Ismertető szóban és zenében

Bach talán legritkábban játszott zenekari szvitjével, a 4., D-dúr szvittel (BWV 1069) kezdődött a Budapesti Fesztiválzenekar május 14-i, délutáni hangversenye a Müpában. Voltak olyan művészek, akik két vonós hangszerrel vonultak ki a pódiumra, hiszen a barokk darabot korabeli hangszerekkel adta elő az együttes, s a második műsorszám szerzője Ligeti György volt.

A koncertet vezénylő Fischer Iván ezen az estén minden eljátszott mű előtt rövid bevezető-ismertető szöveggel kedveskedett a közönségnek a tőle megszokott színvonalas, mégis személyes és élvezetes stílusban. A szvit műfaj eredetének áttekintése ezúttal kissé sommásra sikeredett ugyan, hiszen a 18. századi szviteknek csupán egy alcsoportja jött létre tánctételeket tartalmazó francia operák „összefoglalásaként”, a műfaj mint olyan nem operai eredetű – többek között Bach zenekari szvitjei sem tartoznak az említett csoportba. Maga az előadás azonban magával ragadó volt, még ha nem értettük is egészen, hogy a három trombita közül – ezek többnyire háromszólamú akkordokat szólaltatnak meg, azonos ritmusban, kvázi egyetlen háromszólamú hangszerként – az egyik miért került a zenekarnak a másik kettőével ellentétes oldalára. Különösen ritmikai szempontból volt életteli a szvit előadása, feszesen-energikusan szólaltak meg az Ouverture tétel túlpontozásai, és könnyednek, magától értetődőnek hatottak a Menuet inégal páros kötései. A szólóteljesítmények közül Andrea Bressan hajlékony és erőteljes fagottjátéka emelkedett ki.

Ligeti Györgytől operájának, a Le grand macabre-nak egyfolytában, „Mysteries of the Macabre” címmel előadott három áriája hangzott fel Anna-Lena Elbert énekszólójával, elemi kifejezőerővel. (Az előadott, Ligeti által is nagyra tartott és autentikusnak nyilvánított koncertváltozat Elgar Howarth munkája – érdekes, hogy sem a kiosztott, sem a digitális hangverseny-ismertető nem osztotta meg az olvasóval ezt az információt.) A darab egyetlen tételbe olvasztja az opera három áriáját, melyekben a breughellandi politikai titkosrendőrség (Gepopo) főnöke feldúltan, hisztérikusan számol be az uralkodónak, Go-Go hercegnek a világot elpusztítani készülő üstökös közeledéséről.

A szürreális, de mégis – az egész operához hasonlóan – hátborzongatóan életszerű és a hallgatót megbabonázó jelenet minden elemét tekintve maximális hőfokon szólalt meg. Anna-Lena Elbert kongeniálisan jelenítette meg a kémfőnököt, a gyáva és szadista hóhér örök érvényű paródiáját. Tökéletesen azonosult szerepével: groteszk, fabábszerű mozgása önmagában is rendkívül kifejező volt, ugyanakkor teljes összhangban állt a szélsőségesen széttöredezett, rángatódzó énekszólammal is. Vérfagyasztóan precízen, tudatosan, virtuóz módon énekelt, és Ligeti elképesztő hangterjedelmi és ritmikai elvárásainak is könnyedén tett eleget. Ami egész produkciójának jelentőségét illeti, aligha hallottunk Cathy Berberian óta bárkit is ilyen kisugárzással avantgárd zenét énekelni – kettejük között a fő különbség abban áll, hogy mindehhez Elbert makulátlanul csiszolt és tartalmas hanganyaggal is rendelkezik.

Azt azonban nem mondhatjuk, hogy ez a kilenc perc Anna-Lena Elbert képére lett volna formálva, hiszen a Fesztiválzenekar ugyanazzal a hallatlan intenzitással, robbanékonysággal, átütőerővel és fantáziával zenélt, mint az énekes szólista; Fischer Iván a maga puritán, minden hatásvadászatot kerülő módján a lehető legmagasabb hőfokon tartotta az előadást, rendet vágott a transzcendens ritmikai bonyodalmakban, és gondoskodott arról, hogy a zenekari tagok ugyanúgy élvezzék a darab minden pillanatát, mint a nézőtéren ülők.

Brahms 3. szimfóniája azután, amely a hangverseny második felét tette ki, ha nem tudta is feledtetni a katartikus erejű Ligeti-darabot, de – mutatis mutandis – ahhoz hasonlóan emlékezetes zenei élményt jelentett a hallgató számára. A koncertnek családias hangulatot kölcsönzött az, hogy Fischer Iván ezúttal tételenként adott rövid elemző vagy éppen szubjektív bevezetést a tételekhez – a nettó egy órásnál alig hosszabb műsor szinte felkínálta ennek lehetőségét. S nem is volt ez haszontalan, mert magának az előadásnak a gazdag differenciáltsága mellett ezek a rövid szövegek is segíthettek a közönségnek abban, hogy felismerje: a közhely, mely szerint az idilli második szimfóniával szemben a harmadik diszharmonikus, sőt tragikus darab, jócskán egyszerűsít. Mert ez a mű sokkal inkább sokrétűségével, az élet ragyogó és árnyoldalainak átfogó feltérképezésével tűnik ki a négy közül, s legfeljebb rezignált, de a maga egészében semmiképp sem keserű.

A nyitótétel számtalan árnyalatát alapvetően meleg színekkel, ám gondos differenciáltsággal jelenítette meg a karmester, játszani is engedve Brahmsot, s a tétel alapgondolatát hol mélyről feltörő, hömpölygő víztömegként, hol statikus, fenséges nyugalmú tájként mutatva meg, a visszatérésben helyenként baljós, sötét színekkel elegyítve. Az Andante melankóliáját igazi poézissel idézték fel az előadók, olyan figyelemre méltóan érzékeny részletekkel, mint amilyen a második téma beszédes kísérete vagy egy-egy szelíden disszonáns akkord volt, amelytől összerezzent a hallgató.

A 3. tételt, ezt a poco allegretto tempójelzésű, szelíd keringőt, a szimfónia legidillibb szögletét, amelyet sóhajaival együtt is valamiféle transzcendens nyugalom jellemez, szinte megilletődött hangon szólaltatták meg; még a puha, gömbölyű bőgőpizzicatók is gyengédnek, simogatónak hatottak. A zárótétel előtt Fischer Iván meggyőző szavakkal ecsetelte a tétel vége felé kibontakozó himnikus pillanatokat, amelyekkel mintha valamilyen szavakba nem foglalható, profetikus bölcsességet fejezne ki a zene. S amikor eljátszották, immár közvetlen élmény formájában mi is érzékelhettük, hogy a nyitótételhez hasonlóan sokrétű és gazdag anyag valóban ezt a kinyilatkoztatást készíti elő – végképp cáfolva a mű egyoldalú értelmezését.

MALINA JÁNOS

(Budapesti Fesztiválzenekar, Anna-Lena Elbert, Fischer Iván – 2023. május 14. Művészetek Palotája)