Dona nobis pacem

Mint mindig, úgy december 11-én is a békevágy közismert szavaival ért véget Bach nagyszabású h-moll miséje (BWV 232). De a zárókórus valamiképp őszintébbnek, feddhetetlenebbnek hatott a szokásosnál, talán azért, mert egyszerre tökéletesen hiteles, kellőképpen súlyos, mégis fölöttébb reményteljes tolmácsolásban hangzott el. Olyannyira, hogy úgy éreztem, túl korán érkezik a taps. Mintha az az átütő erejű üzenet, amelyet a Martin Haselböck vezette előadás adott, csak aránylag kis részét érte volna el a Musikverein közönségének. Pedig Haselböck arca még átszellemültségben égett, amikor megfordult a hallgatók felé; számára a másik szféra, a bachi zene transzcendens dimenziója még hosszú másodperceken át eleven valóság volt.

Haselböck nem az a fajta dirigens, aki „élén áll” az együttesének, hanem aki a muzsikusok teljesen egyenrangú partnereként van jelen a színpadon, és akinek jelenlétéből organikusan, kifogástalan egyensúlyban sarjad ki minden apró zenei történés és mozzanat. Nem tesz se többet, se kevesebbet, csak kiveszi a maga részét a partitúra megszólaltatásából. Ám éppen ettől válik az interpretáció kulcsfigurájává; attól, hogy nem uralkodik az előadáson, és zenésztársait nem szorítja túlságosan korlátok közé, hanem saját elképzeléseik megvalósítására ösztönzi őket.

A szólisták megnyilvánulása ugyanakkor ambivalens érzéseket ébresztett, nemcsak a szopránoké, hanem Alois Mühlbacher kontratenoré, Samuel Boden tenoré, valamint a basszusé, Stefan Zenklé is. Kutrowatz előadását különös naivság jellemezte, artikulációja pedig kissé erőltetettnek, már-már természetellenesnek hatott. A második szoprán, Raftis ezzel szemben drámai hangvételt választott erre az estére, jóllehet a h-moll mise áttetszőbb éneket, illetve hajlékonyabb frazeálást kívánt volna meg. Ami a férfi szólistákat illeti, míg a tenor markánsan, hízelgő karakterrel lépett fel, addig a basszus leginkább visszafogottsággal (ez részben persze abból eredhetett, hogy Zenkl valójában beugróként vett részt a koncerten). Mühlbacher produkciója sem volt teljesen meggyőző, ő azonban a többieknél érzékenyebben nyúlt a zenei anyaghoz, ezáltal mondanivalója is hitelesebb lett, s bár kontratenor hangszíne lehetett volna selymesebb és teltebb is, a kompozíció vége felé, az Agnus Dei szólótétellel egészen bensőséges pillanatot teremtett.

Nagy kár, hogy az énekesek nem igazán találtak egymásra, és nem is tudtak beleilleszkedni abba a zenei közegbe, amelyet az Orchester Wiener Akademie és a Chorus Sine Nomine hozott létre, az együttes ugyanis végig lenyűgözően differenciált hangzásképpel dolgozott. Noha dinamikai skálájuk nem volt különösebben árnyalt, hangszín és zenei karakter terén annál nagyobb változatosságra törekedtek. A textúrából egyetlen cselló vagy blockflöte is könnyűszerrel kiemelkedett, ugyanígy a vokális erők javára akár a teljes hangszeres apparátus a háttérbe vonult, s kis híján eltűnt azok mögött. De a színgazdagsághoz más valami is hozzájárult: amikor a zenekar és a kórus bizonyos anyagai megegyeztek, a két együttes gyakorta eltérő artikulációt (például legatót és non legatót) alkalmazott. S legalább ennyire jót tett a produkciónak egyfelől a natúr rézfúvók használata – a velük járó minden esetlegességgel együtt –, másfelől az azzal való állandó játék, hogy az orgona continuo éppen nyomatékosan, vagy csupán halkan, atmoszférateremtő eszközként van-e jelen a zenei szövetben. A kórus átrendeződése pedig, amelyre a Credo drámai csúcspontja után, a Sanctus előtt került sor, mind a hangzásvilágra, mind a dramaturgiára nézve igen üdítően hatott.

Valójában már a nyitószámból, az első Kyrie eleisonból világossá vált, hogy a Haselböck vezette előadásban a h-moll mise ívén van a fókusz, hogy a kitűzött cél a hallgató gondos végigvezetése a művön, illetve magán a liturgián – ugyan reprezentatív módon, de nagyon is átélhető, tapintható, emberközeli formában. A remek koncepció meggyőző kivitelezéssel párosult: a folyamat töretlenségét az interpretáció dinamizmusa, elevensége és bizonyos tételek attacca összefűzése együttesen biztosította, míg a mondanivaló azáltal nyert hitelességet, hogy a történésláncban semmi sem bizonyult ad hoc eseménynek. Az egyes zenei mozzanatok hallatlan természetességgel, teljesen magától értődő módon bontakoztak ki egymásból.

NÉMETH KIRA

(Martin Haselböck, Orchester Wiener Akademie, Chorus Sine Nomine – 2022. december 11. Bécs, Musikverein)