Emlékév végén, karácsony előtt

Valamikor 2018 körül, azt mondtad nekem, hogy életed egyik legfontosabb célja a legendás zongoraművész születése 100. évfordulójának méltó megünneplése. Ennek fényében most, a Cziffra Emlékév végéhez közeledve megköthetnéd a masnit az ajándékon, és akár le is zárhatnád a fesztivál történetét.

- Az egész ügy elemi küldetése az volt, hogy Cziffra György neve és valós művészi értéke nem csak a társadalom széles spektrumában, de még a szakmán belül is elismert legyen, és hogy alá tudjuk támasztani, hogy ő valóban a 20. század nagy zeneművészei közé tartozik, és nem csak a virtuozitása miatt. Ezért kezdtem el 13-14 évesen, önszorgalomból emlékkoncerteket adni, és aki ismer engem, az tudja, kicsi gyermekkoromtól szinte megszállottja voltam Cziffra Györgynek. Először a felvételeiért rajongtam, aztán annak a tévhitnek a leküzdésén dolgoztam, ami őt megbélyegezte, és ami alapján csupán egy bárzongoristának vagy egy „ügyes kezű”, ám lelkileg üres, virtuóz zongoristának titulálták.

Így aztán amikor 2016-ban elindítottuk a fesztivált, a célok még mások voltak ahhoz képest, amit most látunk. Akkor az első és legfontosabb feladatunk az volt, hogy nevét, életét és munkásságát megismertessük a közönséggel. Azt hiszem, nem nagyképűség azt mondanom, hogy ez most már beégett a köztudatba, és ezt a fesztivál munkatársai, partnereink és támogatóink mellett a publikumnak köszönhetjük. Ezért a 100. évforduló célja az volt, hogy ennek a kivételes művésznek a nevét és életművét annak a képzeletbeli polcnak a legmagasabb fokára tegyük, ahol olyan nevek vannak még, mint Vladimir Horowitz, vagy Szvjatoszlav Richter, és még sorolhatnám a világ nagy zongoraművészeit. Azt hiszem, hogy ez sikerült, úgyhogy igen, itt azt a bizonyos masnit tényleg rá lehetne kötni a történetre. Azonban van egy másik oldala is egy ilyen emlékápoló fesztiválnak.

Sok fesztivál létezik itthon és külföldön egyaránt. De emlékápoló-fesztivál kevesebb. Mi valaki nevét viseljük, és az ő örökségét visszük tovább, és nem a kitalált, egyéni céljaimat valósítjuk meg ezen keresztül, hanem egy utat követünk. Kicsit hasonló ez az egész a liszti történethez. Ma már Liszt Ferenc emlékkoncerteken nem arról beszélünk, hogy ki is volt Liszt Ferenc, és mennyi mindent tett a magyar és az egyetemes zenekultúráért, hanem azt az örökséget próbáljuk keresni, kutatni, támogatni, amelyet a fiatalok és a ma nagy művészei képviselhetnek.

Vagyis a Cziffra Fesztivál jövőképe már nem egyfajta rehabilitáció, amelyet a névadónk felé egyértelműen meg kellett tennünk, hanem az, hogy ezt a hagyatékot hogyan tudjuk továbbörökíteni a következő ötven, száz, sőt, reményeim szerint még ennél is több évtizeden át. Cziffra zenei gondolkodásmódja, amelyet ő egész életében követett, a liszti hagyományokra épült, mégis nagyon egyéni volt. Teljes szívvel és hittel mondhatom, hogy neves művészek, és ragyogó ifjú tehetségek vannak, akik szeretnék ezt képviselni, ám látom, hogy ehhez segítség, és nagyon erős nemzetközi jelenlét szükséges, mert lássuk be, ez nem az a bizonyos „mainstream”-vonal. Ugyanis nagyon jelentős faktor az egyéniség megnyilvánulásának szükségessége az előadásokban. Tehát, mindehhez nekünk is egyéniségeket kell keresnünk, így kevesebben lesznek azok, akik ezt az utat követni tudják. Őket kell megtalálni, és nekik kell segíteni. Úgy érzem, ezt az emlékév alatt nem csak elkezdtük, hanem jelentős részben meg is valósítottuk, mert hazai és nemzetközi partnereink is speciális programokkal, egyedi művészeti tematikával és filozófiával álltak mellénk. És ami nagyon fontos, ezekkel a produkciókkal bebizonyítottuk, hogy mind a közönség, mind a kritikusok körében is hasonló sikert és elismerést ér el, mint egy hagyományos, konzervatív, és nagy tradíciókra épülő Schumann- vagy Schubert interpretáció, ami nyilvánvalóan ugyanolyan magasrangú, csak épp másfajta irányvonalat képvisel. Tehát a fesztivál jövőképét én mindenféleképpen ebben az innovatív, különleges filozófiában látom.

Ma már kevesebbet beszélünk erről, hiszen évek óta egyre sikeresebb a fesztivál, mégis érdekes lehet egy kicsit visszatekinteni, hogy amikor a Zeneakadémia rektorától 13-14 évesen engedélyt kértél emlékkoncertekre, majd lassacskán fesztivállá formálódott a fejedben ez a történet, hogyan lendültél túl az akadályokon. Hiszen nagyon is lehetséges, hogy eleinte akadtak olyanok is, akik csodálkozva, hitetlenkedve néztek rád, hogy még szinte gyermekként mi a csudát akarsz…

- Ez nagyon érdekes dolog, mert a motiváló erő valójában sosem fogalmazódott meg bennem, csak azt éreztem, hogy tenni kell a dolgom. Gyermekkorom óta, és ma sem tudom elviselni az igazságtalanságot, és nem tudom elviselni, amikor tudom, hogy valaki egyértelműen nagyon jó, mégis vannak, akik azt mondják, hogy egyáltalán nem az. Ez engem nagyon zavar, ugyanakkor kevésbé hiszek a harcban, vagy az ilyen esetekben szokásos erős hangú szóváltásban, sokkal inkább be akarom bizonyítani, hogy amit én annak hiszek, az igenis jó, és teret akarok adni annak, hogy ezt mások is beláthassák. Egyébként a fesztivál sikere és a szeretet, amit a közönségtől és talán a kritikusoktól is kapunk, teljes mértékben abból fakad, hogy – főleg itthon – mindenki jól tudja, hogy én gyermekkorom óta képviselem Cziffra György művészetét. Ahogy azt is, hogy mindezt a fesztivál 2016-os indulásáig ellenszélben tettem, hiszen a magam akkori, szerény eszközeivel egy olyan művészt próbáltam elfogadtatni, akiről sajnos, még szakmán belül is megoszlottak a vélemények, és a nívós jelzőt nemigen említették vele kapcsolatban. Különben én azt hiszem, ennek a negatív véleménynek nem emberi tényezői voltak, sokkal inkább az információhiány és a rossz legendák, és nyilván a politikai hatások miatt gondolkodtak így. Még akkor is, amikor elindult a fesztivál, számtalan kritikát kaptam, hogy ez veszélyes is lehet, nem biztos, hogy a pályám elején egy olyan zongoraművészre kellene felhívnom a figyelmet, aki rendkívül megosztó. Ám én ezzel sosem a saját karrieremet építettem, hanem gyerekkori hittel és tettvággyal felvértezve akartam bebizonyítani, hogy Cziffrát élete és munkássága a legnagyobbak közé emeli.

                            Fotó: www.balazsjanos.com

Azóta egyébként nagyon sokan kerestek meg személyesen vagy telefonon, hogy bár ismerték a felvételeit, de hittek a negatív legendáknak, de mióta sokkal többet olvastak róla, és másképp hallgatják a felvételeit, számukra is egyértelmű, hogy Cziffra György nagy zongoraművész. Ennél nagyobb gratulációt nem kaphatok, de igazi motivációt mégis az jelentett, hogy én Cziffra miatt akartam zongoraművésszé válni. Neki köszönhetem, hogy a klasszikus zene és a zongora az életem része lett. Persze, a családomnak, a mestereimnek, a Zeneakadémiának, és még rengeteg embernek köszönhetek sokat, de az, hogy 4-5 évesen odatotyogtam a zongorához, pötyögtettem a dallamokat, amiket a lemezein hallottam, és végül ezt az utat választottam, csakis Cziffra hatása volt.

Amikor a harmadik fesztiválra eljött Cziffra György menye és unokája, azt mondták, meghatotta őket, milyen méltón emlékeztünk meg a nagypapáról, és nálam jobb Cziffra-nagykövetet nem is lehetne találni, akkor azért egy kicsit megnyugodtunk, hogy valóban jó irányba tartunk.

Nem csak interjúkban, hanem a szervezési munka közben sem beszélsz egyes szám első személyben, sosem magadról, hanem a csapatodról van szó. És mivel ezt sokszor tapasztaltam, tudom, hogy nem kell külön figyelned erre a megfogalmazásra, hanem valóban így is gondolod, ez a történet nem rólad szól…

- Igen, mert bár nyilvánvalóan én mentem oda 4-5 évesen a zongorához, és én éreztem mindvégig, hogy itt tartozásunk van, de már a legelején, a zeneakadémiai éveim alatt is, akár az akkori rektor, Batta András, vagy később olyan koncertszervezők, mint Jakobi László személyében, sokan vettek körül, akik hittek bennem, és mertek olyan koncerteket rendezni nekem, amelyeknél kiírták, hogy „Cziffra György emlékére”. Ez ma már furcsán hangzik, hiszen manapság nem csak megszokták az emberek, de évről évre várják is ezeket az eseményeket. Akkoriban viszont nem így volt, és eleinte nem is volt szerencsés Cziffra-esteket rendezni.

Amikor elindult a fesztivál, nyilvánvalóan Szilvia, a feleségem, volt az első, aki az egész életét ennek a célnak szolgálatába állította, és egyértelműen közös öröm és persze, közös teher ez az életünkben, még ha nagyon kedves teher is. Ehhez csatlakoztak a munkatársaink, és ehhez csatlakozott a közönség is, nem beszélve arról a, most már csaknem 150-200 művészről, akik állandó partnereink. És itt a magyar művészek mellett olyan neveket említhetek, mint Martha Argerich vagy Mischa Maisky.   

Vagyis lehet, hogy motorja vagyok az ügynek, de ahhoz, hogy az autó elinduljon és szép legyen, még nagyon sok fontos összetevőre, alkatrészre van szükség. Ezért véletlenül sem gondolom, hogy ez az én sikerem. De az is biztos, hogy az én hitem és szeretetem nélkül nem valósulhatott volna meg, viszont az egész akkor működik, ha mindenki teszi a dolgát, és a végeredmény, a siker és az öröm, mindenképp közös.

Említetted Szilviát, a feleségedet, aki valóban hatalmas segítség a fesztivál munkájában. De, épp mert ennyire összefonódik az életetek szakmailag és a magánéletben egyaránt, hogyan vigyáztok mégis kettőtök kapcsolatára, a családi nyugalomra és boldogságra?

- Akarva-akaratlanul is van, amit be kell áldozni, és vannak olyan eredmények, sikerek, örömök, amelyek egy átlagos párkapcsolatban nem valósulhatnának meg. Kicsit úgy gondolom, hogy valamit valamiért. Azt hiszem, nekünk az a szerencsénk, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk, és a fesztivál vezetésében tiszteletben tartjuk egymás területét, amely szerint én a művészeti részével foglalkozom, Szilvi pedig az összes operatív és adminisztratív részlettel. Ez, bár rendkívül jól működik, mégsem mondom, hogy nem nehéz, és azt sem, hogy ne lett volna olyan problémánk, amit a közös munka okozott. Viszont kárpótolnak azok a sikerek és eredmények, amelyekért együtt dolgoztunk, és amelyekkel hozzájárulhattunk országunk kultúrájának gyarapításához. Mindketten abban hiszünk, hogy ha már létrehozunk valamit, az ne csak nekünk legyen jó, hanem sokunknak. Ugyanakkor természetesen annak is tudatában voltunk mindig is, hogy van az a munka, amely napi 6-8 óra után véget ér, és van a szerelemprojekt, amelynek érdekében éjszakázni is hajlandóak vagyunk. Nincs megállás, és ha arról van szó, bizony a családunk ügyeit is félretesszük, ha éppen egy azonnali döntésre, cselekvésre van szükség.

Ezért is kanyarodnék vissza oda, hogy ez nem egy általános fesztivál, hanem ez „ügy”, a szó legnemesebb értelmében. Cziffra György örökségét képviselni, amelynek hangsúlyos része a fiatalok támogatása, és a műfajok iránti nyitottság, számunkra nem munka, hanem küldetés. És most, amikor lassan közeledünk a járvány miatt csaknem 2 esztendőt átívelő emlékév végéhez, kezdünk mérleget vonni, és látjuk, milyen nézőszámokról, koncertszámokról, elismerő kritikákról beszélhetünk, akkor nagyon jó érzés tölt el bennünket. Talán meg tudjuk bocsátani magunknak, kollégáimmal együtt, hogy jó pár órával kevesebbet töltöttünk a gyermekeinkkel, lemondtunk a hobbinkról, kevesebbet pihentünk, a kelleténél több stresszt okoztunk a szervezetünknek, de a lelkünknek, szívünknek, és a társadalmunknak, a kultúránknak valami olyasmit hoztunk létre, ami talán egy kicsit előbbre viszi ezt az egyébként nagyon rossz irányba haladó világot…

Azt mondod, vannak dolgok, amelyekről a cél érdekében könnyebben-nehezebben, de lemondasz. Egyvalamiről azonban nem tudsz, hiszen bármennyire is a fesztivál művészeti vezetője vagy, elsősorban mégiscsak zongoraművész, akinek életéből nem hiányozhat a gyakorlásra fordított idő. Ám neked sem jut 24 óránál több…

- …de a 24 órából az éjszakai órákat kiválóan fel lehet használni erre. És bár ezt most nevetve mondom, mostanában tényleg így élek. Az utóbbi tíz évben maximum 4-5 órát alszom egy nap, nagyon korán kelek, és nagyon későn fekszem le. Sokszor éjszaka dolgozom, vagy ha mondjuk, a Zeneakadémián vagyok, esetleg egy olyan megbeszélés helyszínén, ahol találok egy zongorát, és tudom, hogy épp van egy órám, akkor azonnal gyakorolni kezdek. Persze, sajnálom, hogy ez most messze nem olyan rendszeres időszak, mint tinédzserkoromban volt, annak viszont nagyon örülök, hogy akkor napi 10-12 órát dolgoztam, mert most bizony előfordul, hogy egy nap egyáltalán nincs időm gyakorolni. Aztán akad olyan is, amikor valamennyire be tudom hozni az elmaradást.

Tanár vagyok, zsűritag, művészeti vezető, apuka és férj, de azért mindegyik mellett, és mindegyikkel párhuzamosan zongoraművész is, akinek még nagyon sok mindent kellene megtanulnia. Még rengeteg tervem, igényem van magam felé. Mindenesetre bízom benne, hogy elég fiatal vagyok kivárni, hogy ismét több időm legyen magamra. De ezzel együtt sem panaszkodom, mert az immunrendszerem, a fizikai adottságaim lehetővé teszik, hogy viszonylag kevés alvással is hatékonyan tudjak dolgozni.

Én visszatérnék arra a félmondatodra, hogy még nagyon sok mindent meg kellene tanulnod. Miközben széles repertoárral bírsz, és olykor egészen elképesztő koncerteket valósítasz meg, komoly kihívás elé állítva magadat. Mik azok a darabok, amelyekre mindenképp időt akarsz szánni a közeljövőben, és kik azok a szerzők, akiket még be kellene vonni a repertoárodba?

- Valóban, nagyon sok mindent eljátszottam már, néha magam is rácsodálkozom. Épp nemrég számoltam össze, hogy több, mint negyven zongoraversenyt adtam elő koncerteken, és talán tizenötöt vagy húszat lemezre is vettem. Ez elég nagy szám ahhoz képest, hogy 34 éves vagyok, és ahhoz képest, hogy ezek között a versenyművek között vannak a Rahmanyinov- vagy Bartók-koncertek, aztán Dubrovay László és Eötvös Péter darabja is. És ezek „csak” a zongoraversenyek, ehhez jönnek még a szólódarabok. Ám a nagy számok ellenére engem sosem a mennyiség vonzott, hanem a csoda és a katarzis, amit a művekben találok. De ami talán igazán meglepő, hogy én ezeknek a daraboknak a zömét 18-19 éves koromig tanultam meg, hiszen tényleg semmi más dolgom nem volt, mint a gyakorlás. Emlékszem, elképesztő gyorsasággal faltam ezeket a műveket, miközben a világon semmi esélyét nem láttam annak, hogy akár csak a töredékét bárhol is előadjam. De amikor mégiscsak elérkezett az idő, és felkéréseket kaptam, akkor készen álltam, és nem ért váratlanul, hogy el kellene játszanom a Csajkovszkij-zongoraversenyt.

Most már szerencsére, 2-3 évre előre látom a koncertnaptáramat, tehát tudom, hogy a versenyművek és a szólódarabok közül mit kell gyakorolnom. A következő években sok lesz az ismétlés, amelyeket már játszottam, de ez sosem baj, hiszen ahogy én is változom, mindig valami újat, és egyre többet fedezek fel az ismét elővett darabokban. Újra előkerülnek a Rahmanyinov-zongoraversenyek, és – ami nagy öröm – teljes lesz a Bartók-sor, mert az I. zongoraversenyt még nem játszottam, most viszont itthon és külföldön is megtehetem majd. Újra játszom a Dubrovay-versenyműveket, és Eötvös Péter Cziffra Psodiáját is. Lemezfelvételekre is készülök, egyrészt olyan szólóanyaggal, amelyben sok átirat is szerepel, másrészt, követve Cziffra iránymutatását, preklasszikusok darabjait is szeretném rögzíteni, Lullyt, Couperint vagy Rameaut.

Ami pedig nagy szerelem, de egyelőre csak blattolás-szinten érik bennem a gondolat, az az orosz repertoár. Prokofjev-szonáták, Szkrjabin-szonáták, és egyáltalán, Szkrjabin elképesztő zenéje. Az ő harmóniarendszere és ritmikája nagyon hasonlít a jazzre, ami ugyancsak nagyon közel áll hozzám. Szkrjabin zenei világa egyszerre káosz és rend, és ez nagyon fontos nekem.

Aztán mondok még egy nagyon meglepőt, amellyel kapcsolatban még én sem tudom, lesz-e létjogosultsága, de foglalkozni szeretnék a bécsi klasszika műveivel is. Az egyetemi éveim alatt nagyon sok szonátát játszottam, ha másért nem, hát azért, mert a vizsgákon kötelező volt, és persze, most is van a repertoáromban elég sok szonáta, de szeretnék sokkal jobban elmélyülni a műfajban. Természetesen egyáltalán nem gondolom, hogy az előző évtizedek, évszázadok nagy előadásaihoz bármit hozzá tudnék tenni, viszont úgy érzem, hogy az én általános repertoárom lehet jobb azáltal, hogy mélyebben foglalkozom ezekkel a darabokkal. Én úgy gondolom, nem feltétlen attól lesz jobb egy Liszt-előadás, mert az ember rengeteg Liszt-művet ismer, hanem attól, hogy minél jobban megismeri mások zenéjét is. Leginkább azokét, akik ezekre a nagy romantikusokra, Lisztre, vagy Chopinre, oly nagy hatással voltak.

Amikor tanítasz, te vagy a külső fül, a kontroll a növendékeid számára. De neked van-e még arra szükséged, hogy időnként legyen valaki, valamiféle mester, aki visszajelzést ad neked?

- Igen, nagyon is, bár nyilván ez már nem olyan minőségben és mennyiségben valósul meg, mint az egyetemi éveim alatt. Dráfi Kálmánnal, akinél diplomáztam a Zeneakadémián, folyamatosan konzultálok. Eötvös Péterrel és Dubrovay Lászlóval is sokat dolgozom, persze, az ő saját darabjaik előadására koncentrálunk, de élmény a velük való társalgás a zenéről. De ugyanilyen fontos számomra az a visszajelzés is, amit nem a szakmától hallok. Nem szabad elfelejtenünk, hogy vannak persze, a szakmai fortélyok, de egy bizonyos szint után ezt a közönség már nem feltétlenül tudja megítélni. Tehát a nagyon jó és a zseniális közötti különbséget szerintem csak a szakma tudja megfogalmazni. A közönség szemszögéből nézve ez már azonos szinten van, vagy ha érez is valami különbséget, nem feltétlen tudja megmagyarázni, csak abban biztos, hogy valami olyan történt a színpadon, ami az ő lelkére hatott. És ez azért fontos, mert a szakmában nagyon könnyen elveszünk a részletekben, és nem, vagy nehezen látjuk a nagy egészet. Mondok egy példát: amikor Martha Argerich és Mischa Maisky játszott az emlékév keretében, akkor a koncert után néhány zongoraművész-kollégámmal kezdtünk beszélgetni a Franck-szonáta harmadik tételéről, hogy milyen érzékenyen, milyen arányokban zongorázott Argerich a cselló mellett, és bizonyos akkordok kiemeléséről társalogtunk. Ehhez képest aztán beszélgettem a közönség néhány tagjával, akik meg azt mondták, micsoda mosoly volt Martha Argerich arcán, és hogyan kacsintottak össze néha Maiskyval. Én meg álltam ott, hogy mindezt szinte észre sem vettem, mert az én agyam és fülem annyira a hangok megszólaltatásával volt elfoglalva, hogy ezt a fajta élményt, a zenélés örömét jóval kevésbé érzékeltem.

Vagyis mindkét visszajelzés nagyon fontos, de a legerősebb szembesítés, amikor az ember visszahallgatja saját magát, és az nekem sajnos, igen rossz érzés, mert a saját játékomban kizárólag a rosszat vagyok hajlandó keresni. Ha valami jól sikerül, nem is foglalkozom vele, hanem azt várom, csak azt hallgatom, amiről úgy érzem, hogy nem volt tökéletes. Ez persze, önostorozás, bár azt gondolom, addig jó, amíg úgy érezzük, hogy lehet jobban. Mert ha egy koncert után azt tudnám mondani, hogy ennél többre nem vagyok képes, ez zseniális volt, na, akkor kell elgondolkodni, hogy talán abba kellene hagyni az egészet. Hiszen ha nincs hova fejlődni, akkor egy helyben topogni nem érdemes.

Tudom rólad, hogy ha igazán kikapcsolódásra vágysz, akkor sütsz-főzöl. De közben, vagy bármilyen szabadidős tevékenységed közben szól a zene?

- Alapvetően szól, igen. Ha nem is kívülről, valami hanghordozóból, de bennem biztosan. Egyébként épp ma is sikerült egy kicsit alkotnom a konyhában, és mivel közeleg a karácsony, ez gyakoribb lesz, mert a zserbót például én sütöm az egész családnak. Minden gyermekkorban dől el, és én akkor nagyon sok időt töltöttem a nagymamámnál, aki óriási háztartást vezetett, körülötte kezdtem sertepertélni, és ott jött meg a kedvem a kuktáskodáshoz. Aztán tinédzserkoromban kezdtem sütni-főzni, és azóta is nagyon kikapcsol.

De ahogy mondtam, nem kell ahhoz valóban szólni a zenének, hogy bennem mégis szóljon. Ám éppen annak érdekében, hogy ne a saját dolgaimon töprengjek, mégis bekapcsolok valamit, de az sosem klasszikus zene, hanem rendszerint jazz, Louis Armstrong vagy Ella Fitzgerald. Egyébként azt hiszem, elég unalmas életet élek, mert nem igazán csinálok mást, mint zongorázom, zenével foglalkozom, intézzük a fesztivál ügyeit, és minden fennmaradó percemet a családommal töltöm. Vagyis semmilyen hobbiról nem tudok beszámolni. Persze, ez változhat még, de ahhoz valamivel több szabadidő kellene. A főzésben például az a jó, hogy közös családi tevékenység is lehet belőle. A sportokkal kissé hadilábon állok, bár egy időben, nagyon amatőr szinten persze, de ismerkedtem a golffal, leginkább ugyancsak azért, mert együtt tudtam játszani a feleségemmel és barátokkal. De én így vagyok boldog, így kerek az életem, különösen, mióta velünk van a kislányunk is. Úgyhogy a legjobb hobbi, a legnagyobb ajándék és a legtökéletesebb menedék a család.

És akkor a magától értetődő kérdés: mit szóltok majd, ha Szofi bejelenti, ő is zenész, sőt, esetleg zongorista szeretne lenni?

-  Ugyanannyira fogunk örülni, mint amennyire aggódni, azt hiszem, mert senkinél nincs biztosíték arra, hogy a tehetség párosul a szerencsével is. Mindig azt szoktam mondani, hogy ha valaki azzal kel és azzal fekszik, a szívében, fejében nincsen semmi más csak az a valami, amit életcélul választott, legyen az a zongora, a zene, vagy bármilyen más szakma, akkor csinálja azt, és ne azt keresse, hogyan kell mindig előrébb jutni, hanem azzal elégedjen meg, hogy ez számára örömöt jelent. És ha mindehhez társul a szerencse, az emberi tényezők, és így sikerhez is jut, az külön ajándék. A legfontosabb azonban a boldogság. De azt gondolom, hogy egy ilyen családban, mint a miénk, amelyben ennyire központi szerepe van a zongorának és a zenének, természetes, hogy a gyerekekben is megjelenik az érzelmi kötődés. Ha úgy alakul, a kislányomat is támogatni fogom, ahogyan támogatom a növendékeimet is, miközben jelzem azt is, hogy ez egy kőkemény szakma, ahol sajnos, nem uralkodnak olyan idilli állapotok, mint egy Chopin-Noktürnben, de megéri, és jómagam sem hagynám abba akkor sem, ha csak a szobámban, a magam örömére játszhatnám ezeknek a zseniális szerzőknek a műveit. Nézzük csak Bartókot, akinek nagyon nehéz élete volt, igen kevés sikerrel, mégis megírta a darabjait, egyszerűen azért, mert meg kellett írnia, neki ezt az utat szánta a Jóisten. Én is ebben hiszek, ezért megyek tovább a saját utamon, és ezért fogom támogatni a kislányomat is, bárhogyan döntsön…   

BECZE SZILVIA