Ünnepre jöttünk

Az idén nyolcvanéves John Eliot Gardiner a világ előadó-művészetének azon kiválóságai közé tartozik, aki rendszeresen ellátogat Magyarországra saját együtteseivel. Széles repertoárjából elsősorban barokk kantátákat és oratóriumokat szokott nálunk megszólaltatni. A közelmúltban két Bach-koncertet is vezényelt nekünk: utoljára, tavalyelőtt egy megrázó erejű János-passiót a Bartók Tavasz keretében, bár ennek csak online közvetítését láthattuk-hallhattuk az oxfordi Sheldonian Theatre-ből (ahol 1791-ben Haydn teljesítette a doktori koncertjeit).

Január 14-én, a Müpában azonban Haydn – Mozarttal együtt – történeti utalásból főszereplővé lépett elő, hiszen ezúttal a korai bécsi klasszika szimfóniaterméséből adott elő hármat az Angol Barokk Szólisták Gardiner vezényletével, Isabelle Faust hegedű- és Antoine Tamestit brácsaművész közreműködésével. A művésznek az utóbbi években az interneten szaporodó Haydn-szimfónia-felvételei felfokozott várakozással töltöttek el; amit azonban hallottunk, az minden lehetséges várakozást fölülmúlt. A koncertről nem készült felvétel, s ez csak erősítette azt a benyomást, hogy egyszeri és megismételhetetlen eseménynek vagyunk részesei.

Amint megszólalt Haydn 84-es számú Esz-dúr szimfóniájának lassú bevezetője, úgy éreztük, hogy egyszerre valamilyen fenséges és egyszersmind meghitten barátságos térbe érkezünk, ahol a mindennapokból kilépve, felfokozott és emelkedett lelkiállapotban fogjuk tölteni a következő másfél órát. Ez az ünnepi légkör úgyszólván már az előadás fizikai-akusztikai jellemzőiben is megmutatkozott: mindenekelőtt a pianók már-már anyagtalan tisztaságában és simaságában, illetve – ezzel csak látszólagos ellentmondásban – hallatlan koncentráltságukban és erőteljességükben. Az emelkedettség általános keretében azonban mégiscsak a maguk teljességében és életszerűségében bontakoztak ki a zenei tartalmak a pajkos vagy a simogató gesztusoktól, a sokszor váratlan és erőteljes, de sohasem bántóan éles akcentusoktól a tánc önfeledtségéig vagy a napfényes zárótétel folyamatát egy-egy pillanatra beárnyékoló, nosztalgikus elborulásokig. Ezúttal azonban nem maguk a tartalmak voltak különlegesek, hanem felidézésük intenzitása, a megvilágítás élessége. Eközben a dinamikai kontrasztok is szokatlan erővel érvényesültek, éppen az „alapszint”, a pianók különlegesen gazdag differenciáltsága következtében. Mindez persze azáltal vált lehetségessé, hogy a hallatlanul ihletett és kidolgozott karmesteri elképzelést egy ideális instrumentum, a legfinomabb distinkciók megmutatására is képes Angol Barokk Szólisták szolgálta.

A hangverseny műsora egyszerű és tökéletesen szimmetrikus képletnek felelt meg: két négytételes szimfónia között Mozart K 364-es Sinfonia concertantéja hangzott fel. A szimmetria nem pusztán azért volt tökéletes, mert ez a darab háromtételes, tehát a koncertnek így lehetett egy középponti tengelye, hanem azért is, mert a remekművű nyitó, illetve záró szimfónia között éppen ez a megrendítő mélységű kompozíció kapott helyet. S ennek három tétele közül is éppen a középső, Andante tétele az, amely a legtranszcendensebb világba vezet.

Az interpretáció erejének érzékeltetésére hadd említsem itt csupán a nyitótétel nagy mozarti kópéságát, az expozíció hatalmas, két oktávot felölelő, fokonkénti emelkedését, amely ebben az előadásban úgy hatott, mint a tűzijáték csendesen magasba surranó rakétája, amely a tetőpontra érve sziporkázó tűzgömbbé robban szét – Gardiner itt sem hagyott kihasználatlanul vagy kihangsúlyozatlanul egy párját ritkító zenei effektust. A legnagyobb varázslatot mégis a koncert középpontja, az Andante jelentette: már a zenekar megszólalásának pillanatában érzékelhettük, hogy valamiféle, az addigiakhoz képest is átszellemült – ha tetszik: sarastrói – világba lépünk be, ahol a végső dolgokról lesz szó. A tragikum és megbékélés szavakkal elmondhatatlan elegye volt ez a tétel, amelynek során különösen Isabelle Faust talált rá egy olyasféle túlvilági, testetlen, flautato hangra és játékmódra, amely teljes összhangban állt a Gardiner által megteremtett légkörrel és hangütéssel. Tamestit – aki mindvégig Fausttal tökéletes összhangban zenélt mind a kifejezés minősége, mind a technikai szinkronitás szempontjából – egy lehellettel több muszkularitást, „evilágiságot” vitt bele a játékába, mint partnernője, de összjátékuk ezzel együtt igazi élményt jelentett, beleértve a nagy kettős kadencia hideg űrt idéző pillanatait is. A legemelkedettebb, legmegrendítőbb pillanat azonban a zenekar megszólalása volt a kettős kadencia után, amikor a két „szereplő” végtelen fájdalmát Mozart a záróütemekben valamiféle rezignált, de mégis feloldozást hozó harmóniába oldja. A váltás titokzatos pillanatát Gardiner kivételes művészi erővel jelenítette meg előttünk. Ezt követően a zárótétel az életbe való visszatérést tükrözte, önfeledt, csendes ujjongással.

A közönség hosszan tartó, lelkes ünneplését a két szólista a K 424-es hegedű-brácsa duó Andante cantabile tételének eljátszásával köszönte meg.

A szünet után a zenekar Mozart K 425-ös C-dúr („Linzi”) szimfóniáját játszotta el a Haydn-szimfóniáéhoz hasonló intenzitással és ihletettséggel. Hadd emeljem ki ebből az előadásból csupán azt a rendkívüli érzékenységet és affinitást, amellyel ebben a C-dúr hangnemű, alapjában derűs műben – különösen a II. és a IV. tételben – rámutattak azokra a szenvedélyes, könnyes-szomorú vagy nosztalgikus, disszonanciákkal és zenei kromatikával színezett pillanatokat, amelyeket általában a szerző d-mollban és g-mollban írt műveihez társítunk, noha az érett Mozart zenéjében lépten-nyomon felszínre törnek. Fenséges interpretációnak bizonyult ez is, eksztatikus befejezéssel, amire a közönség dörgő tapsa volt a válasz. Végül azután felhőtlen vidámsággal zárult a koncert, miután Gardinerék – egy kis komédiázással is dúsítva –, általános derültség közepette, eljátszották még Haydn „szórakozott” szimfóniájának rövid zárótételét, a belekomponált „elfelejtett”, tétel közbeni hangolással együtt.

(Angol Barokk Szólisták, Isabelle Faust, Antoine Tamestit, Sir John Eliot Gardiner, Müpa, 2023. január 14.)