"Az ember elsősorban magatartásokat tanul"

—Noha zeneszerzőnek még„újszülött" vagy, előadóművészként pedig túl vagy életed derekán, és persze mindenki hangszeresként ismer, most még­ is kezdjük az előbbivel. Úgy tudom, két darabot komponáltál eddig és mindkettőt bemutathattad. Ez elég jó arány.

- Nyilvánvaló előnyöm pályakezdő szerzőkhöz képest a régi munkakapcsolat zenésztársaimmal. Persze tanításbeli tapasztalataimat is vihettem a próbákra.

- De befogadó intézményre is szükség van.

- A Trafó a darabjaim mellé állt. Nagyon fontos, hogy nem az íróasztal fióknak írok.

- Hogy sikerült nemrég bemutatott második darabod, a Requiem-fordítások? Úgy működött, ahogyan akartad?

- Nemrég visszahallgattam a felvételt. Sok bosszantó pontatlanságot leszámítva boldog voltam. A lényeges dolgok átjöttek. Az előadók végül is értették, és jól csinálták. Én, mint kezdő karmester nem - ennek tanulságait leszűrtem. Nagy kérdés volt, másra bízzam-e a vezénylést - sokáig tartott volna, míg minden hangnál elmagyarázom, mit szeretnék.

- Nem vagy épp minimalista - úgy tűnik, örülsz a sokféle hangszernek, a dinamikai és színbeli lehetőségek végtelenjének. Mit gondolsz, ez egy fejlődési szakasz? Vagy ilyen komponista vagy?Vagy Mozart miatt kellett ez a hangszer együttes?

- Az anyag rétegei, formája, gesztusai maguk szabták meg, mi­lyen hangszerek szerepeljenek. Nemcsak a fura hangszínek fontosak itt, hanem a különböző korok hangszereinek (furulyák, fuvolák, tangóharmonika) anakronisztikus együttjátéka. De fontos a nagyon mély és nagyon magas hangzás szembeállítása is.Itt a szimbolikus tér is számít, de arra is jó, hogy több emeletnyi hangzásrétegnek legyen egyszerre tere.

- Nekem meg van az a kétes„előnyöm”,hogy nem értek hozzá, viszont a figyelő közönség tagja vagyok. Az én reflexióm:örültem, hogy nem idézeteket hallok, hanem új zenét. Aztán jöttek az idézetek is.

-Remélem is, hogy új zene hallatszott…Nos, kezdettől fogva idézetek szóltak, végig ezek a bizonyos Mozart-építőkockák. Szeretem, ha elmosódik a határ: ezek vagy felismerhetők, vagy sem. Bár az is fontos: olyan anyagot használok, ami a hallgatóban zsigeri alap élmény—és akkor ahhoz képest változik meg egy-egy gesztus a zenémben. Egyfajta szürreális halandzsanyelv irányába. Vagy nevezhetjük a félrehallások nyelvének is. Egyébként pedig azt gondolom, nem az idézetektől lesz jó vagy rossz a darab. Ez csak építőanyag. Fontosabb, hogyan működtetik ezek az építőkockák a szerkezetet, az időt.

—Minden hangMozart-hang?

— Majdnem. Végül persze bele­ nyúlok. A kiindulópont ugyebár a Mozart-Requiem néhány össze nem tartozó része volt, amiket új találkozási pontok mentén illesztettem össze. És akkor a különböző anyagok újfajta időbeli lefutása, az össze nem tartozó harmóniai és drámai helyzetek egyszerre új megvilágításba helyezik az egészet. Olyan harmóniák és olyan időkezelés jön létre, aminek már semmi köze Mozarthoz. A többféle anyag kölcsönhatásba kerül egymással. Jön egy pont - ez a legérdekesebb -, ahol önálló életet kezd élni: itt már hozzá is nyúlok a Mozart-hangokhoz, továbbszövöm őket. Ez a legérdekesebb része a komponálásnak - ami nem tudható az elején. Életre kel.

—Meg lehet kérdezni talán, hogy hol a saját invenció? Posztmodern, vendégszöveg-módszer?

—A saját invenció? Ó, mindenhol. Az egészben. Szerintem sajátabb vagyok azzal, ahogyan a lopott téglákat felhasználom, mintha „én írnám ” őket. Végül is egy író is hozott anyagból dolgozik, nem? Általában nem új szavakat hoz létre, hanem új mondatokat konstruál már meglévő szavakból. Posztmodern? Az is lehet - bár irányzatok nem érdekelnek, csak a darab saját lefolyása. Most jut eszembe: mégis van „saját” anyag is, az Alagút című átvezető tétel. Menet közben jöttem rá, hogy „kurtágos” kicsit. Jellemző tehát: éppen a saját anyag a legkevésbé saját... Szóval azt gondolom: mindenki már megírt anyagokból rak­ja össze a műveit, csak ez többnyire titok marad. Nemrég játszottuk Kemenes Andrással Stravinsky Tavaszi áldozatát négykezesben. Hangról hangra rácsodálkoztunk, hogy minden forradalmi szerkesztésmód ellenére hogyan áll a szerző háta mögött Rimszkij-Korszakov, Debussy meg sok minden más. Nincs új a nap alatt. Mindenki körül ott volt a használatos köznyelv és az elődök. Nem attól új, hogy azok ne itatnák át teljesen.

Viszont az efféle köznyelvek mára jórészt megszűntek a zenében. Bábeli hangzavar van helyette. A számomra leginkább evidens nyelv - a Kurtágé - például lezárt egész, folytathatatlan. Csak ő folytathatja. Így én nem a mai nyelvből kiindulva vagy avval szemben fogalmazom meg magamat (legalábbis nem tudok róla), hanem mondjuk avval szemben, amit Mozartról gondolunk.

—Továbbra is gondolkozol meglévő anyagok felhasználásán?

—Érdekes, Gubajdulina szavait szó szerint én is mondhattam vol­na. Valóban, van egy gondolatcsíra, egy ötlet, és mint egészet hallja az ember, érez valamit a szerkezetéről, a hangzásáról, a gesztusairól, és azután keres hozzá technikát —ami persze sokkal tovább tart. Mint a gyerek, amikor elkezd beszélni: azért valamiféle veszteség is, mert az addig érzett egészet most részekre, szavakra kell bontania, és ez tökéletlenebb lesz, mint amaz. Persze hatalmas munka, hogy így testet öltsön a mű minden íze.

—Van egy jellegzetes muzsikus út: előadóművészként kezdeni, majd vezényelni, azután komponálni. Ez kiad egy hierarchiát. Az arányok persze na­gyon különbözőek - Fischer Iván gambásként diplomázott, de sosem volt hangszeres előadó, viszont volt már szerzői estje. Kocsis hangszeres és karmes­teri életműve immár beérte egymást, de az ambíciója kibővült a zeneszerzéssel, amelyben saját bevallása szerint még „sehol sem tart". Nálad hogy fog ez alakulni?

—Én kicsit későn kaptam észbe...

—Mihez képest?

—Ahhoz képest, hogy hány darabot szeretnék még írni. De közben itt van a zongorista pályám és a tanítás, amit nagyon szeretek. Egyiket sem tudom abbahagyni, mert ezekből élek, lelkileg és anyagilag egyaránt. Most, hogy komponálok is, a koncertezés szinte pihenés. Főleg, mert elhatároztam, hogy nem nagyon tanulok már új darabokat.

—Egy interjúban ritka őszinteséggel beszélsz az előadó fizikai korlátairól. Már 52 évesen lehet ezt érezni?

—A zongorairodalom legnehezebb művei közé számító Ligeti- vagy Messiaen-daraboknál bőven lehet. Ezeknél még a Hammerklavier is könnyebb. Az újonnan tanult darabokkal persze eleve többet szenvedek, mint a 20-30 éves koromban tanultakkal.

—Ez természetes, hiszen azok régebb óta érnek, nem? Érdekes különben, az ember azt is gondolhatná, hogy fiatal korban se fizikai, se szellemi szempontból nem érett annyira, tehát ezért nehezebb tanulni, később már annyi tapasztalat, rutin van mögötte, hogy minden könnyebben megy.

—Igen, ez kétarcú dolog. Mindenesetre akkora, és olyan sokféle a repertoárom, bőven van mit játszanom.

—Tanáraid, mentoraid közül, úgy tudom, kiemelkedik Sebők György és Kurtág György. Mit tanultál tőlük, tételesen?

—Ők a legfontosabbak, de olyan sok nagyszerű tanárom volt, hogy néhányat méltatlanul meg sem szoktam említeni. Földes Im­rét például. Az ember elsősorban talán magatartásokat tanul. Akkor fontos volt az övé is. Sebők György: számomra olyan fizikai és lelki szabadságot képviselt, ami hiányzott az akkori pesti közegből; eléggé görcsöltünk. Fontos volt elmennem innen —visszajönni ugyebár más utána. Nála az önmegfigyelés másfajta minőségét tanultam, egy máskép lehetőségét önmagámról. Látta az ember testi és lelki korlátait, és hihetetlenül hatott ránk a mottója: lehet változni. A lehetőségek korlátlanok.

—És Kurtágtól?

Kurtágtól valami teljesen mást: a kérlelhetetlen maximalizmust - nincs megalkuvás semmiben. És lényeges, hogy a mikroszkopikus részletek mélyére hatolt, ami sohasem valami elvont tudás képében jelent meg nála. Hihetetlenül erős és hiteles pillanatok hatották át a zenélést, ha ő jelen volt. Persze le is ült a zongorához közben. Sohasem tapasztaltam, hogy engedett volna bármiből is. Megalkuvás nélküli tisztasággal ötvözött két ellentétes pólust: a zenélés kirobbanó ösztönös erejét és a tudatosságot, a mű szerkezetéről, gesztusairól való tudás mélységét. Ha hirtelen belegondolok, egyetlen általam hallott előadónál tapasztalhattam mindössze ilyet: Richternél.

—Hallgatóként jártam Kurtág nyitott mesterkurzusán; kívülről hihetetlenül kritikusnak tűnt. Jóformán mindent kritizált, szinte hangonként. Az előadók lebénultak. Hogy lehetett ezt kibírni?

—Miközben néha bénító nagyságként éltük meg, hosszabb távon átragadhat rád ez a kérlelhetetlen igényesség.

—Melyek a nagy Kurtág-hiányok itthon? Előadásban, felvételben, elterjedtségben.

—Alapvető művek csak jóval a külföldi bemutatók után hangzot­tak el itthon, ha egyáltalán. A nyolcvanas évekhez képest - ekkor még lépést tartottunk a korral - ma már kevesek, főképp csak Ko­csis, Keller meg én és az együtteseink játsszuk a darabjait itthon. Hány évig kellett várni az orosz kórusok, a Sztélé vagy a ...pásápás - nullepart... magyar bemutatóira - az európai premierek után? Az­tán megtörtént, örültünk - de vajon bekerült-e a magyar zenei köztudatba mindez, ahogy Bartók műveivel történt annak idején? Vagy lett-e méltó mai magyar énekesnő a nagy dalciklusaihoz - ahogy több helyen van már?

Akik játszanák, azokat helyzetbe kéne hozni, akik értően írni tud­nak róla, azoktól rendelni kéne - de hol vannak ehhez az intézmények, vagy értékrenddel bíró vezetőik, vagy akár a jó hivatalnokok, akik tudják, mi a dolguk e téren?

—A tanítást is be lehet illeszteni az említett szólista-karmester-zeneszerző hierarchiába...

—...ezennel nyilvánosan megígérem, hogy nem leszek karmester...

—...és te régóta tanítasz, és szeretsz tanítani. De a zongoratanításról áttértél a kamarazenére.

—Szűkül-e a kamarazene közönsége, vagy menthető az ügy? Erre tesz kísérletet a Kaposvári Kamarazenei Fesztivál.

—Saját együttesed is van, a Kurtág műveire szakosodott Ludium. Vértesácsán szintén különleges dolgok történnek minden augusztusban.

—Sok helyet kipróbáltunk, míg saját hétvégi falumban, Vértesácsán kötöttünk ki. Egy ismerős építész önzetlenül felajánlotta a pajtáját. Kisöpörtük, betettünk 80 széket, és már az első koncerteken „telt pajtánk" volt. Egy ehhez tartozó házat és kertet is meg­ kapunk évente egy heti intenzív munkára. Kurtág-műveken dolgo­zunk, párosítva valami régi zenével. Egy ideje Kemenes András is társult hozzánk. Sikerült zongorát is vennünk, az én hétvégi há­zamban is van egy, a kettő elég az egyhetes kurzushoz. A hétvégén a két koncertre összegyűlik 100-150 ember a környékről, a faluból és leginkább Pestről. Néha a kert is tele van hallgatóval. Egészen kü­lönleges a hangulat; a pajtában csend van, de nem a koncerttermek mesterséges csendje. A helyiek süteményt és bort hoznak, egyébként mindenki mindent ingyen csinál.

—Kurtág-műhely? Egy nemzedék megszokja, megtanulja, továbbviszi Kurtágot?

—Talán. Persze nem csak a mi hatásunkra, de a résztvevők már kezdenek nélkülünk is Kurtág-műsorokat összeállítani. A cél: egyre kevésbé legyen ránk szükség.

—Mindebből kijön egy sajátos arculat, szinte fan-klubod van. Pedig nem vagy tudatos arculatépítő, karrierépítő típus.

— Igen, csodálkoztam is, hogy egyáltalán felépült valahogy valami.

-A kortárs zene mindig soknak tűnt, és nem lehetett tudni, mi marad meg belőle. Ez attól is függ, mennyire követi valaki tudatosan.

—Az ember igyekszik körülnézni, és nagyon keveset lát. Biztos vagyok benne, hogy sok jó szerző nem kerül elém, akkora a kavalkád. Meg semmire sincs időnk manapság, mert tele vagyunk fölösleges elintéznivalókkal. Saját munkánkra sincs időnk.

—Amikor egy kortársadat hallod, úgy érzed, van közöd hozzá?

—A régiekhez evidensebben van közöm. A maiakból, ha valami gyanúsan nagyszerűnek tűnik, az ember próbálja megérteni. Nehéz szűrni.

—Közhelyszerű a kérdés: menni vagy maradni? Itthon: provincializmus kontra befogadó, átlátható közösség. A hírnév és a megfelelő körülmények „odakint”vannak, de ott talán a küzdelem is élesebb. S nem is a hírnév a lényeg, hanem a tehetség megfelelő kifutása.

—Erre nemigen tudok felelni, mindig valahol a kettő között hezitáltam. Amit én csinálok, itthon kétségkívül működik - nem tudom, ha elmentem volna, hogyan működnék. Másrészt én mindig inkább „belül éltem”, talán nem a körülmények szabják meg, hogy mit csinálok. Különben ahogy Ligetinél kulturális értelemben fontos volt, hogy elment, addig Kurtágnál az volt fontos, hogy itthon maradt, zeneszerzői világa itt érlelődött. Egyébként persze valószínűleg több az esélye annak, aki elmegy.

—Kis ország vagyunk, relatíve sok tehetséggel. Nem elég nagy az itthoni piac.

—Ez igaz. Ugyanakkor siralmasak az állapotok, zenei és zene­ oktatási intézmények szűnnek meg. Persze, nem most kezdődött. Számomra nem egyértelműen jó érzés látni a Müpa nagyszerű kínálatát, mivel tudjuk, mekkora része ez a magyar zenei életre szánt pénznek, miközben annyi minden korhad szét körülöttünk. Ez így inkább kirakat. Nemcsak a jövőkép hiányzik az egész mögül, de ténylegesen dől össze a fejünk fölött: zeneiskolák, konzik szűnnek meg, mert állítólag nincs rájuk pénz. Hát, nem tudom. Ki meri ki­ mondani ezt? Ha senki, valakik mégis megírják a költségvetés számait. Nekünk most örülnünk kell: a Zeneakadémián a felvehetők keretszáma —szemben a többi egyetemével - nőtt. Csak két dolgot nem látok: honnan fogunk felvenni több növendéket (néhány éve drámai a minőségromlás...), és hová menjen innen, amikor végez, így aztán nehéz azt mondani egy-egy növendéknek: maradjon itthon.

RÁCZ JUDIT

(A cikk a Muzsika 2012. decemberi számában jelent meg.)

További olvasásra ajánljuk: http://www.muzsika.org/fokuszban-csalog-gabor/