Rémálom a Komor utcában

Koncertbeszámolók esetében a fenti cím viszonylag ritkán számít bizalomgerjesztőnek. Talán csak egyetlen esetben képzelhető el, hogy az ilyesmi pozitív izgalmat ébresszen: akkor, ha az olvasó egy katasztrófaturista letörhetetlen tudásvágyával rendelkezik, és a tapasztalatszerzéstől semmiféle borzalom nem riaszthatja vissza. A Bécsi Filharmonikusok januári, budapesti hangversenyén azonban – szerencsére – nem volt szükség acélos lelkületre. Illetve ha mégis, akkor annak nem az előadás színvonala, hanem a műsorra tűzött kompozíció gondolatébresztő értelmezése volt az oka.

Persze eleve nem túlságosan valószínű, hogy a Művészetek Palotájának szinte teljesen megtöltött Bartók termében bárki csakugyan abban reménykedett volna január 16-án, hogy ez lesz az az este, amikor a világ egyik legpatinásabb és legnagyszerűbb zenekarát figyelmetlenségen, lazaságon, kellemetlenül rutinszerű produkción kapja. Már csak azért sem, mert ha a bécsiek együtteséről van szó, még a rutinszerű játék is kiemelkedő zenei élményt jelent többnyire, ha nem is lehengerlően felejthetetlent, de technikai értelemben feltétlenül kiválót. A zenekar játéka ellen természetesen most sem lehetett volna kifogást felhozni – ami a rémálom asszociációját okozta, az a legkevésbé sem pongyolaság vagy érdektelenség volt, hanem éppen ellenkezőleg, a művel, illetve a karmesterrel, Andris Nelsonsszal való pontos együttműködés.

A koncert programján ugyanis mindössze egyetlen monumentális alkotás szerepelt, Mahler 7. szimfóniája, amely már önmagában is intellektuális kihívássá változtatta a rendezvényt. Egyfelől azért, mert egyetlen, csaknem másfél órás zenei folyamat végigkövetése minden körülmények között megterhelő feladat, akkor is, ha a dramaturgiai tetőpont katarzisa bőven kárpótol a szellemi erőfeszítésért. Másfelől viszont azért sem volt könnyű dolga a közönségnek, mert ez a hangverseny az előre láthatónál is bonyolultabb élményt nyújtott, amennyiben a katarzis, bár éppenséggel nem maradt el, hitelesség dolgában végül meglehetősen megkérdőjelezhetőnek bizonyult.

Mahler hatalmas szimfóniák köré szervezett életműve igazság szerint a lehetetlen kísértésének talán a leglátványosabb, legnyomasztóbb és legfelemelőbb lenyomata. A zeneszerző egész életében azzal kísérletezett, hogyan lehet mozaikokból, a 19. századi zenei nyelv töredékeiből, motivikus nekilendülésekből, a tiszta hangzáskép torzult pillanataiból, a dinamika szélsőségességéből, a tempók megtorpanásaiból, a hatalom és erő felmutatásának tuttijaiból és a magányosság kamarazenei hangszereléséből olyan struktúrát felépíteni, amely a hagyományos formák, karakterek, harmóniamenetek törmelékéből változatos kapcsolódási pontok segítségével óriási elbeszéléssé szélesedik. Méghozzá úgy, hogy értelme kizárólag akkor van, ha a hallgató az egészet érzékeli, részleteiben viszont pusztán sziporkázó, szervezett káosznak tűnik. A 7. szimfónia a maga lidércnyomásszerű folyamatával, induló- és táncasszociációival, éji zenéivel, amelyek mintha egy egészségesnek és megbízhatónak látszó reggelbe torkollnának végül, szerkezeti komplexitás és merészség tekintetében különösen messzire jutott ezen az úton. Ebben a műben Mahler mintha nem érte volna be azzal, hogy szarkasztikus és nosztalgikus elemek keveredéséből érthetőnek látszó, de elemeire bontva jószerével teljesen felfoghatatlan képet hozzon létre, hanem – a romantika groteszk iránti fogékonyságára egyébként is mindig nyitottan – magának a romantikának, az érzékelés megbízhatatlanságának, a logika megcsúfolásának, a lázálom teljes jogú világszemléletté avatásának a széttördeléséből alkotott modern valóságot.

Andris Nelsons pedig már-már kényelmetlenül pontos tolmácsa volt ennek az intellektuálisan folytonosan zsákutcákba futó folyamatnak. A Mahler-szimfóniák érzelmi és szellemi tekintetben egyaránt fantasztikus finálék felé törekvő, lassan kibontakozó narratíváját mindig rendkívüli feladat megteremteni és fenntartani, a hetedik esetében azonban csaknem lehetetlen megfelelni ennek az elvárásnak. Nelsons viszont mintha egyáltalán nem is kívánta volna hihetővé tenni a szerkezet zárótétel felé való haladásának illúzióját. Az ő interpretációjának erősségei a markánsan megformált részletek voltak: a disszonáns, feszült, fenyegető, biztonság és kétségbeesés határán egyensúlyozó, de ragyogó határozottsággal felhangzó zenei elemek, amelyek épp azáltal váltak hatásossá, hogy a kétértelműségnek még a lehetőségét is tagadták, és a lidércnyomást határozták meg az egyedül lehetséges realitásként. Roppant figyelemre méltó és kínosan érdekfeszítő volt így a kompozíció, amelynek mozgalmas részletgazdagsága a hajnal tehénkolompok hangjától friss, megváltó világossága helyett inkább az őrület mindent feloldó szépségéig vezetett. Olyan volt ez a produkció, mintha Mahler (és Nelsons) nem a romantika torzképeit törte volna össze, hanem a tükröt, amelyben azok láthatók – magát a szimfóniát –, és a tükör cserepeit ragasztotta volna fel azután véletlenszerűen egy kereten belül, valamiféle eleven mementóként. A bécsiek játéka kifogástalanul illeszkedett ehhez a benyomáshoz: precíz volt és sugárzó, de szinte minden érzelmességet nélkülöző. Nagyszabású és kidolgozott produkciót hallhatott a Művészetek Palotája közönsége, de olyat is ugyanakkor, amely hideg és kegyetlen maradt, mert a vágyakozást csak jelezte, átélhetővé azonban nem tette. Ez a szimfónia itt és most nem formálódott értelmesnek látszó képzettársításokból kibomló történetté, helyette inkább egy olyan elbeszélést hozott létre, ami a világ alapvető értelmetlenségének szervezettségéről és kizárólagos valóságként való prezentálásáról, vagyis a normalitás helyébe lépő abszurd idejéről szólt.

RÁKAI ZSUZSANNA

(Bécsi Filharmonikusok, Andris Nelsons – Művészetek Palotája, 2023. január 16.)