A Magyar Zene Háza rendezvényeinek egyik legfontosabb ismérve, hogy még az esti klasszikus zenei koncertek is egyfajta beavató estek, vagyis a közönség több útravalót kap, sok érdekességet tudhat meg a művekről, előadókról.

- Azt gondolom, nem tévedek nagyon, ha úgy érzem, a te évtizedes tanári pályád, és egyáltalán a benned rejlő tanári elhivatottság eredménye ez, hiszen bármerre is vezetett az utad, lett belőled rektor, menedzsergondolkodású vezető, mindig megmaradtál ismeretterjesztőnek, tanárnak…

- Igen, azt hiszem, ez valóban így van, és azt szoktam mondani, hogy a Zene Háza voltaképpen én vagyok – bár tudom, ez így kicsit nagyképűen hangzik -, de mindaz, amivel életem során foglalkoztam, legyen az a tanítás, a médiaszereplések, műsorvezetés, ismeretterjesztés, vagy éppen a könyvírás, mind egyesül a mai életemben. Annak idején a könyv esetében is a szórakoztatóan oktató, vizuális elemekkel tűzdelt megoldásokat választottam. Egy nagy csapat állt akkor mögöttem német kiadóval, így jelenhetett meg a most már jó húsz éves Opera kalauzom, amelyet én szerkesztettem, és részben írtam is.

És most, amikor a Zene Házában annyi vizuális élményt adunk a látogatónak a „Varázstérben”, a -2-es szinten található kiállítótérben, ahol az időszaki- és állandó kiállításaink vannak, illetve a Hangdóm és a Kreatív hangtér, akkor mindig arra gondolok, hogy egész életemben ez volt a vágyam, hogy összekapcsolhassam a zenét, a látványt, az olvasmányt, tehát a különféle oldalakról érkező információk adjanak teljes élményt.

Érzésem szerint ez a Ház az ismeretterjesztés határtalan lehetőségeivel bír, mert elképesztően innovatív. A kiállítótérben valamiféle vizuális forradalom jelenik meg. A programjainkban pedig valóban egyenlő mértékben igyekszünk bemutatni a klasszikus zene mellett a jazzt, a popot, a népzenét és a világzenét is, jobban mondva: a világ zenéjét, távoli és közeli kultúrák hangzó lenyomatait. Ezáltal kinyílik a tér, és tényleg olyan, mintha új dimenzióba kerülnénk. Én pedig úgy érzem, hogy a saját szellemi fejlődésem, kisugárzásom és az élményeim mind benne vannak a Házban. Ha engem most valahogyan testileg kivonnának innen, a szellemem talán akkor is itt lebegne. Talán mondanom sem kell, hogy ez egy elképesztően jó érzés.

Fotó: MZH

A másik, ami ehhez hasonlítható, és ugyancsak a hosszú tanári éveimhez vezet vissza, hogy nagyon szeretem a fiatalokat, a tehetségeket egyenesen imádom, és velük szemben olyannyira elfogult vagyok, hogy rengeteg emberi gyengeséget, talán túl sokat is, tudok elfogadni attól, aki valamiben kiemelkedően tehetséges. A Házban pedig fiatalok között dolgozom, tehát itt is van egy osztályom, ha szabad ezt így fogalmaznom. Mára körülbelül 100 fős csapattal „zakatol” a Ház, hiszen nagyon komplex feladataink vannak, így a működtetés is bonyolult rendszerben zajlik. Ennek a csapatnak legalább a 80 százaléka a gyermekem, de kis túlzással az unokám is lehetne. Rendkívül jó érzés velük lenni, és megpróbálom szolgálni a karrierjüket, tudásuk gyarapodását így azt is mondhatjuk, hogy tanítok, noha most nem egy akadémiai osztály elé állok ki, hanem a mindennapi közös munka során adom át egy munkatársi gárdának a tapasztalataimat, akár művészi vagy esztétikai értelemben, zenetörténetileg, vagy ízlésben, de akár emberi dolgokban is. Sokszor érzem, hogy van egy kis családom otthon, és egy nagy családom a Magyar Zene Házában.

- Egy kicsit még hadd maradjak a múltad és jelened összevetésénél. Te életed nagy részében a – nevezzük így – hivatalos klasszikus zene világában éltél. Most viszont, ahogy te is felsoroltad a műfajokat, rendkívül nyitottnak kell lenned, olyan zenei műfajok iránt is, amelyek eddig távolabb álltak tőled. És nem biztos, hogy azért, mert nem érdeklődtél, hanem mert nem volt dolgod velük. Hogyan változott a te egyéniséged, nyitottságod azáltal, hogy éppolyan hangsúlyosan kell foglalkoznod egyikkel-másikkal, mint a klasszikus zenével?

- Nagyon sokat tanulok például azoktól a fiatal kollégáimtól, akik a pop- vagy világzenei programokat szerkesztik. De ugyanígy a népzenészektől is, mert én valóban nagyon erősen a klasszikus zenei világban éltem és működtem. Mondtam is a kollégáknak most, amikor megnyitottuk az új pop-kiállítást, hogy azokban az időkben, amikor nagyon sok kortársamra hatott a popzenei-életérzés, akkor az engem közel sem érdekelt annyira, mint amennyire ma kíváncsi vagyok rá. Most éppen az izgat benne, hogy mi volt, ami annyira hatott az emberekre az én fiatalkoromban, hiszen azokat az éveket én a klasszikus zenében töltöttem. De nem azért, mert köteleztek rá, vagy tiltották volna, hogy Omegát, Illést vagy LGT-t hallgassak, mert én is ismertem ezeket az együtteseket, és ugyanabban az akusztikai környezetben életem, amelyben megszólaltak a dalaik, csak éppen magamnak a klasszikus zenét választottam.

Viszont a nyitottság mindig megvolt bennem, és erre mondok is egy példát. Valamikor a kilencvenes évek elején a Corvina kiadó felkért, hogy írjak egy könyvet az operettről. Na, most én az operettről annyit tudtam, hogy a szüleim időnként elmentek az Operettszínházba néha magukkal vittek, de inkább operába jártunk. Tehát nem vonzódtam az operetthez. Az viszont nagyon érdekelt, hogy ennek az elképesztően népszerű műfajnak milyen hatása volt különösen a századfordulón, Lehár és Kálmán idején. A kiadó akkori főszerkesztője pedig azt kérte, hogy az osztrák-magyar operettről írjak, hogyan hatott egymásra ez a két kultúra. Mindezt azért mesélem, mert ugye, akkoriban én még viszonylag pályakezdő voltam, a nagy, befutott zenetörténészek közül meg senki nem vállalta a feladatot, mert lenézték a műfajt. Ma már egy kicsit lazábbnak érzem a helyzetet, de amikor én elkezdtem a pályát, a zenetudományi szak egy elit, arisztokratikus burok volt, amin csak a legmagasabb zeneművészet tudott áttörni. Úgyhogy mosolyogtak is rajtam, hogy miért írok én könyvet az operettről. De miután elkezdtem a munkát, rájöttem, hogy ez egy hallatlanul érdekes zenetörténeti téma. És ez az operett világával való kis „flörtöm” nagyon hasonlít a mai, Zene Házában megjelenő műfajokkal szemben érzett érdeklődésemre.

Azt hiszem, valóban mindig nyitott és flexibilis voltam, ezért az életemben a tanításon kívül, amelyet valóban következetesen vittem évtizedeken át, nincs egy klasszikus értelemben vett kutatási vezérfonal. Kutatásaim voltak, de nem volt türelmem arra, hogy egyetlen terület szakértőjévé váljak, mert a felkérések jóvoltából mindig újabb és újabb ajtó nyílt ki, amelyen be akartam lépni. Végül is, ha visszatekintek, az egész kiad egy úgymond, „életművet”, mert az én tevékenységemnek éppen a sokféleség volt a jellemzője. Így kúszott be a menedzseri szál is az életembe. A vicces az, hogy sosem akartam vezető lenni. Ötvenéves koromig majdnem azt mondhatom, hogy szabadúszó voltam. Persze a Zeneakadémia tanáraként volt kötött állásom, de emellett rengeteg médiamunkát vállaltam, kutattam, könyveket írtam. Eszembe nem jutott vezetőnek lenni, különösen úgy, hogy konfliktuskerülő, mérleg-jegyű ember vagyok. És mégis valahogy belesodródtam abba a helyzetbe, hogy a Zeneakadémia rektora lettem. Őszintén bevallom: jobb híján. Aztán legnagyobb meglepetésemre elkezdett érdekelni a dolog, méghozzá ennek a vezetéstechnikai, menedzseri oldala, ami akkoriban nem volt jellemző egy egyetemi vezető esetében. Megismerkedtem az üzleti világ meghatározó személyiségeivel, akik megkedveltek, én pedig nagyon sokat tanultam tőlük, és megpróbáltam a tanultak birtokában, a „botcsinálta menedzserségemmel” professzionális munkát végezni. Mindemellett annyira imádtam a Zeneakadémiát, hogy 10 évet áldoztam az életemből arra, hogy újítsuk fel a csodás épületet, és újítsuk meg az intézményt. Utólag azt hiszem, csak az épületet sikerült megújítani, magát a Zeneakadémiát nem, de pár dolgot el tudtam indítani, ami a jövő szempontjából talán nem volt teljesen lényegtelen.

Miután befejeződött a felújítás, és a Wesselényi utcai épületet is átadtuk, az én rektorságom is véget ért, hiszen pont a második ciklusom zárult le 2013. október 31-én, a Zeneakadémiát pedig október 22-én nyitottuk meg újra. Így aztán a csúcsról hirtelen, bár még nem hivatalosan, nyugdíjas rektorrá váltam. Abban pedig biztos voltam, hogy a vezetői karrierem ezzel véget ért. Ám ezután is igazán érdekes lehetőségek találtak meg, például a Városliget-projekt, ami először szinte irreálisnak tűnt, hogy valóban meg tud-e valósulni. Aztán jöttek a csaták, kell-e egyáltalán a Magyar Zene Háza, hiszen annyi nagyszerű zenei intézmény van az országban, és még sok más nehézség. Ettől függetlenül engem felkértek egy szakcsoport élére, hogy kezdjünk el azon gondolkodni, hogy ha majd elkészül a Zene Háza, milyen tartalma legyen.

Számomra ez azért volt izgalmas, mert bár történész vagyok, magánemberként nem szeretek visszatekinteni a múltba. A saját életemben is lezárom a fejezeteket, ugyanakkor rajongok az újdonságokért. Ebbe az újdonságba pedig belecsöppentem, a kíváncsiság hajtott, és aztán néhány év elteltével, amikor egyre inkább komolyodott a történet, 41 év tanítás után valóban nyugdíjba mentem a Zeneakadémiáról, és onnantól a Zene Házának és a Zene Háza eszméjének szenteltem magam.

- Érdekes, amit mondasz, hogy a tartalmi gondolkodást már akkor elkezdtétek, amikor még el sem kezdődött az építkezés. Eszedbe, eszetekbe jutott-e, hogy van ennek egy pici veszélye is? Még akkor is, ha a két épületet nem lehet összehasonlítani, de, éppen mert a Zene Háza arra fókuszál, hogy a lehető legszélesebb rétegben bevonja a zenei műfajokat, hogyan lehet arra vigyázni, hogy ne legyen belőle egy 21. századi Petőfi Csarnok?

- Ez jó kérdés, de azt hiszem, a Ház építésénél több szerencsés dolog is találkozott. Az egyik az, hogy nagyon jó volt az előkészítés. A BMC-ben ült össze a Rockenbauer Zoltán vezette grémium, zenei és múzeumi oldalról is jeles szakemberekkel, akik a tervpályázat kiírását készítették elő. Ebben a munkában én csak érintőlegesen vettem részt, mert bőven zajlott még a Zeneakadémia felújítása. És itt feltétlen jegyezzük meg, hogy az egész nem sikerült volna, ha nincs Baán László, a Liget Budapest projekt miniszteri biztosa, egy igazi kulturális menedzser, hatalmas vízióval, aki egyrészt végigvitte, hogy a tervpályázatot is nemzetközi szinten írják ki, ami addig Magyarországon még sosem történt meg, másrészt hol a háttérből, hol az előtérből vezényelte a megvalósulás bonyolult folyamatát. Rendkívül alaposan készítették elő a tervpályázatot és a kiviteli terveket is, és rá merték bízni a munkát egy japán tervezőre. A koncepció pedig a Ház építésével párhuzamosan, ezeknek a terveknek ismeretében alakult. Utólag visszatekintve ez egy nagyon átgondolt és logikus folyamat volt.

                Fotó: MZH

A Ház ötszintes, de három fő szintje van. A földszint a koncertek helyszíne, a -2. szint pedig az a bizonyos, általam Varázstérnek nevezett rész, ahol a kiállítások vannak, mintegy 2500 négyzetméteren. A Ház legfelső részében, ebben a bizonyos hullámzó sapkában, amit sokan palacsintának is neveznek, az irodák mellett ott vannak a zenepedagógiai terek, és a könyvtár. Egyébként, ha jól emlékszem, én már 2015-ben hangoztattam, hogy ez a felső szint a Világosság, a koncerttermek szintje a Valóság, a kiállításoké pedig a Varázstér. Ez a három réteg a kezdet kezdetétől megvolt, és a koncepció, hogy legyen egy vizuális és egy koncertező tér, mindezek felett pedig egy pedagógiai-ismeretterjesztő tér, és a három úgy kapcsolódjon egymáshoz, mint egy partitúra szólamai, már benne volt az építési tervekben is, így az építész, Fujimoto Sōsuke, ennek megfelelően gondolkodott.

Kivételes, nagyszerű állapot: nem úgy épült meg a Ház, hogy majd lesz benne valami, hanem itt valóban volt idő, pénz és ész, hogy egy ilyen egységes végeredmény szülessen…

- …majd megjelenik a közönség, ami reagál és visszajelez. Erre mennyire figyeltek és hogyan tudjátok leszűrni a tapasztalatokat, és esetleg az ő igényeinek megfelelően formálni, változtatni a programkínálatot?

- A közönség reakcióit folyamatosan mérjük. Részben a jegyeladással, részben pedig a rendezvényeken, hiszen a programjaink nagy része „megszólító”, vagyis még akkor is, ha egy „normál” koncertet rendezünk, van műsorvezető, vagy maga a művész beszél a közönséghez, tehát van egy állandó párbeszéd köztünk és a közönség között. Továbbá az is rengeteget számít, hogy a kreatív szerkesztők fiatalok, és többen egyben muzsikusok is, vagyis egyrészt ismerik a maguk közönségét, másrészt hozzák is a látogatókat. A rendhagyó foglalkozásokat vezető zenepedagógusainknak ugyancsak megvolt már a maguk hallgatóköre. Nem beszélve arról, hogy ez egy vezethető intézmény, vagyis mindenki egyet akar. Kicsit olyan, mintha magánintézmény lenne, amelyet egy társaság működtet. Persze, amúgy is állami tulajdonú nonprofit kft vagyunk,  de én onnantól kezdve, hogy megtanultam, mi a menedzselés lényege, azt vallom, hogy egy intézmény akkor tud működni, ha mindenki saját maga szellemi tulajdonaként kezeli, és akkor csodákat lehet tenni. Persze, az is nagy előny, hogy itt a nulláról lehetett építkezni. Ugye, nekem van egy zeneakadémiai múltam, és van egy Zene Háza vezetői jelenem. Egy régi, patinás intézményt azért nehéz vezetni, mert ott rengeteg a megcsontosodott beidegződés, nagyon sok a szokás, „így csináltuk, úgy csináltuk régen”, bonyolult a különös összekapcsolódások hálózata, ami lehet érdek, lehet magánéleti, és még nagyon sokféle. Aztán ott van a szenátus is, vagyis van egy olyan – szerintem problematikus – rendszer, amelyben a vezető döntéseit az alatta lévő középvezetők megkérdőjelezhetik és felülírhatják. Ezért nagyon nehéz irányítani egy egyetemet, ahol ráadásul gyakran előfordul, hogy mindenki mást akar.

De, hogy visszakanyarodjak az eredeti kérdéshez, mivel a Zene Házában mindenki ugyanabba az irányba tart, ezt érzi a fogyasztó is. Ezt sem véletlenül mondom, nevezzük így, hiszen mi vagyunk a termékek, és hozzánk jön a fogyasztó, aki elégedett lesz, ha érzi, hogy figyelembe veszik a vágyait és az elképzeléseit, a kínálat pedig elég széles és vonzó ahhoz, hogy nálunk költse a pénzét. Mindez így nagyon egyszerűen hangzik, ám mégsem annyira magától értetődő. Én is mindennap próbálom keresni ennek a varázsnak a titkát, amit a Zene Háza jelent. Például van egy ajándékboltunk, amit mi működtetünk. Többek között nagyon szép iparművészeti cikkek, drága zenei könyvek és lemezek sorakoznak a polcokon. Nagyon érdekes, hogy ez a kis shop állandóan tele van, pedig nem olcsó, mégis betérnek az emberek, és vásárolnak. Talán az a magyarázat, hogy a hely felkelti az emberekben a szép és a magas kultúra iránti igényt, másrészt ott egy kicsit jobban elengedik magukat, mert az a nyílt, barátságos légkör, amit a Házban kapnak, pozitívan hat a vásárlási kedvükre is.

Na, most, ehhez a kiindulás az, hogy mindenkinek köszönünk, és mindenkire mosolygunk. Továbbá mi nem azt érezzük, hogy mi teszünk szívességet, hanem épp ellenkezőleg, a közönség tesz nekünk szívességet azzal, hogy eljön, megveszi a jegyeket, és megtisztel bennünket a jelenlétével. Ez a hozzáállás az én ars poeticám, amit legnagyobb örömömre még az őrző-védő szolgálat is magáévá tett, soha nincsen semmilyen atrocitás, vagy akár csak rossz érzés. Számomra különös öröm, hogy ezt sikerült megvalósítani.

- Amikor első alkalommal beszéltem koncerten a Zene Házában, volt egy olyan érdekes érzésem a közönség felől, hogy a szokásosnál nyitottabbak arra, hogy az ember adott esetben ne legyen túl komoly, hanem valamilyen zenei történetet humorosan, esetleg közönséget kérdezve meséljen el. És tényleg így volt, remekül reagáltak az emberek. Akkor ott a színpadon éppen valami hasonló jutott eszembe, amit korábban mondtál is, hogy ha kivennék a testedet a Házból, a szellemed ott maradna. Mert nekem a régi, zeneakadémiai zenetörténet órák villantak be, amikor – kis túlzással – elég volt feljegyezni a poénjaidat, és azok alapján meg is tanultuk az anyagot. És az azóta eltelt években is sokszor tapasztaltam, hogy a humort, mint nagyon tudatos, de valahol mégis ösztönös eszközt használod egész életedben.

- Ez megint nagyon érdekes, és elég sokat kell visszamennem az időben a válaszhoz, mert elárulom, én gyakorlati zenésznek indultam, igaz, kicsit későn, tízévesen kezdtem csellózni. Nagyon sokat gyakoroltam, és nagyon nagy előadóművész akartam lenni. Aztán kiderült, hogy ez mégsem lesz olyan egyszerű, mert borzasztóan izgultam a koncerteken, és mindig a fele teljesítményt tudtam nyújtani, mint amit valójában tudtam. Aztán egy számomra sikertelennek érzett vizsga után, Konzi másodév végén, anyukám is kérdezte, hogy ha ennyire nehezen megy neked, akkor miért ezt csinálod. Én meg mondtam, hogy azért, mert imádom, és zene nélkül nem tudok élni. De mégis változtatni kellett, és így jött a zenetudomány. Nagyon érdekes, hogy az előadóművészi vágy bennem maradt, és kezdettől fogva nagyon szerettem „beszélve” szerepelni. És rájöttem, hogy amig a hangszerjátéknál az izgulás tönkretette az előadást, ebben az esetben háromszor olyan jót produkálok a színpadon, mint amennyit amúgy tudok. Talán éppen ezért kezdtem el tanítani. Az egy nagyon nagy iskola. Tehát aki valóban 5-10 évet tanít, előadásokat tart, és szereti is, az utána mindenre képes az emberek megszólítása terén.

Szőllősy András tanár úr mondta, hogy figyeld meg, 5 év után mindenre és mindenről tudsz mondani valamit, de azt tudnod kell, hogy mindig másfél órát fogsz beszélni, mert addig tartanak az órák, és ez rögzül benned. Ez így is van, mert hajlamos vagyok sokat beszélni. Van bennem egy jelentős mennyiségű exhibicionizmus, hogy meghallgassanak, van egy kommunikációs érzékem, ami nyilván adottság, mert sosem fejlesztettem. Humorérzék pedig vagy van, vagy nincs. Aztán ezek valahogy összeadódtak. De nagyon sokan túlértékelnek, azt hiszik, én vagyok a legjobb. Pedig legalább tíz olyan zenetudóst mondhatok, aki százszor annyit tud, mint én, csak róla ez azért nem derül ki, mert én vagyok rivaldafényben. Talán túl sokat is…

Azt hiszem, tisztában vagyok a helyemmel. Nekem valahogy egy napsütötte pálya jutott – ez milyen jó címe lesz a beszélgetésnek, nem?

Persze, nem azt akarom mondani, hogy akadálytalan volt az életem, de görcsösen sosem küzdöttem, és sehova nem mentem, ahova nem hívtak. Vannak szép díjaim, de soha senkit nem kértem arra, hogy bármilyen elismerésre terjesszen fel. Soha nem erőltettem semmit, sőt, viszonylag könnyen el is tudtam engedni bármit. Voltak támadások, különösen a Zeneakadémia felújítása idején, és ezek bizony rosszul estek, mert kisgyermekkorom óta megszoktam, hogy engem szeretnek, én pedig szeretek másokat, és akkor minden rendben van. Sokáig naivan hittem ebben, de aztán néha kiderült, hogy a valóságban ez nem mindig van így. Mégis egy kezemen meg tudom számolni, ki az, akit én sem szeretek. Nemrég a fogorvosommal, aki jóval fiatalabb nálam, az öregedésről beszélgettünk. És mondtam neki, hogy ez egyáltalán nem ijesztő, és nem rossz folyamat, mert az ember máshogy látja a világot, egy csomó dolgon túl van, sok mindent elenged. Aztán ott vannak az unokák, és nekem már van kettő, ami tényleg egész más kapcsolat, mint a szülő-gyerek viszony, és mennyei állapot! Szóval az öregségnek is megvannak a maga szépségei, így azt hiszem, ha újrakezdeném, nem biztos, hogy mást választanék.

- Beszélgetésünk apropója, hogy egyéves lett a Magyar Zene Háza. Ilyen esetben az első évforduló talán hasonlít a tíz-, húsz-, ötvenéves évfordulókhoz, az ember egy pillanatra megáll, és elgondolkodik azon, ami történt, és elkezdi tervezni a jövőt…

- Ez egy csodálatos év volt, annyi mindent tudtunk létrehozni! Először is megalakult a csapat, hiszen 1 éve még csak harmincan voltunk, ma már mintegy százan. Szerintem mindannak, ami történt, most le kellene ülepednie, és továbbmenni ezen az úton, amit kijelöltünk magunknak, de úgy, hogy ne veszítsük el a lendületünket. Ezért is nagyon jó, hogy tele van fiatallal a csapat, mert igényük van a változásra és az állandó megújulásra, hiszen az, amit mostanra elértünk, nem biztos, hogy 5 év múlva is elég lesz. Szenzációs a Ház, de ezt az érdekességet, vibrálást fenn kell tartani. Most azon dolgozunk, hogy a működési rendszerünkben sok minden automatikus legyen, hogy ne égjenek ki idejekorán a kollégák. Sokan fiatal családos emberek, de még az én feleségem is megjegyzi időnként, hogy nekem a Zene Háza az igazi családom, és nem a saját famíliám. Figyelni is kell erre, de közben azt kell mondanom, beleszeretnivaló ez az egész ügy…

- Beszélgetésünk során kicsit már meséltél az ars poeticádról is, de ha egyetlen szóval kellene megfogalmaznod az életedet, mi lenne az?

- A lelkesedés. Még rektor koromban nagyon sok jeles üzletemberrel találkoztam, mert ugye, a pénzszerzés a rektor egyik fontos feladata. Egyszer Amerikában jártam tanulmányúton, és az egyik nagy egyetem vezetője mondta nekem, hogy András, neked azzal kell foglalkoznod, hogy szerezz elegendő pénzt, amellett lelkesen képviseld az ügyet. Teljes mértékben igaza volt, mert egy első embernek valóban ez a dolga. Aztán egy svájci bankárral barátkoztam össze, aki támogatott néhány tehetséges növendéket, többek közt az akkor még tizenéves Várdai Istvánt. Nagyjából a rektorságom kétharmadánál jártam, amikor mondtam neki, hogy már olyan fáradt vagyok, hogy néha nemigen tudok lelkesedni. Azt válaszolta, az baj, András, mert a te legnagyobb erényed a lelkesedés, azt nem szabad elveszítened.

És ha belegondolok, valóban így van, a mai napig képes vagyok mélyen beleszeretni ügyekbe, mozgalmakba. Ezért szeretem a kórusok világát, bár sosem énekeltem kórusban, de nagyon szeretem a közösséget, amit a tagok létrehoznak, együtt énekelnek. Ezért csodás a népzene is, és nagyon büszke vagyok, hogy az én rektorságom idején alapítottuk meg a népzenei tanszéket a Zeneakadémián. Ugyanez a közösség-érzés csábított a Virtuózokba is, különösen az elején. A műsorban való részvételt imádom Miklósa Erikával együtt, és ez vezetett bennünket a Partitúra-sorozathoz is. Azt, hogy milyen a műsor, eldönti a néző. De részt venni benne, és megismerni azt a sok tehetséges embert, aki ebben az országban tevékenykedik, csodálatos érzés! És engem ezek az élmények éltetnek, ezekért lelkesedem!