Az ártatlanság súlya

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara február 8-án új vezető karmesterével, az elsősorban operadirigensként foglalkoztatott Riccardo Frizzával adott koncertet a Zeneakadémia Nagytermében. Ahogyan az a karmester honlapján is olvasható, az este programja alapvetően Rossini Stabat matere köré szerveződött: Puccini Krizantémok című, elégikus gyászdarabja, valamint Fauré szvitje, amely a Pelléas és Mélisande kísérőzenéjéből készült, ennek sajátosan kettős vonásait, népénekszerű vallásosságát és operaszínpadra illő drámaiságát volt hivatott kontextusba helyezni.

Az egyszerű, gyermeki asszociációk életre hívásának szándékát azonban nem koronázta teljes siker, a hangverseny pedig egészében meglehetősen ambivalens benyomásokat ébresztett. Ennek részben az volt az oka, hogy a tiszta, állóképszerű naivitás és a lendületes, drámai energia kettősségét nem sikerült kiegyenlítetten megvalósítani: hol az egyik, hol a másik szenvedett csorbát, szögletes, fantáziátlan szakaszokkal tarkítva az első két mű egyébként finom, érzékeny interpretációját. Puccini rövid, melankolikusan dallamos darabjában mindez még nem vált zavaróvá, de Fauré Pelléas-tételeiben már világosan érzékelhető volt az ihletett koncentráció hiánya. Ez a kompozíció ugyanis nem törekszik arra, hogy a zenei struktúra összetettségével, témák és transzformációik egymásra vetítésével jelenítsen meg valamiféle tartalmat, vagyis képzettársítások értelemként, összefüggő folyamatként felfogható sorát. Helyette az atmoszférára helyezi a hangsúlyt: világos formákat, vonzó melódiavonalakat és áttetsző, megkapó harmóniákat alkalmaz, miközben gesztusai kétértelműek, egyszerre érzékiek és tartózkodók, csábítóak és az érinthetetlenség tapasztalatlanságát árasztók, mintha preraffaelita festmények lennének – és mint ilyenek, voltaképpen remek illusztrációi Pelléas és Mélisande történések nélküli szerelmi tragédiájának. Éppen ezért viszont ahhoz, hogy a zene természetes egyszerűsége kibontakozhasson, a mű előadásának tökéletesen mentesnek kell lennie mindenfajta erőfeszítéstől (vagy legalábbis úgy kell hangzania, mintha a megszólaltatása nem igényelne munkát), ez a kívánatos hajlékonyság, gördülékenység, dalszerűség azonban nem mindig érvényesült a Frizza irányította Rádiózenekar produkciójában.

Mindezzel összefüggésben hamar megmutatkozott egy másik probléma is: a valódiság, az itt és most élményének átélhetetlensége. Nem mintha feltétlenül merész, látványosan innovatív produkcióra vágyott volna az ember. Inkább csak azt a szándékot esett volna jól felismerni, hogy ami megszólal, az az adott pillanatban tökéletesen releváns, hogy az előadók soha máskor meg nem ismételhető, eleven zenét akarnak játszani, de ehelyett inkább kissé takarékos, biztonságos interpretációkat hallhatott a közönség. Nem volt ez másképp a centrálisnak szánt alkotás, Rossini Stabat matere esetében sem, sőt: annak ellenére, hogy ez volt a koncert leghatásosabb darabja, tulajdonképpen ez sikerült a legkevésbé, nagyrészt nyilván azért, mert ezt jellemezték a legélettelibb ötletek, ennek az esetében vállaltak a leginkább kockázatot a zenészek. Bármilyen határozott gesztusokat tettek is azonban, a kegyes ájtatosságot végső soron nem sikerült közös nevezőre hozniuk a színpadi drámaisággal és a bel canto varázsával (igaz, ez nem is egyszerű mutatvány). Igazság szerint, jóllehet a program éppen ennek a műnek a szertartásos nagyszerűségtől mentes, ártatlan és személyes vallásosságát volt hivatott körülírni, pont ezek a vonások nem érvényesültek eléggé. A két szélső kórustétel sötétsége és ereje átütő volt ugyan, az egyszerűség, az a cappella ájtatosság naivitása azonban már némileg dalárdaszerű hangvételbe fulladt. Nem is beszélve az énekes szólisták (Pasztircsák Polina, Láng Dorottya, a Giulio Pelligra helyett beugró Horváth István és Kálmándy Mihály) megszólalásairól, akik mindvégig őrizték elbeszélésszerű, távolságtartó attitűdjüket, és emiatt túl fegyelmezetten viszonyultak az operáriákat idéző zenei anyagokhoz. Ráadásul, noha együttesük kiegyenlítetten szólt, adósok maradtak a fölényes vokális virtuozitás, a legyőzhetetlen technikai könnyedség élményével is, ez pedig szárazzá tette az előadást és széttartóvá a kompozíció egészét, amely ilyen módon nem tudott igazán emlékezetessé válni. Inkább csak valamiféle megbízható, kissé töredezett zenei folyamatnak mutatkozott, amelyet megragadó pillanatok tarkítottak.

RÁKAI ZSUZSANNA

(A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, Pasztircsák Polina, Láng Dorottya, Horváth István, Kálmándy Mihály, Riccardo Frizza – Zeneakadémia, 2023. február 8.)