A diótörő

A balett, mellyel senki sem volt elégedett

130 éve mutatták be azt a balettet, amelynek zenéit sokan ismerik; amely az ünnepi készülődés része; amelyre a legtöbben elvisszük csemetéinket legalább egyszer az életben. Ma a karácsony szimbóluma, azonban egyáltalán nem volt ez mindig így.

Pjotr Iljics Csajkovszkij harmadik balettje A diótörő.  Az ősbemutatón sikertelen Hattyúk tava (1877) és a diadalmas Csipkerózsika (1890) után készült el. Az ötlet – mint korábban a Csipkerózsika esetében is – a cári színházak igazgatójától, Iván Vszevolozsszkijtól származik, azonban a szövegkönyvet E. T. A. Hoffmann novellájának, A Diótörő és az Egérkirály (1816) id. Alexandre Dumas-féle átdolgozásából Marius Petipa írta. Az a francia születésű koreográfus, akinek neve összeforrt a balettel, s aki akkor már harminc éve ontotta a cári udvar és a balettért rajongók (balettománok) számára az érdekesebbnél érdekesebb darabokat. Olyanokat, mint A fáraó lánya, a Don Quijote vagy A bajadér, illetve a másik két Csajkovszkij-opusz.

A diótörő egy quasi szerzői est második darabja lett, hiszen régi szokás szerint – előbb az opera, aztán a tánc egy estén – a Jolantha című Csajkovszkij-opera nyitotta a sort. A René király vak leányáról szóló, meglehetősen statikus, egyfelvonásos dalmű után mutatta be a balettet a szentpétervári Mariinszkij Színház. A felkérést a nagy orosz zeneköltő még 1891-ben kapta, de nem volt ínyére a szöveg. Első balettjét saját örömére írta. Ezt táncolhatatlannak ítélték a bemutató idején. A Csipkerózsika, amely Petipa szövegkönyvére és koreográfiájával készült, egy csapásra a jeles balettzene-komponisták közé emelte. A mesebalett, amely egyben volt tündérbalett, a klasszikus balett mesterműve és hódolat a cár, III. Sándor előtt, óriási sikert aratott. A diótörő szövegkönyve azonban, amelynek második része Confiturenbourg-ban (szó szerint Lekvárföldén, szabadabb fordításban az Édességek birodalmában) játszódott Cukortündérrel (la Fée dragée), Coqueluche herceggel, holipnikkel, teával és kávéval, bugyutának tűnt Csajkovszkij előtt. A szövegkönyv olyan utasításokat tartalmazott, amelyeket Petipa fontosnak tartott, például „Csokoládé: spanyol tánc ¾-ben, 64-80 ütem, vagy Kávé: Arábia, Jemen királysága. Mokka kávé. Keleti tánc. A 24-32 ütemnyi varázslatos és érzéki zene.” Csajkovszkij mint általában, ha nem volt biztos megérzéseiben, halogatta a munkát, helyette külföldi vendégszerepléseknek tett eleget Németországban és az Egyesült Államokban, valamint a VI. szimfónia zenei vázlatai is egyre sokasodtak jegyzetfüzetében. Végül azonban csak elfogadta a hivatalos felkérést, és nekilátott a munkának.

Furcsa módon a balettből készült szvitet előbb hallhatta a közönség, mintsem lezajlott volna az ősbemutató. Az Orosz Zenei Társaság hangversenyén 1892. március 19-én a hat táncból ötöt ismételni kellett. 1892. október 27-én kezdődtek a balett zenekari próbái, de a sima út helyett folyamatos problémák adódtak. Petipát, aki a darabot koreografálta volna, ágynak döntötte egy kiütéses, autoimmun betegség, így a másodbalettmester, Lev Ivanov vette át a szövegkönyvet és a kidolgozott koreográfiai tervet. A december 5-i főpróbán maga a cár is részt vett, bár még nem voltak készen a jelmezek. A bemutatón az új balett igen mérsékelt sikert aratott, a második előadásról néhányan el is mentek. Egyesek azt kifogásolták, hogy a balett elején alig vannak táncok, viszont sok a gyerekszereplő, míg a második részben csak tánc van, a történet nem halad előre. Volt szerző, aki a szövegkönyv táncra való alkalmatlanságát, a fantázia hiányát, és az egerek és ólomkatonák csatájának kuszaságát emelte ki. Antonietta dell’Erát, a Cukortündér első alakítóját, hiszen abban az időben az összes nagy premiert olasz balerinák táncolták, ügyesnek, de kövérnek találták az ítészek. Érdekes módon Pavel Gerdt, az akkor 48 éves herceg kora senkit sem zavart. Több ítész úgy tekintett A diótörőre, hogy utazó balettnek – a szentpétervári és a moszkvai nagy színházakon kívüli, (cári) magánszínházi előadásra – jó lehet még. A táncok közül az I. felvonás Harlequin-je és Colombinája, a hópelyhek jelenete és a kínai tánc bizonyult azonnali sikernek, valamint a díszletek.

Már a bemutató után nyilvánvalóvá vált, hogy a balett legerősebb alkotóeleme a zene. A kor gyakorlatának megfelelően, zárt számokból – tapstól tapsig – kialakított zene rögtön magával ragadta a közönséget. Az ónémet első felvonás, a hópelyhek forgatagát bemutató fehér kép és a grandiózus finálé időtállónak bizonyult, a cseleszta használata pedig kifejezetten újdonságszámba ment, hiszen azt hat évvel korábban találta fel Auguste Mustel. Harangjátékra emlékeztető, éteri hangok teszik karakteressé a Cukortündér variációjának zenéjét. A Csipkerózsikához hasonlóan A diótörőben is feldolgozott Csajkovszkij korábban hallott melódiákat. Az első felvonás nagyszülők táncának egyik témája Schumann Les papillons (op. 2) fináléjára épül (No. 12), míg az szülők táncában felfedezhető a Bon voyage, Monsieur Dumollet, egy régi francia gyermekdal dallama.

A diótörő című balett azonban sokáig nem vált a balettrepertoár meghatározó elemévé. Ivanov koreográfiája lassan az enyészeté lett, csak néhány részlet maradt meg belőle. A diótörő helyett olyan gyerekbarát darabokat adtak az operaházak karácsonykor, mint a Babatündér. Az 1920-as évek második felében kezdték Nyugaton felfedezni A diótörőt. Az egykori orosz cári érdekszférán kívül Budapesten vették elő először a zenéje miatt (1927), Londonban például 1934-ben volt először látható, Párizsi Operában csak 1982-ben.  Az egykori Szovjetunióban 1934-ben készült ez az a koreográfia, amelyet ma is gyakran játszanak. Ez Vaszilij Vajnonen alkotása. Ez a verzió álomképszerűen mutatta be Marika (az ősváltozatban még Klára) vízióját saját jövőjéről, ahol mint Mária hercegnő találkozik Diótörő herceggel. Ugyancsak nagyon híres a moszkvai, Grigorovics-féle változat. A balett az 1960-as évektől kezdve vált a karácsonyi ünnepkör kihagyhatatlan elemévé csak, amikor amerikai mintára – George Balanchine-nak is köszönhetően – sorra vette birtokba az európai operaházakat. Természetesen ma is szép számmal van olyan színház, amely egyáltalán nem játssza A diótörőt, karácsonykor nálunk viszont minden évben óriási szériákat táncol a Magyar Nemzeti Balett együttese.

GARA MÁRK