Zongoraművész és zeneszerző

Fókuszban Csalog Gábor

A Csalog Gábor előadó- és alkotóművészi tevékenységét középpontba állító koncerten izgalmas kérdésként merült fel, hogy vajon az előadó kezében egy mű az értelmezés során milyen mértékben alakul át. Mert hogy átalakul, az bizonyos, sőt kívánatos is, ugyanakkor mégiscsak szeretünk bízni abban, hogy a művek szubsztanciális lényege végsősoron intakt marad. Csalog Gábor a december 10-ei koncerten két szólózongoradarab előadására vállalkozott és azzal a nem kevésbé izgalmas problémával szembesítette hallgatóságát, hogy a művek szubsztanciális lényegével kapcsolatos illúziók nem is biztos, hogy az előadói, inkább a befogadói oldalon futhatnak zátonyra. John Cage nevezetes, közel nyolcvan éve befejezett sorozatából (Szonáták és interlúdiumok preparált zongorára) úgy játszott el néhány tételt, hogy hallgatósága a darabokkal kapcsolatos hallomásaival éppúgy szakítani kényszerült, mint a művek hangfelvételeinek tapasztalataival. Úgy tűnt, hogy Csalog számára nem a preparált zongora sajátos hangszíne és hangszín-kombinációi, és nem is az instrumentum közvetlenebbül ütőhangszeres jellege volt érdekes, inkább a tradicionális zongorazene-faktúrák és játékmódok, illetve a már-már a romantika korát idéző gesztusok érvényesíthetősége. Talán mindezzel párhuzamosan vagy mindennek logikus következményeként az is evidensnek tűnt, hogy Csalognak a Cage-től kapott anyaggal nem is annyira előadóként, hanem az anyagot újra-konfiguráló zeneszerzőként van dolga.

A zenei matéria konfigurálásának feladata a közönségre hárult az est másik szólózongoradarabja, Jeney Zoltán 1975-ben, preparált zongorára írt Something lost című művének hallgatása közben. Az elszigetelten, egymástól nagy távolságra megszólaló hangok (a „hézagokat” természetesen Jeney gondosan kiszabta) semmilyen hagyományos értelemben vett és szokásos módon érzékelhető zenei folyamatot nem reprezentálnak, a hangesemény sem dallami, sem harmóniai, sem ritmikai, sem tempóbéli profillal nem rendelkezik, és nem is rendelkezhet. Az elszigetelt hang-momentumok ismételt előfordulásának érzéki tapasztalatát a preparáció jótékonyan segíti, a hangszínkarakter tehát kiváló támpontnak bizonyulhat. A cím (Valami elveszett) persze egyértelmű utalás arra, hogy a darab valami másnak a maradványa, és egyértelmű felszólítás arra is, hogy a hallgató konstruálja meg a hiányzó részleteket. Ezt felismerve a befogadás során élvezetes kirakósjáték részesévé, társszerzővé léphetünk elő, a végén pedig azzal a megnyugtató tapasztalattal nyugtázhatjuk tevékenységünket, hogy a hangesemények sorozatából sikerült érzékelhető zenei folyamatot, jelesül zenei formát alkotni.

A zeneszerző Csalogtól két mű szerepelt az UMZE műsorán, mindkettő ősbemutatóként szólalt meg. A Parti Nagy Lajos szövegeire írt két közelmúltbéli ciklus (Létbüfé) rokondarabjának hatott a mezzoszopránra, zongorára, kürtre és harmonikára írt Dalok Na Conxy Pan-ból hét dala. A Weöres Sándor négysorosaira írt darab talán a jövőben további tételekkel bővül. A most megismert műalak egyes részeit egyfajta alkotói impulzivitás jellemzi, a szöveg zenei asszociációkat sugalmazó mozzanatai váltak a kompozíciók trambulinjának. Az első három dal esetében például a plasztikusan kirajzolódó vokális gesztusok teremtettek zenei profilt, Molnár Anna egészen kiváló énekéhez a hangszerek – festészeti értelemben – finom reflexekkel, vagy hol elmosódó, hol pedig hangsúlyosan kiemelő kontúrokkal kapcsolódtak. Az énekszó végeztével pedig, mint egy Schumann-dal zongoraepilógusában, a hangszerszólamok gördítették tovább és kerekítették le a zenei folyamatokat. Más dalokban valamilyen zeneszerzéstechnikai elem rendelődött (asszociálódott) a Gulácsy-ihlette szövegekhez, megint másokban pedig (Gulácsy és Weöres példájából is bátorítás szerezve) valamiféle ezoterikus, „kitalált” zenei nyelven szólaltatta meg az énekest. Összeségében nagyon is üdítő darabot hallhattunk és a magam részéről a folytatásra is kíváncsivá váltam.

Az UMZE Kamaraegyüttes egy fütyülő-kórussal kiegészülve adta elő Csalog Fantázia, korál és kánon kamaraegyüttesre című darabját, melynek formai-koncepcionális előképével (előképeivel) szintén találkozhattunk már. Bár a kompozíció bővelkedik pillanatnyi hatáselemekben, a figyelmet mindig újrastimuláló gondolatokban és megoldásokban, érzésem szerint nem végleges formájában hallhattuk.

Jól illeszkedett az est műsorába Szőcs Márton Hangzók című, énekesre és együttesre írt darabja, mely a kihagyásokkal (lásd Jeney Zoltán zongoratétele) és a zeneszerzői technikák üdítő heterogenitásával egyaránt rendelkezett, minként egyfajta work in progress jelleggel is. A koncert Csapó Gyula 2018-ban írt kamaradarabjával indult, két csellóra, klarinétra és cimbalomra. A Prelúdium a Lélek légzőgyakorlataihoz című kompozíció egyszerre rítus, szeánsz, demonstráció és kísérlet, egy elvont eszme, de ugyanakkor mégis hétköznapi tapasztalat hangzó reprezentációja. Olyan mű, melyben az apró mozzanatok nagy horderejű eseményként tűnnek fel.

MOLNÁR SZABOLCS

(UMZE Kamaraegyüttes, vezényel: Vajda Gergely, szólisták, Molnár Anna, Csalog Gábor, BMC, 2022. december 10.)

További olvasásra ajánljuk: http://www.muzsika.org/csalog-gabor-portre/