Bach 300

Johann Sebastian Bach 1723. május 16-án vette fel a munkát új lipcsei állásában, amely életében az utolsónak bizonyult. Életének ott eltöltött első tizenkét hónapjában csaknem 60 templomi kantátát komponált; ezeket a kantátákat most a Bach300 elnevezésű, tíz hangversenyből álló sorozat keretében adják elő a múlt év júliusa és ez év májusa között, a lipcsei Bach-Archiv szervezésében. (A Bach-Archiv a német Bach-kultusz központi kutató-, dokumentációs és rendezvényszervező intézménye, amely a lipcsei egyetem kötelékében működik, és a lipcsei Bach-fesztivált is szerkeszti.) A hangversenyek színhelye felváltva a lipcsei Tamás- és Miklós-templom. Az előadók alkalomról alkalomra változó német és külföldi együttesek, amelyek között akadnak olyan nemzetközi hírű formációk is, mint Ton Koopman Amszterdami Barokk Kórusa és Zenekara vagy a Gächinger Cantorey.

Magyar előadók nem szerepelnek a meghívottak között, a január 26-i hangversenynek mégis volt egy fontos hazai vonatkozása. Ezen a napon öt 1724 januárjában bemutatott darabot adtak elő (nem az összeset), köztük a legjelentősebbel, Bach első lipcsei újévi (Újév ünnepére írt) kantátájával, a BWV 190-es számú, Singet dem Herrn ein neues Lied!szövegkezdetű kompozícióval. Ez a kantáta viszonylag ritkán hallható, ugyanis nagyszabású nyitókórusa (valamint az azt követő hangszerkíséretes recitativo) hiányosan maradt fenn: a gazdag hangszerelésű tétel szólamainak több mint a fele elveszett. Ez annál is sajnálatosabb, mivel Bach kevés ehhez hasonlóan lenyűgöző és komplex kórustételt alkotott. Ez a helyzet a 19. század vége óta a mai napig kilenc rekonstrukciós kísérlethez vezetett; közülük a legutolsó Göncz Zoltán, a kiváló Bach-kutató és zeneszerző nevéhez fűződik, akinek a rekonstrukcióját és azt kísérő tanulmányát már több mint négy évvel ezelőtt közölte a tekintélyes Early Music című zenetudományi folyóirat, de a tétel nagyobb nyilvánosság előtt csak most, Lipcsében hangzott fel először.

A januári koncertre a Tamás-templomban került sor, s mint minden alkalommal, ezúttal is a templom melletti Bach-múzeumban tartott műismertető előadás előzte meg. Ebben kellő súllyal esett szó nemcsak az ominózus tételről és rekonstrukciójáról, hanem Göncz elemző munkájáról, többek közt arról a meglepő felvetéséről is, hogy a tétel témaanyagában tetten érhetők a zsidó újévi ünnep hagyományos sófár-motívumainak valószínű imitációi.

A kantáták között, amelyeket a templom lelkésze kötött össze evangéliumi gondolatokkal, a Bach-Archiv igazgatója, Dr. Peter Wollny is elmondta reflexióit. Az előadók ezúttal egy historikus hangszereken játszó rangos együttes, a Capella Cracoviensis énekes és hangszeres tagjai voltak vezetőjük, Jan Tomasz Adamus vezényletével. Miután a kantáták között nem volt olyan, amely – akár hangszeres, akár vokális – kettős kórust igényelt volna, az összes előadó az orgonakarzaton foglalt helyet. A 190-es kantáta jelentős hangszer-apparátusának (3 oboa, 3 trombita, teljes vonóskar, fagott, üstdobok, kórus és szólisták) köszönhetően nagyjából be is töltötték a széles karzatot, jóllehet a négyszólamú kórust mindössze nyolc énekes alkotta, akik közül az énekszólók előadói is kikerültek. (Ma már tudjuk, hogy a korabeli gyakorlatban a szólamonként csupán egy énekesből álló kórus volt a mindennapos, tehát már ez is átlagon felüli kóruslétszámnak számít.)

Váratlan élményt jelentett, de nem hallgatható el, hogy az előadást a szentély közeléből hallgatva nem tett jó akusztikai benyomást a Tamás-templom. Közrejátszhatott ebben az is, hogy a koncertre nemhogy félig, hanem nagyrészt üres templomban került sor, s ez megnövelhette az utánzengést. Bizonyos azonban, hogy ez az akusztika egyrészt összemosta a zenei folyamatokat, olyannyira, hogy a gyorsabb tempókban nem egyszer elveszett az ütemsúlyok érzete; másrészt hiába álltak az énekesek a zenekar elé, egészen a mellvédhez, a szólistákat időnként határozottan elnyomta a zenekar, különösen az oboák. Pedig a nyolc énekes – akiknek a többsége szólószerephez is jutott – kitűnő színvonalat képviselt mind hangilag, mind zeneileg, mind pedig német szövegmondás szempontjából.

Az öt darabot nem keletkezési-bemutatási sorrendben adták elő, s ez lehetővé tette, hogy a műsort a legpompásabb kantáta, az újévi zárja le. Szerencsés körülmény volt az is, hogy az egyházi év, az elrendelt olvasmányok rendje automatikusan biztosította a témák, s így a műkarakterek változatosságát. A nyitó kantáta a Vízkereszt napi, BWV 65-ös Sie werden aus Saba alle kommen volt, mind közül a legderűsebb, amely az Újszülötthöz siető napkeleti bölcsek jámbor gondolatai jeleníti meg, s amelyben a pasztorális környezetet a furulyák és oboe da cacciák hangzása varázsolja elénk. A második mű – Schau, lieber Gott, BWV 153 –, amelyben a három énekszólista és a kórus mellett csak a vonósok jutnak szóhoz, a gonosszal folytatott elkeseredett küzdelemről szól, és csak a két utolsó tételben csillan fel a remény fénysugara. Itt különösen Piotr Olech (alt) recitativója és a viharos karakterű tenorária szuggesztív megszólaltatása ragadta meg a hallgatót.

A következő mű, a BWV 154-es Mein liebster Jesus ist verloren középpontjában a mélységes gyász áll. A mű in medias res tenoráriával indul, tele alterációkkal, süllyedő kromatikával – itt különösen jól érvényesült a zenekar játékának expresszivitása. A kantáta persze itt is pozitívan végződik: az utolsó előtti számban, az alt-tenor duettben már ujjongó oboe d’amorék ellenpontozzák a két énekszólista szépen összecsiszolt szólamait. A BWV 155-ös kantáta (Mein Gott, wie lang) a csüggedésről és annak legyőzéséről szól; ebben szólófagott gazdagítja a vonóskari hangzást, s ez is egy alt-tenor duettben jut fontos szerephez szabadon szárnyaló, mégis simogató-vigasztaló szólamával, amelyet remek előadásban hallhattunk. Itt jutott szóhoz először a szoprán szólista (nem tudni, a két megnevezett énekesnő közül melyik), aki hangjának és előadásának üdeségével, egyéni kisugárzásával talán a legmegragadóbb énekesi teljesítményt nyújtotta az est folyamán.

Az addig megszólaltatott műsorszámok arról tanúskodtak, hogy a Capella Cracoviensis kitűnő és összeszokott együttes, amely fegyelmezetten, technikai problémákat nem ismerve muzsikál karnagyának vezetése alatt. Maga Adamus, aki egyes szóló-énekszámokban csembalón continuózott, a többiben pedig – pálca nélkül – vezényelt, jórészt ugyancsak nagyon jó benyomást keltett: kifogástalanul együtt tartotta az együttest és világosan differenciált a karakterek sokfélesége között. Feltűnt azonban, hogy vezénylésében van valami siettető jelleg: jó párszor nem hagyott időt a záróhangok megnyugtató kicsengéséhez sem tételek, formarészek végén, sem pedig rövidebb frázisok vagy korálsorok között. Úgy éreztem, hogy a tételek között is többször indokolatlanul erőltette a szünet nélküli, attacca átmeneteket. Emellett a gyors tempókat részesítette előnyben.

Határozottan, sőt hatványozottan ez volt a helyzet a 190-es kantáta Göncz Zoltán által rekonstruált nyitótétele esetében. E tétel csodálatos komplexitását, szövevényességét itt nincs mód ismertetni; elég arra gondolnunk, hogy elvben – a nagybőgő, a fagott és a timpani nélkül is – tizennégy független szólam által alkotott zenei szövetről van szó, amely akkor is rendkívül sűrű, ha nem minden szólam játszik egyszerre, illetve a hangszeres szólamok gyakran a kórusszólamokat erősítik. A feladat kétségkívül nem mindennapi, hiszen a zenei események időbeli léptéke igen széles skálán oszlik el a gyakori tizenhatodos figurációktól és repetícióktól a hosszú értékekben lépkedő koráldallamig, illetve a hármas metrumban írt zene polonézszerű lejtéséig. S a helyzetet tovább rontotta a rendkívül visszhangos akusztika.

Mindenesetre az Adamus által választott, ütemenként egy ütéssel vezényelt tempó, jóllehet megkönnyítette a tétel nagy vonalainak érzékelését, lényegében összemosott minden fürgébb mozgást, és követhetetlenné tette az egyes szólamokat; továbbá nehéz helyzetbe hozta a nyaktörő szólamokat játszó trombitásokat. Ezáltal pedig egyszerűen hallhatatlanná tette a csodálatra méltó bachi részletmunkát, amelyet Göncz a megmaradt kórus- és hegedűszólamok rendkívül körültekintő elemzésével, mély stílusismerettel és nagy hatásfokkal, rendkívül meggyőzően rekonstruált. A bachi mércével is kiemelkedő remekmű hátralevő része viszont a koncert méltó zárásának bizonyult az Olech által énekelt altária megragadó visszhangeffektusaival, a tenor és basszus duettjéhez társuló, gazdagon díszített, újabb oboe d’amore-szólam virtuóz előadásával és a zárókorált megelőző, magas érzelmi hőfokú fohász – egy tenor-recitativo – átélt, szívhezszóló megformálásával.