Szép magyar komédia
‒ Új opera kandikál ki a közelmúltban Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjjal kitüntetett Beischer Matyó Tamás íróasztalából. Lássuk, milyen műfaji előzményei vannak?
‒ Öt operám közül ez a negyedik: egy nagy opera. Két kamaraopera és egy zenés mesejáték után a legnagyobb apparátusú és terjedelmű darabom a műfajban. A mesejátékot (ami később született, mint ez) nevezhetnénk oratóriumnak is, cselekménye okán soroltam inkább operának.
‒ S miért ez a negyedik a legfontosabb, az említett két okból?
‒ Ezért is, bár egy másik operám is ilyen terjedelmű. Azért tartom fontosnak, mert amit szerettem volna benne megvalósítani, szerintem maradéktalanul sikerült. Ki tudtam fejleszteni olyan új eszközöket, amelyeket ez igényelt. Volt rá időm, és az MMA hároméves ösztöndíja az anyagi biztonságot is nyújtotta hozzá. Balassi Bálint Szép magyar komédia című drámájából írtam. Egy korábbi operám is XVI. századi, Bornemisza Magyar Elektrájából készült. Azt néhányszor átdolgoztam azóta, hogy befejezettnek nyilvánítottam… Annak a gyötrelmes és keserves cselekménye nyomán támadt igényem egy ellenkező hangulatú párdarab megírására. E két mű a korszak két csúcsteljesítménye a nem gazdag színi irodalomból, amelyben főként iskoladrámák sorakoznak. Eleinte úgy gondoltam a Balassi-darabra, mint majdani öregkorom utolsó művére, életművem megkoronázójára. De 2018-ban, amikor az ösztöndíjra pályáztam, azt a tanácsot kaptam, olyasmivel álljak elő, amivel másképp nem foglalkoznék. Meddő lett volna operaírási megbízásra várni, tehát remek alkalom kínálkozott. Meg akartam tartani Balassi eredeti szövegét, ahol csak lehet. Húzni kellett belőle, de csak nagyjából a harmadát, ez kedvező arány. Hozzátettem még néhány olyan verset, amelyet akár Balassi is bele tehetett volna, néhol pedig színdarab egyes részleteit cseréltem Balassi versekre.
‒ Nem nehéz Balassi archaikus szövegét zenésíteni? Változtattál a nyelvezeten, vagy háborítatlanul megőrizted az eredetit?
‒ A ma kinyomtatott szövegek már modernizálva vannak. Megszereztem az eredeti betűhű leiratát, hiszen a Fancsali kódex az interneten is megtalálható, s azt valaki nagyon alaposan rekonstruálta. Persze még abban sem lehet biztos az ember: mit írtak el, hol mázolódott el a tinta… Lehetőség szerint a mondatokon, az igealakokon nem változtattam. De ha soknak éreztem a szöveget, kivettem szavakat, olyan nyelvtani szerkezeteket, amilyeneket már nem használunk, szórendeket felcseréltem. De ezt nem tekintem szövegkönyvírói munkának, nem is tüntettem fel magam ebben a minőségben, csak összeállítottam. Ahol lehetett, megtartottam a jelenetek sorrendjét is. Kétszer fordul elő, hogy egy szereplő eltűnik a színpadról: az egyik dramaturgiailag nagyon jó, a másiknál csak „eltakarítják” a szereplőt, ott megfordítottam valamit. Azonban megtartottam az eredeti öt felvonásos szerkezetet…
‒ Amit ma nyilván két részben fognak játszani…
‒ Erre gondoltam, ezért a harmadik felvonás végén írtam egy igazi „szünetpontot”.
‒ A megtartott kétharmad sem lehet kevés szöveg. Mi lett a végső terjedelem?
‒ Az eredeti, tiszta (ajánlás, prológus és summázat nélküli) Balassi-szöveg mintegy 70 000 karakter. Ez sem kevés, továbbá kb. 25 ezer karaktert kihúztam, de mint említettem, helyenként versek kerültek a helyükre. Amúgy ez nem eredeti Balassi-mű, hanem csak fordítás, helyenként megdöbbentő szöveghűséggel. Az olasz Cristoforo Castelletti az eredeti szerző, Amarilli című műve igazi sikerdarab volt a maga korában. A szöveg nagyon élő, szinte megszokjuk a nyelvújítás előtti ódon zengését. Persze csal elképzelni tudom, hogyan ejtették ki a szavakat… Helyesírás nem volt akkoriban, latin betűkészlettel próbáltak írni. A kiejtést igyekeztem leginkább a mai nyelvhez közelíteni. A fogalmazásmódja néha komótos, itt is próbáltam tömöríteni. A nevek közül néhányat megtartott Balassi, másokat megváltozatott, sőt, „magyarítás” is akad köztük: a női főszereplő Júlia lett (vajon miért?...)
‒ Szövegi „hűséged”arra is kiterjedt, hogy a zenét „korhűen” stilizáld?
‒ Ez volt számomra a legalapvetőbb kérdés: milyen legyen a zene? Amikor nekiláttam az operának, hosszan csak a szöveggel foglalkoztam, közel egy évig nem írtam le hangokat. Gondolkoztam a járható úton. Végül azt hiszem, sikerült kitalálnom valamit, ami nem reneszánsz-középkorias, se nem magyar népzenés, hanem a kettő közötti – nem stílus, hanem – eszközrendszer. Nem akartam korabeli zenét integrálni, közönségesnek éreztem volna, de valamilyen elvontabb stílust alkalmazni sem. A darab derűs, pozitív, szerelmi történet hűségről, kitartásról, nem akartam elidegeníteni. Főképp nem átírni a történetet, hogy másról szóljon. A reneszánsz zene két alapvető jellegzetessége, a hármashangzatok és a plagális lépések adják a zenei alapot, persze azzal a szándékkal, hogy az egész ne tűnjék fel avíttnak. Természetesen nem tudom megítélni, hogy ez sikerült-e, vagy hogy modern lett-e, amire egyébként nem törekedtem. Olyan zenét kellett írnom, ami belátásom szerint hű a szöveghez, és tökéletesen kifejezi. Nem valamilyen kötött formában, mondjuk dalban, táncban, viszont az opera sok zártszám-féleséget tartalmaz. A vezér-, sőt akár visszatérő motívumokat is kerültem, inkább zenei elemeket használtam jelként. Például az egyik szereplő jellegzetes ugrása a kis szeptim: nyitójelenetének fontos eleme, és az áriában is sokszor előkerül. Az egyik szereplő szentenciákat, okosságokat mond, őt bölcs, lassú akkordok festik alá. Egy visszatérő motívum van az opera kezdetén és végén, ami nem is az én dallamom, hanem egy bihari polka. Egy barátom ismertetett meg ezzel, amit kürthegedű elnevezésű hangszeren hallott. Elénekelte lábdob-kísérettel, ezt lejegyeztük. Előbb lassított formában használom, majd a finálé lakodalmi forgataga is erre épül.
‒ Stilárisan hova közelíthető az operád? XIX. századian romantikus a hangja, vagy XX. századi, valahol Bartóktól innen, netán valamilyen mai retro anyag?
‒Retrónak biztosan nem mondanám. Eszmeileg (nem stiláris szempontból) legközelebb Stravinsky The Rake’s Progresséhez érzem – legalábbis ez volt a vágyam. A másik fő ihlető forrás Monteverdi volt. Ettől függetlenül az operában nincsenek stilizáló eszközök. Egy ellenpéldát viszont mondok: az egyik jelenetben lant szólal meg. Az egyik férfi főszereplő teszi a szépet Júliának – egyébként nagyon ügyetlenül –, abba tettem lantot, így kissé beckmesseres a hangulata, ahogy kíséri magát. A szokásoshoz képest elhangoltam a lantot, így ki tudtam használni a furcsán szóló üres húrokat. Nincs az operában recitativo. Csembaló van, de azt inkább hangszínnek használom. Nem zenei anyagot játszik, nem kísér, hanem hangszínkészlettel funkcionál a 46 fős zenekarban. Nem akartam nagy együttest, de újítani szerettem volna. A kettős fafúvók még csak nem is váltanak rokon hangszerre. Négy rezes van benne, két trombita, két harsona, kürt nincs. A vonósokat szokatlanul osztottam el: nem két, hanem négy hegedűsor van benne, de négyszer négy, tehát a létszám ettől nem nőtt. Négy brácsa, két cselló és bőgő egészíti ki a vonóskart. Van hárfa, a már említett csembaló – és nyolc ütős! Nincs túl sok hangszer, csak sokat játszanak együtt. Nem használok üstdobot, nagydobot, cintányért, tam-tamot. De van – többek között – egy öt oktávos marimba, egy két oktávos krotál, két bongó, timbales és négy konga, tamburin, triangulum, temple-block. Az igazi színét a marimba, a kongák és a krotál adja meg. A marimbán néha ketten is játszanak egyszerre. Ezen a hangzáson hónapokig gondolkoztam.
‒ Hány énekes szerepel?
‒ Eleve 8 szereplő kellett volna, de egyikük szerepe elég jelentéktelen, ezért kihagytam. Helyette a főszereplő előtörténetét nem elmondják, hanem eltáncolják. Ez mintegy a nyitány. Hagyományosak a szereplőpárosok: a főszereplő szerelmespár (Júlia és Credulus), ennek a nemesi szálnak a pórias megfelelője (Sylvanus és Galathea), egy részeges juhász, a bölcselő asszony és az Echonak keresztelt tündérasszony. Ez utóbbinak van egy érdekes jelenete: Sylvanus visszhang-dala, ahol mindig megismétli az utolsó szót, amivel megváltozik mondandójának addigi értelme. (Monteverdi Versprojában is van hasonló jelenet.) Ez a színmű a korra jellemzően duett-dráma. Hogy ez ne tegye egysíkúvá, kórusokat írtam: pásztorok, pásztorlányok, tündérek és faunok is énekelnek. Sőt, még „barbershop kvartettet” is beépítettem négy dalnok személyében, néha kísérik az áriákat, bár van önálló „betétdaluk” is. Igyekeztem érdekes zenét írni, az operai sablonokat kerülőt.