Hangok, színek, világok

Várdai István március 5-én eljátszotta Bach mind a hat szólócsellóra írott szvitjét (BWV 1007–1012). Egy este alatt, egybefüggően szólaltatta meg ezt a féltucat remekművet, e reprezentatív darabsorozatot, mely a bachi és egyúttal a barokk hangszeres muzsika legnemesebb kifejeződései közül való. Látszólag stilizált tánctételek nagyszabású gyűjteménye ez, valójában leleményesebbnél leleményesebb kompozíciós ötletek gazdag tárháza. A szerző nyilván nem ciklusszerű előadásra szánta művét, az efféle vállalkozás már csak ezért is kivételes állóképességet kíván. De nem pusztán állóképességet, hanem – és ez a döntőbb erejű – meggyőző, logikusan végigvezetett interpretációs elképzelést, koherens gondolatmenetet, az esemény sajátosságaira szabott szervezőelvet is szükségessé tesz.

Várdai mellőzött mindenféle historizmust, szélsőséget, modorosságot, s voltaképpen a merészségnek is híján volt: kevésszer és visszafogottan díszített csak, a tételek felépítésének viszont határozott kontúrt adott. Produkciójának ereje alighanem a klasszikusságban rejlett: a mértéktartásban, a kifinomult eleganciában, illetve persze a tőle megszokott kinetikus, minden mozzanatában átgondolt, mégis roppantmód természetes, szabad, beszédszerű csellózásban. Az összes hang hellyel és szereppel rendelkezett ebben az előadásban, mégsem vált merevvé vagy túl szabályszerűvé. Ez talán annak köszönhető, hogy Várdai élénk figyelemmel helyezte át a hangsúlyt a zene egyik komponenséről a másikra – így biztosítva a változatosságot, sőt így vezetve be a hallgatót a páratlan bachi találékonyság végtelen útvesztőjébe. Például a koncert kezdetén, a G-dúr szvitben (annak is a Prelúdiumában) az anyag idiomatikusságára mutatott rá elsősorban, míg az Esz-dúr nyitótételében inkább annak fantáziaszerűségére; a d-moll némely szakasza „végtelen dallam” benyomását keltette, a rejtett többszólamúság pedig lépten-nyomon előtérbe került, akár egy-egy múló pillanatra is.

Várdai a szvitek többségét – a korabeli felfogás szerint – inkább önmagukban zárt tételek füzéreként értelmezte, semmint összefüggő drámai ciklusként, és az egyes tételekre is úgy gondolt a leginkább, mint kompakt frázisok mesterien megalkotott láncolataira. Nem törekedett tehát nagyobb zenei ívek, folyamatok építésére, a kisebb részleteket jellemző ötletessége nem sugárzott át a nagyformára. A hat darab között valahogy mégis alapjaiban tett különbséget, mégpedig azáltal, hogy hangszerének tónusát szvitről szvitre változtatta. Olyan alapkarakterekről, olyan színállapotokról volt itt szó, melyek a művek egyedi tulajdonságait, hangnemi és egyéb kompozíciós adottságait esszenciálisan közvetítik.

Várdai G-dúrja tapintatos volt és mértéktartóan elegáns; d-molljának leginkább józan és merengő mélabúja tűnt ki; Esz-dúrját pimaszság, robusztusság és hamisítatlan racionalitás jellemezte; D-dúrjából minden technikai kihívás ellenére is fesztelen derű áradt. A művész már a prelúdiumokkal megteremtette ezeket az atmoszférákat, de kellő távolságtartással, őrizve a műremek sérthetetlenségét. Könnyen lehet, hogy ez a hozzáállás a teljes hangversenyt jellemezte volna, amennyiben Várdai nem tér el egyetlen dologban (a C-dúr és az Esz-dúr felcserélésében) a kompozíciók eredeti sorrendjétől. Ez a döntés azonban lehetővé tette, hogy két azonos alaphangú szvit, a C-dúr és a c-moll következzék egymás után – egymás tökéletes ellenpólusaként. Talán emiatt is tűnt ez a két darab a mostani Bach-est centrumának.

Várdai C-dúrja mélysárga napfényben tündökölt, s szembetűnően nagyobb szabadság jellemezte, mint az előtte elhangzottakat – agogika, artikuláció, időkezelés terén egyaránt. C-molljára viszont ébenfekete éj leple hullt, így válhatott ez a legszemélyesebb, legmezítelenebb megnyilatkozássá mind közül. Ebben a két szvitben a ciklusszerűség, a zenei történések kölcsönhatása is nagyobb súlyt kapott, a folyamat egyszersmind élőbb és átélhetőbb lett. A c-moll Sarabandekísértetiesen emberközelinek hatott: magányos, lehajló motívumai reményvesztett, kesergő sóhajokra emlékeztettek. De Várdai éppen ebben a tételben kerekedett felül végérvényesen az evilág mulandóságán vagy a pillanat illékonyságán, olyan mondanivalót adva át, mely valami egészen más, időtlen valóságról és valósághoz szól.

NÉMETH KIRA

(Várdai István – 2023. március 5. Művészetek Palotája)