Világ, jó éjszakát!

Botrányosan jóképű, igen feszült és alul bizony alig szól a hangja – ám ez mind mellékes ahhoz képest, ahogyan Benjamin Appl Bachot énekel. A kiváló bariton április 8-a estéjén még azt is feledtetni tudta, ahogy Andrés Gabetta Bachot hegedült.

Ha minden igaz, Benjamin Appl már 2016-ban is fellépett nálunk: Schubert- és Schumann-dalok előadójaként, a hárfás Remy van Kesterennel megosztozva a Müpa egyik Rising Stars-koncertjén. 2021 szeptemberében pedig már egészen bizonyosan ott szerepelt a Fesztivál Színházban azon a Horti Lillával közös esten, amely a Berlin-Budapest Lieder címet viselte. Ezt személyesen tanúsíthatom, ugyanis e nagyszerű fesztiválprodukciót láttam és hallottam, legfeljebb 150-200 másik szerencsés jegytulajdonossal egyetemben. Mert bár Appl már akkor is húzónév volt, de még csupán a nagyvilágban és nem nálunk. Idén aztán nagyot nőtt itthon is a brit állampolgárságú német bariton ismertsége, hiszen a Bartók Tavasz jó érzékkel őt választotta (egyik) plakátarcának. Ami nem is csoda, hiszen Appl ábrázata és egész felszíni struktúrája megnyerő, mely tényező a klasszikus zene és az opera világában ma éppúgy nem elhanyagolható, ahogyan nem volt az 50, 100 vagy 200 éve sem.

Nagyszombat estéjén ilyesformán majdnem igazi telt ház fogadta a Zeneakadémia nagytermében az énekest, no meg az Andrés Gabetta által irányított Gabetta Consortot, akik egymással összeszövetkezve csupa Bach-csodát ígértek – plusz Johann Pachelbel (D-dúr) Kánonját. A program-összeállítást mindazonáltal nem ennek az egyszerre agyonjátszott és megunhatatlan számnak a szerepeltetése sejtette már előzetesen aggályosnak, hanem az a tény, hogy az Appl által elénekelendő áriák, kantáta- és passiórészletek – így együtt – túlságosan töménynek bizonyulhatnak majd. A keresztény ünnepkör adott pillanatával egyébiránt tökéletesen harmonizáló vokális válogatásban ugyanis megannyi olyan szám szerepelt, amelynek elhangzása után indokoltnak tűnhetne, mondjuk, egy ablaknyitással, szellőztetési szünettel, de legalább némi csöndes meditációval adózni a magasztos élménynek. Ám ehelyett most koncerttermi beidegződéseinknek engedve egyre csak tapsoltunk, akár a Máté-passió két áriája között is, jóllehet Appl igazán mindent elkövetett, hogy ez ne így történjen, és láthatóan frusztrálta is őt az e téren elszenvedett majdnem teljes kudarca. (Utóbb húsvéthétfőn jószerint ugyanígy tapsolta szét a közönség Mascagni Messa di Gloriáját az Operában…)

A taps annál is inkább inadekvát reakciónak tetszett, mivel az Appl által előadott számok mind az evilági hívságok elutasításáról, a halál köszöntéséről és a túlvilág, a mennyek választásáról szóltak. Első pillantásra talán meglepő módon ezt az üzenetet közvetítette már az énekes legelső megszólalása, a „Zu Tanze, zu Sprunge” is a Pán és Apolló vetélkedését megidéző világi kantátából („Geschwinde, ihr wirbelnden Winde”, BWV 201). Merthogy Appl már-már az elidegenítésig kemény gúnnyal adta elő Pán áriáját, és olyan karikírozó erővel játszotta ki a szövegben visszatérő „so wackelt” fordulatát, hogy az rögvest érzékletessé tette Dietrich Fischer-Dieskau utolsó tanítványának egyik legszebb erényét: a szövegkezelés egészen kivételes intelligenciáját. Ezt csodálhattuk azután Appl mindahány megszólalása alkalmával, s persze a deklamáció eleganciáját, éneklésének mintaszerű vonalérzékét.

Ahogyan a hang szépségét is nagyra értékelhettük, hiszen a bariton énekszavának hallatán bizonnyal akkor is eszünkbe jutott volna a „bársonyos” jelző, ha Appl karcsúsított zakója netán más anyagból készül. Nagy operai szerepekre ugyan aligha alkalmas ez a voce, s mivel a bariton ezúttal több olyan számot is előadott, amely nem ideális fekvésű számára, így az is visszatérő jelleggel félreismerhetetlenné vált, hogy alul majdnem teljesen elfogy a hang. Csakhogy amit mindeközben kapunk, az szerencsére sokkal több volt hibátlan éneklésnél – patetikusan fogalmazva: hiteles megnyilatkozás. Méghozzá olyan megnyilatkozás, amely az agnosztikus hallgatóra is nyűgöző hatást gyakorolt, ha mégannyira szakrális és a földi létet megvető is az általa közvetített üzenet.

A vezetőjével együtt mindösszesen 14 tagú Gabetta Consort a köztes számokban, de éppígy Appl kísérőjeként is rokonszenves, sőt szerethető produkciót nyújtott, s különösen megnyerőnek találhattuk az oboista, illetve a billentyűs egész esti teljesítményét. Éppen csak Andrés Gabetta hegedűjátékát találhattuk – szépítőleg fogalmazva – igencsak megosztónak. A második rész első számaként felhangzó d-moll hegedűverseny (vagyis a d-moll csembalóverseny újkori átirata) szólójában ugyanis játékának már eladdig is fejcsóválva észrevételezhető hatásvadász és stílusidegen modorossága, valamint nem elhanyagolható mértékű hibaszázaléka immár valóságos problémakomplexummá minősült át. Hogy két tétel közben még kisebb beszédet is intézett hozzánk, az ehhez képest szinte elhanyagolható mozzanatnak tetszett. (S ha már a tetszett ige idekerült, következzen annak őszinte beismerése, hogy a kritikus fenntartásait legfeljebb törpe minoritás osztotta a nézőtéren, ugyanis Andrés játéka e versenyműben ovációs sikert aratott – méghozzá kétszer, az első, majd a harmadik tétel végeztével.)

A zárószám azután az „Ich habe genug” kantáta (BWV 82) volt: egészében, immár közbetapsolás nélkül. Appl itt elérte aznap esti teljesítményének valószínűtlen magasságokba felérő csúcspontját (és feszélyezettségének minimumát). Kenyérbarna baritonja oly hajlékonyan és gyönyörködtetően szólalt meg, hogy annak hallatán akár élethabzsoló hitetlenként is egyetértőleg átérezhettük a „Welt, gute nacht!” hangulatát.

LÁSZLÓ FERENC

(Bartók Tavasz, Zeneakadémia, ápr. 8.)