Népdal-variációktól kollektív operaírásig

‒ Még szárad a tinta a kottapapíron – mondhatnám, ha lenne még tinta… Mindenesetre ilyen friss Dinyés Dániel ritka előadó-együttesre szánt új kompozíciója, a Népdal-variációk.

‒ Szoprán hangra és vonósnégyesre írtam a Szigeti Kvartettnek és feleségemnek, Kolonits Klárának. Két népi szöveget használok: Az egyik egy 33 versszakos ballada (teljes terjedelemben) „Elmegyek, elmegyek, bé Törökországba”, valamint a híres „A fényes nap immár lenyugodott”. A ballada csíki gyűjtés a Vargyas-kötetből. Egy anyáról szól, aki mikor meghallja, hogy a lánya nem jól bánik a szegényekkel, akkor elmegy próbára tenni őt. Ám a lánya börtönbe veti, anélkül, hogy rájönne, hogy a saját anyja az. Viszont amikorra ez kiderül számára, addigra már az anya nem hajlandó lányaként tekinteni rá. Az énekszólamban bár minden a népzenéből jön: az ornamentika, a hangnemi relációk, dallami fordulatok, mégsem népdalfeldolgozás, mert a balladához kötődő eredeti dallam nem jelenik meg. Voltaképp a népdalstílus variációját halljuk abban a 12 percben, amíg ez a ballada lebonyolódik. Az összes szövegben található visszaismétléshez egyazon típusú dallam tartozik, így keletkezett nyolc mintegy refrén, amely viszont a hangnemek segítségével bejár egy érzelmi utat. A második, hatperces tételben egy népzenei kánont szerkesztettem: itt is csak a népi szöveget használom, az eredeti dallamot nem. A kánon sorainak végére, ahogy felépül az ötszólamú kánon, mindig egy kicsit más hangnembe érünk el. Ez egy erősen rubato lélegzésű zene, sok agogikával dolgozik. Az erősen dramatikus balladát mintegy feloldja a második tétel, amelyben az énekes dönti el, hogy előadóilag az anya vagy a lánya nevében énekli el.

‒ Miért választottad az énekes mellé a vonósnégyest? Ritka ez a felállás.

‒ A Szigeti Kvartett kezdeményezésére láttam munkához, akik egy három hangversenyből álló sorozatot terveztek Klárival az Óbudai Társaskörben. Amikor átnéztem az énekhang és vonósnégyes közös irodalmat, gazdagabbnak találtam, mint gondoltam volna. Van egy csodálatos Hindemith-mű, Honegger, Schönberg, Berg is írt erre az apparátusra, s kedvelt Respighi Il tramonto-ja. A zeneszerzőnek mindig meg kell küzdenie a tudattal, hogy vonósnégyest ír, mert annyira esszenciális műfaj, hogy nagyok az elvárások. Még el kell döntenem a notálásnál, hogy mennyi improvizációs lehetőséget adok a kvartettnek.

‒ Hogy lehet, hogy ezen gondolkozol, amikor azt mondtad, befejezted a művet?

‒ Zongorával, egy személyben, már nagyon jól és szabadon elő tudom adni, de ugyanezt a szabadságot el kellene érni négy emberre átírva is, akik egy drámai folyamatot kísérnek. Ergo: a hangszerelés még hátra van.

‒ Ha már zongorával írtad, lehet olyan verziója is?

‒ Persze. Általában így írok, mivel imádok hangszerelni, számomra a zeneszerzés egyik legjobb alkotórésze. Gyerekkoromtól bújtam a hangszerelés-könyveket, hatvanvalahány átiratot készítettem klarinétkvintettre, a vonósnégyesre írást is zongoradarabok hangszerelésével tanultam meg, teljes Csajkovszkij zongora-ciklusokat hangszereltem, meg több Beethoven-zongoraszonátát vonósnégyesre… Ez tartom az elemzés legmagasabb formájának, és egy másik zeneszerzővel való legmagasabb szintű eszmecserének is.

‒ Nem érzed úgy, hogy olyan, mint egy műfordítás?

‒ De. Parti Nagy mondta nekem egyszer: műfordításnál kicsit hazudni kell, hogy igaz legyen.

‒ És hol tart a sorozatopera?

‒ A 6SZÍN Teátrumban megy, a sorozat címe: A néző közbeszól. Jelenetenként írunk egy operát, és az évad végére kell kiteljesednie egy teljes operává. Minden alkalomra egy jelenet készül, a végét kissé nyitva hagyjuk, s a nézők mindig mást szavaznak meg. Például merre menjen tovább a cselekmény, vagy hol játszódjék, vagy mi legyen a következő szereplő foglalkozása, stb. Olyan is volt már, hogy arról szavaztak, mi legyen a padlón. Például ha egy tolószékes asszony körül egy csomó cipő látható, az drámai szempontból sok kérdést fölvet. Az egyes jelenetek előadása utáni napokban „ülésezünk” Závada Péter íróval és Göttinger Pál rendezővel, néhány napon belül Peti megírja a szöveget, majd az én maximum két heti komponálásom következik. Így marad az énekeseknek jó esetben másfél hét megtanulni kívülről és a közönség elé állni a 6-10 perces jelenettel. A hatodiknál tartunk a nyolcból, amit majd, mozarti mintára, vagy akár Ligeti Le Grand Macabre-jára emlékeztetően a tanulságot fogja levonni. Ezt írni igen munkás, amikor rajtam a sor: reggel 8-tól este 6-ig nyomom… Próbálom jól használni, hogy 25 éve színházban dolgozom, operákkal foglalkozom, és szórakoztatónak találtam, hogy ezt kamatoztassam egy ilyen vígoperánál, mint amit írunk.

‒ Olyan nem esett még meg, hogy a közönség olyasmit szavazott meg, amit nem volt kedvetek megvalósítani?

‒ A kb. 240 fős teremben (hálistennek idáig mindig telt ház volt) egyszer azt kértük, jelentkezzen, aki szerint nincs még egy olyan foglalkozású ember, mint ő. Többen szólaltak meg, egyikük fül-akupunktúrás addiktológus volt. Természetesen ezt szavazták meg, ezzel két napot szenvedtem, hogy miként zenésítsem meg, már a szó lejtése sem kedvez az eléneklésnek.

‒ Mennyi lesz a tíz jelenet együttes terjedelme? És rögzítitek?

‒ Egyfelvonásosnak szántuk öt-hatperces jelenetekkel, de bőven vannak már tízpercesek, tehát végül 70–80 perc lesz két részben szerintem. A legvégén stúdióban fölvesszük az egészet, hogy legyen nyoma ennek a zongorás verziónak. Aztán meg nyáron felhangszerelem egy kisegyüttesre, mert olyan lett az anyag, ami ezt megérdemli. És így megint a kedvenc passziómnak hódolhatok.

‒ Hogy mindebben mi a szellemes és izgalmas, értem. Egyszeri produktum jön létre? Hiszen ha máskor máshol játszanátok, nem ugyanazok az emberek fognak ott ülni, nem ugyanazt a cselekményt fogják iniciálni. Vagy hasonló keletkezhet máskor, s akkor más kifutással?

‒ Évek óta fut egy operabeavató sorozatom, ahol remekműveket szedünk szét. Mondjuk a Figaro házasságát egy évig, tíz alkalom alatt boncoljuk. Itt viszont az kínálkozott, hogy a nézők beleshessenek abba, milyen benne lenni egy operaírásban. A végén, reményeim szerint, ez a maga lábán álló, klasszikus értelemben vett vígopera lesz. A hangszerelt vagy akár a zongorás állapotában akárhol, akármikor játszható lesz.

‒ Összesen hány szereplő van? És mi a címe?

‒ Két szoprán és egy bariton, akik mind „fregoli” szereplők, tehát több szerepben is kapnak lehetőséget domborítani. Így ugyan három énekes van, de sokkal több szerep. Főképp duettekből áll a mű. Ez előadó-barát és takarékos is egyben. Pláne, ha a zongorás változatot nézzük. A „végtermék” operának még nincs címe. A nézőkkel majd megvitatjuk...

‒ A groteszk dominál a darabban?

‒ Igen, bár azon igyekszem, hogy ne a zene legyen groteszk, hanem a helyzet maga. Ne a groteszk játékon nevessünk, hanem játsszanak teljes átéléssel, de az kívülről nézve legyen marhaság. Amúgy sem vagyok nagy groteszk-hívő, de ha két ember meggyőződéssel mondja a szerepe szerinti igazságot, ám kívülről látszik, hogy ez hülyeség, akkor nevetni fognak rajta. A feladatunk például az, hogy miként oldjunk meg egy-egy operai halált, hogy azon nevetni és sírni is lehessen egyszerre. Ugyanis ezt még a megírás kezdete előtt eldöntöttük: legalább 8 fajta operai halált szeretnénk megírni a darabban. Innen is a „fregoli énekes” koncepció.

‒ A zenét stilárisan milyennek képzeljem el?

‒ A vígoperák – a zenetörténet évszázadaiban is – mindig funkcionálisak. Nem ott fejtik ki zenei nagyságukat a komponisták. A helyzet, a szöveg, a dramaturgia komikumának kell élnie. Óriás mesterek pályájuk végén érhetnek csak el odáig, hogy vígoperájuk zeneileg is kimagasló értékű legyen (lásd Falstaff). A most keletkezőnél én is sokkal bonyolultabbakat szoktam írni, viszont nagyon jólesik efféle „új egyszerű” zenében kiélnem magam. Közönségbarát, fogyasztható ez a muzsika, hogy a szöveg élni tudjon. A szöveget nem fedhetem el zenei kivagyiskodásokkal, trükkökkel.

‒ Közönségbarát alatt tonálisat értsünk?

‒ Az én zeném mindig tonális-szerű. Nem úgy, mint mondjuk a Négyeké. Én Ligeti miatt kezdtem komponálni, majd Kurtágon nevelkedtem, bizonyos paneljeim onnan jönnek, de tonálisabb formában. Szabadabban értelmezett tonalitás ez. Aki ismeri a mai kortárs jazzt, sok rokonságot találhat vele gondolkodásban, hangzásban. Sokat dolgoztam Fekete Kovács Kornél Modern Art Orchestrájával, hangnemi gondolkodásom gyökerei bizonyára onnan is táplálkoznak.

‒ Ha véget ér ez az operafolyam, terveztek hasonlót még, vagy úgy gondoljátok, kimerítettétek, ami ebben rejlett?

‒ Biztos, hogy nem merítettük ki, de ezt a havi versenyfutást az idővel nagyon nem kedveljük már. Závada Péterrel még szeretnék operát írni. Ebben e műfajban nőttem föl 17 éves koromtól, 21 évesen már az „öreg” Oberfrank mellett voltam asszisztens a Magyar Állami Operaházban. Tőle, Selmeczi Györgytől és Kovalik Balázstól tanultam a legfontosabb dolgaimat. Nemrég zeneigazgatója is voltam a szegedi operatagozatnak. Ez a természetes talajom…

HOLLÓS MÁTÉ