Tíz éve nyílt meg a BMC Mátyás utcai épülete

Gőz Lászlóval, a Budapest Music Center alapítójával beszélget Mácsai János

– Megint egy évforduló. Szerintem kevesen vették észre – annyira frissnek érződik itt minden –, hogy 10 esztendő rohant el, mióta megnyílt ez a ház, ahol most beszélgetünk. Hogyan ünnepelitek meg?

– 25 éves a BMC és 10 éves a ház, szép számok ezek, de május utolsó hetében lesz egy ennél jóval fontosabb ünnep, Ligeti György születésének 100. évfordulója. Aki járt már ebben a házban, annak feltűnhetett, hogy az első emeleten van négy plexire nyomtatott tabló, az egyiken Bartók Béla, a másikon Ligeti György, a harmadikon Kurtág György, a negyediken Eötvös Péter fotói. Amikor megkérdezik tőlem, hogy ez mi, akkor azt válaszolom: ők a BMC fogadott apái.

A Ligeti-centenáriumot május 22. és 28. között 13 koncertből álló fesztivállal ünnepeljük a BMC-ben, amibe belecsempésztük a működésünk huszonöt és a ház fennállása tizedik évének örömét. Május 28-án, a Ligeti-születésnap délelőttjén a BMC melletti egyik utcát Ligeti György utcává nevezzük át, a ház számára ez is egy szép ajándék, amelyre a Ligeti családtól kaptunk engedélyt.

Ligeti mondta több ízben, hogy ha utcát neveznek el róla, akkor az „Ligeti György tévút” legyen. Sokszor bennem is felmerül, hogy valójában nem tévút-e az, amit csinálunk, vagy a helyes úton járunk? Állandó kérdés, vagy számomra inkább belső, lelki szükséglet, hogy soha ne dőljek hátra azzal, hogy én ezt nagyon jól csinálom. Legyen valamiféle hőmérőnk, amelyről képesek vagyunk leolvasni, hogy hozzá kell-e alakulnunk ahhoz a világhoz, ami felé egyre határozottabban tartunk, vagy pedig folytassuk a 25 éve megkezdett útirányt, amit leírtunk az „alapító okiratban”. Egyébként nagyjából azt folytatjuk, amit elkezdtünk: 25 éve ott van a weboldalunkon, hogy miért jött létre a BMC, és ehhez tartjuk is magunkat. Persze azért ez nem ilyen egyszerű, nem mondhatjuk ki végérvényesen, hogy erre van az irány és kész, hiszen sok minden történt azóta az életünkben. És ha sok minden történik, akkor nyilván alakulni kell hozzá. Hát valahogy így értelmezem a tévutat is. Kell ahhoz pár tévút, hogy megtaláljuk a helyeset.

– Milyen változásokra gondolsz?

Nem a Covidra, gazdasági válságokra vagy a háborúra gondolok, mert ezek előre nem látható események, és ezeket a helyzeteket mindenki nehezen éli meg. Inkább arra, hogy mennyire más időket éltünk 20 évvel ezelőtt. Beültünk egy autóba, a kollégákkal kimentünk a Classic Midemre Cannes-ba, ott álltunk 30 új lemezzel, és azt gondoltuk, hogy most éppen megváltjuk a világot. Akkor még nem léteztek interneten elérhető médiafelületek, hanem csak a CD-k. De ma már fordított a helyzet, a netes elérések ki- vagy legalábbis nagyon háttérbe szorították a CD-t. Ehhez bizony alkalmazkodni kell.

Mi információs központként kezdtük, aztán lemezkiadóvá váltunk, majd létrejött a könyvtár, szép sorban bővültek a tevékenységeink. Az egyik ügy tolta a másikat, minden ránk rakódott, mint lavinára a rétegek. Tehát alkalmazkodni kellett, és a házunk szerencsére tudta követni az igényeket. A könyvtárat, a zenei információs központot, a koncertszervezést, a lemezkiadást változatlanul műveljük, és mindmáig változatlanul ezek alkotják a ház működésének gerincét. Évi 400-450 zenei esemény zajlik itt: hagyományos koncertek az Opus Jazz Clubban, a BMC Koncerttermében és könyvtárában, kurzusok, ismeretterjesztő előadások, lemezfelvételek, koncertfilm-forgatások.

- Mégis azt mondod, hogy kételyek is felmerülnek benned, hogy jó irányba kormányzol-e. Pedig a BMC híre – vagy azt is mondhatnám, tekintélye – hatalmasra nőtt az utolsó tíz évben, mióta a név egy nem akármilyen koncerthelyszínt is jelent. Lényegesen több ember eljut ide, mint régen a vaslépcsős, pici helyiségbe. Ez nem elég visszaigazolás?

- Szerintem a kötelező kételkedés a személyiségemből adódik, és jól van ez így, szeretem folyamatosan és komolyan átgondolni, hogy vajon mi a helyes irány. A BMC valóban olyan hírnévre tett szert, amire mi természetesen nagyon büszkék vagyunk, és nap mint nap kapunk leveleket, visszajelzéseket arról, hogy ez vagy az milyen jó. Például nemrég zajlott Eötvös Péter egyik darabjának felvétele, és utána fölhívott valaki: „csak azért hívtalak – bár tudom, nem vagy itt –, hogy elmondjam, annyira jó ide bejönni!” Nyilván ezek az apróságok megerősítenek bennünket, hogy nem járunk rossz úton.

Kissé kínos kommunikációt váltott ki a hozzám közel álló ismerőseimmel, amikor megkérdezték, hogy mit keresek a Petőfi Zenei Tanácsban. Kétségtelen, hogy a nevem abben a névsorban kakukktojásnak tűnt. Nem túl szerencsésen hozták nyilvánosságra a dolgot, amiből nem is derülhetett volna ki, hogy miért vagyok ott. Semmi más feladattal nem bíztak meg, mint kidolgozni, hogy a közszolgálati csatornákon a magyar jazz mint műfaj milyen idősávban és mennyiségben kapjon teret. Tiszta és világos célokért bárkivel szívesen leülök.

Azért kerültem tehát bele, mert azt gondolták, hogy értek hozzá, és én is azt gondoltam, hogy a tapasztalataim miatt valamennyire értek hozzá, ezért vállaltam el a feladatot, hangsúlyozom, társadalmi munkában. Végül is működtetünk egy jazzklubot, ahol a nyitás óta 2000 koncertre került sor, és közel 10 ezer zenész fordult meg. A magyar jazzszcénát átlátjuk, és ez kötelez, hogy kiálljunk a műfajért.

És most visszatérek a kétkedésre, hogy ilyen helyzetben mit tehetek? Mondhattam volna, hogy hagyjanak békén, mindenki csináljon, amit akar. De az nem megoldás. Ha a BMC a magyar jazz egyik fontos helyszíne, akkor ki is kell állni a műfajért.

Persze most még kérdés, hogy a közszolgálati rádiók zenei tartalmában a hazai jazz mennyire van jelen, de ennek a kidolgozásában szívesen részt veszek!

A jazz jóval többet érdemel, mint amilyen a jelenlegi megítélése, rengeteg kiválóság dolgozik Magyarországon, és az sem segít a helyzeten, hogy a jazzt a könnyűzenéhez sorolják.

- Magának a háznak a működésével kapcsolatban vannak-e kételyek? Elegen jönnek-e, elég hasznos tud-e lenni az intézmény a magyar zenei életben?

A nyitás után egy-két évvel a magyar zenésztársadalom megismerte ezt a helyet, már tudta, hogy itt mire számíthat. De mostanra, nagyjából tíz év alatt érte el azt az utazósebességet a BMC, amikor, mint egy vonat, stabilan és egyenletesen halad a pályán. Ennek az eredménye például az, hogy a jazzklubban majdnem minden este telt ház van, a közönség 20-30 százaléka külföldi. Ez az élő magyar kultúra bemutatása, tehát egyfajta közfeladat!

A ház másik arcát a kortárs zenei és klasszikus koncerteken mutatja meg, amelynek állandó közönsége alakult ki. Egy Csalog Gábor Vasárnapra vagy UMZE koncertre százötven-kétszáz koncertlátogató jön el.

- Úgy veszem észre, hogy az értő közönség mellett a közép- és felsőfokon zenét tanulók szakmai helyszínként tekintenek a BMC-re.

- Igen, és ennek nagyon örülünk. A zenészek nagyon jól érzik itt magukat. A tanulók számára különösen fontos, hogy a tíz év alatt a könyvtár élete is nagyon intenzívvé vált. A szoros értelemben vett könyvtár funkció mellett az infóközpont tere esténként át tud alakulni koncertteremmé, amely szintén teltházas programokat lát vendégül.

A változások talán legjellemzőbb példája, hogy nemrég fizikális CD-kkel rohangáltunk, és amikor kellett, azokat csomagolta a BMC összes munkatársa. Ma már alighogy elkészül egy lemez, gyakorlatilag másnap a világon bárhol meghallgató. A koncertek ezzel a tempóval képtelenek lépést tartani, azok alig változtak 400 éve. A koncertre az ember felöltözik, készülődik, mint egy színházi előadásra, és beül meghallgatni. Nem tartom valószínűnek, hogy ez változni fog, mert a személyes élményt az internet nem tudja helyettesíteni.

- Egyébként pont a BMC-ben szerencsére nem kell úgy felöltözni, mint amikor egy konzervatívabb koncerthelyszínre megy az ember. Azt tapasztaltam, hogy a fiataloknál ez döntő szempont. Az előadó színpadijelenléte, az egyidejűség, az ismételhetetlenség, a személyes közelség megmaradt a koncertek lényegének.

- Igen, ez vonzza a fiatalokat, akik sokkal szívesebben lógnak a neten. Én hiszem, hogy az emberek újra visszatérnek a klasszikus zenéhez, emlékeim szerint 50 évvel ezelőtt sokkal többen hallgattak klasszikus zenét, mint ma. Akkoriban egy vagy maximum két tévécsatorna létezett, és alkalmazkodni kellett az adások idejéhez, valamint lemezt vásárolni is nehezen lehetett. Persze közhely, hogy felgyorsult a világ, de az eredménye nagyon is nyilvánvaló. Abban reménykedem, hogy ha ez a ház így működik, akkor nem csinálhatjuk rosszul.

Többen úgy tartják, hogy a BMC elég sok szempontból – nem feltétlenül mennyiségileg, de minőségileg és szellemiségében – a legfontosabb magyar zenei kulturális intézmény lett. Itt „történnek” a dolgok, és egyszerre kap helyet sokféle korszak és műfaj, a jazztől a legvadabb kortárs zenén át a középkori zenéig.

Én más irányból ragadnám meg a BMC jelentőségét. A BMC egy kulturális magánberuházás. A működtetés terén nem teljesen független, de szakmailag abszolút. Ide tényleg nem szól le senki, hogy ezt vagy azt léptessük föl, hogy így meg úgy alakítsuk át a struktúrát. A művészi koncepció a kollégáim fejében, meg az enyémben alakul ki. Hozzá kell tennem, hogy alapvetően sem a MÜPA, sem a Zeneakadémia, sem a Zene Háza tartalmába nem szól bele senki, mert a zenéhez mégiscsak érteni kell. A BMC szakmai függetlensége talán abból adódik, hogy ennyiféle tevékenységgel foglalkozik, amik a zenei intézmények többségénél nincsenek jelen így együttesen. Emiatt láthat egy zenész vagy egy zenéhez nagyon közel álló ember többet ebben az intézményben, hiszen itt felvételeket készít, kurzusokon vesz részt, nagyszerű előadásokat hallgat és nem utolsósorban koncertezik. Egy könyvtárban élő illusztrációval elmélyedni az 1400-1500-as évek vokális kultúrájában nem mindennapos dolog. Az Opusban pedig a kortárs jazz szíve közepébe megyünk, a hagyományos mainstream jazz mindössze a koncertek 10-20%-át teszi ki. A modern jazz kísérletező oldala, tehát az európai jazz, mint önálló 20-21. századi műfaj jelenik meg itt.

Talán a BMC magánintézmény mivolta is tetszik az embereknek. Provokatív, de egyben becsülendő, nagyon ritka jelenség, amelynek hasonló nagyságrendű képviselője jelenleg gyakorlatilag nem létezik.

Léteznek hasonló léptékű intézmények, amelyek nem állami finanszírozásúak, hanem például önkormányzati fenntartásúak. Korábban ilyen volt a Kogart, de az megszűnt. Olyan színházról sem tudok, ahol a társulat maga építette volna a játszóhelyét.

Igen, ez Európában is ritka. Egy ilyen ház működése horribilis összeg, amit a kulturális szektorban nem lehet kitermelni. Közel 60 ember dolgozik most a BMC-ben az éttermet és az összes szolgáltatást beleszámítva. Szerencsére azt mondhatom, hogy a kollégák jóval több mint 50 százaléka tíz éve dolgozik a BMC-ben. Nagyon kicsi a fluktuáció. Néha megtörténik, például nemrég ment el egy majdnem tíz éve velünk dolgozó tüneményes recepciós kolléga, mert hirtelen rájött, hogy ő mégiscsak kémikus szeretne lenni.

Nálunk furcsa, mecenatúra jellegű üzleti működés folyik. Amit bal kézzel megkeresünk – az üzleti rendezvényeink „nyeresége” –, azt jobb kézzel odaadjuk a háznak és a benne lüktető kultúrának. A nyereséget az eredeti cél megvalósításába visszaforgató üzleti modell eddig lehetővé tette, hogy a bajokat, például a Covidot átvészeljük. De nem tudnánk ezt a színvonalat és intenzitást fenntartani, ha kiegészítésképpen nem lennének különféle pályázatok, illetve a minden évben külön megpályázandó állami támogatás. Ha most hirtelen elzárnák az állami támogatási csapokat, akkor a BMC nagy bajban lenne. Talán nem omlana össze, de jelentősen zsugorodna. Most azon dolgozunk, hogy az állami támogatástól független bevételi lábat erősítsük, hogy még önállóbbak lehessünk.

Azt hiszem, a BMC esetében nem kérdőjelezheti meg senki, hogy tényleg arra használjátok az állami támogatást, amire adják.

Tényleg nem. 25 éve botrányok nélkül működik a cég, mindig eredményeket, érdekességeket, különlegességeket produkáltunk, egy sor hiánypótló dolgot csináltunk, és a belső vagy külső rendezvényekkel valamennyire vissza tudjuk hozni, ami hiányzik. Az ellenben lehetetlen, hogy állami támogatás nélkül megéljen a BMC. Kicsik vagyunk, tehát kis pénzről beszélünk. Abban persze reménykedem, hogy egyszer kialakul egy olyan társadalmi réteg, amelyik megteheti, hogy áldozzon a kultúrára, és ezt magáért a kultúráért teszi, nem pedig azért, hogy visszakapjon belőle. A régi mecénások arra voltak büszkék, hogy mások megismerik az ő támogatásukkal született művészi alkotásokat. A BMC következő lépése, hogy egy nagyobb befogadóképességű, szcenikus előadásokra is alkalmas új épületrészt hozzunk létre.

Térjünk vissza arra, hogy említetted: más irányba megy a világ, mint 25, vagy akár 10 éve. A te székedből talán jobban érzékelhetők ezek az irányok. Mi kell ehhez, hetedik érzék, vagy csak adatok?

Az információ áramlása ma sokkal szédületesebb, mint egy-két évtizede. Úgy érzem most, hogy a világ zenei életét eddig egy nagy messzelátón keresztül nézegettük, mint a Holdat. De ma mikroszkóp alatt is tudjuk nézni. Ami például azt jelenti, hogy ha megjelenik egy lemez, három perc múlva elméletileg a világ összes embere elérheti egy-két kattintással.

Régen, amikor még a jazz műfajával ismerkedtünk, mindig tíz-tizenöt év lemaradásban voltunk. Sok-sok évbe telt egy híres lemezhez valahogy hozzájutni. Amikor pedig átjutottunk a határon, és elmentünk egy koncertre Ausztriában vagy Párizsban, hirtelen szembesültünk vele, hogy ez már nem az a zenész, akire számítottunk, már annyira máshol tart. Mi pedig a régi munkáit másoltuk.

Ezzel szemben ha az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány szervez egy karmester vagy zeneszerző kurzust, azt tapasztaljuk, hogy semmiben sem különböznek a magyar hallgatók az amerikaiaktól. De ez még hagyján, az amerikaiak sem különböznek a kínaiaktól, a kínaiak a koreaiaktól vagy éppen a bolgároktól. Ma nincs lemaradás. Az, hogy ennyire rajta tartjuk a kezünket a zene „ütőerén”, rettentő izgalmas és érdekes, ugyanakkor nehezen feldolgozható változás. Emiatt sok mindent át kell fogalmaznunk magunkban.

A mi filozófiánk: ha létezik egy olyan merített papír, amit meg szeretnék venni, és csak egyetlen üzletben kapható Párizsban a Quartier Latinban, akkor oda kell mennem, és meg kell tapintanom, mert internetes megrendelés alkalmával nem tudom megfogni. Fel lehet építeni Las Vegasban az Eiffel-tornyot, vagy a velencei csatornákat, de mindannyian tudjuk, hogy az nem igazi.

Amikor ezt a házat elkezdtük tervezgetni, azonnal alapvető szempont volt, hogy ide muszáj legyen eljönni. Legyenek „behúzó” elemek: maga a látvány, a ház külső-belső építészete, a kissé zárt karaktere. Kurtág Mártának mondtam mindig, hogy a régi történelmi filmekben láthatja az ember, hogy a római hadseregnek volt egy védekezési módszere, a teknősbéka állás. Mindenki magára húzta a pajzsát, mintha óriási fémlábost borítottak volna a seregre. Támadások, viharok ellen védekezni kell. Márpedig volt itt olyan viharos év, főleg az építkezés előtti időszakban, amikor még azt is meg kellett gondolni, hogy mit ebédelnek a BMC munkatársai, olyan rosszul álltunk. Ez felkészített minket arra, hogy néha hideg, néha meleg van, és akkor ahhoz alkalmazkodni kell. Szerencsére most ilyen mértékű baj nincs, de felkészültnek kell lennünk.

A BMC személyekhez kötődik: Eötvös Péterhez, az utóbbi években Kurtág Györgyhöz. Szándékos ez?

Én valahogy úgy emlékszem, hogy ez már a kezdetektől, 1997 óta program volt. Eötvössel Steve Reich Tehillimcímű művének egyik előadásán ismerkedtünk meg, amiben én ütőhangszereken játszottam, ő vezényelt. Egy-két hét alatt kiderült, hogy könnyen találunk közös hangot, és Eötvös első lemeze rá egy évre meg is jelent nálunk Atlantisz címmel. Ez volt Péter talán első igazán nagy visszhangot kiváltó darabja. Most már talán a tizennyolcadik lemeznél tartunk. A házat úgy terveztük meg, hogy az Eötvös Alapítványnak is otthont adhasson. Eötvös legalább 50 évvel ezelőtt hozta létre az alapítványt, azzal a céllal, hogy a megszerzett tudását professzionális módon, kurzusok formájában adja tovább. Eötvös Péter 25 éve elmozdíthatatlan pillére a ház gondolkozásának. Évi két-három (olykor több) kurzus zajlik nálunk. 42 jelentkezőből 8-at tudnak befogadni, mert ennyi hallgatót lehet megfelelően tanítani, de ha ezt megszorozzuk a 10 évvel és a lezajlott 40 kurzussal, az azt jelenti, hogy két-háromezer fiatal akart az elmúlt évtizedben Eötvös Pétertől tanulni. És az sem mellékes, hogy szinte mindig terítékre kerül egy magyar darab a kurzusokon, ami egybecseng a BMC hitvallásával.

Kurtág György most már hetedik éve a BMC-ben lakik. Kalandos úton költözött ide, részint Márta néni első komolyabb betegsége miatt. A fiukkal közeli kapcsolatban vagyok immár 50 éve, de ő és a családja általában Franciaországban tartózkodik. A Kurtág házaspár a nyolcvanas éveit egy szép kis faluban töltötte Bordeaux mellett, de eljött az az idő, amikor már nehézséget okozott számukra a mindennapi életvitel. Családilag beszéltük meg, hogy Kurtágék itt, ebben a házban éreznék a legjobban magukat. A második emeleten még a ház építésekor kialakítottunk egy teljesen felszerelt professzori lakást, amelyet az idelátogató vendégeknek szántunk, ezt kapták meg Kurtágék, megtoldva még egy dolgozószobával. Itt állandóan van valaki, mindig számíthatnak mindenféle segítségre, az étkezést is meg tudjuk oldani. Mártával együtt – ők mondták – csodálatos időszakot éltek át együtt. Egy helyen volt a lakás és a dolgozószoba, bárkit fogadhattak, hang- sőt képfelvételeket készíthettek, esténként valamennyi koncertre lesétálhattak. Sokáig meg is tették, ők voltak az állandó látogatók, így kettesben.

Márta néni halála nemcsak megrendített, hanem meg is ijesztett minket. Huszonegy éves korukban házasodtak össze, és csodával határos módon megérték a hetvenedik házassági évfordulót. Féltünk, hogy baj lesz, de nem lett. Márta néni köztünk maradt, nemcsak Gyuri bácsi által, hanem általunk is.

Kurtágék jelenléte egy másik ablakot is kinyitott. A 97 éves Kurtág György személye az egész földkerekségre kitáruló ablak. Ismeri az egész zenei világot, és őt is ismeri az egész zenei világ. Például a világsztár Víkingur Ólafsson idejön, együtt zongoráznak, majd megjelenik egy lemez sok Kurtág-darabbal, ami 20 milliós hallgatottságot ér el. Ezt az ablakot csak Kurtág György volt képes kinyitni. És Gyuri bácsi folyamatosan dolgozik, elképesztően jó szellemi állapotban van, hihetetlen mennyiségű vendéget fogad. Nem telik el hét anélkül, hogy meg ne fordulna nála több művész, vonósnégyes, szólista, én sokszor már át sem látom. A zenei és társasági élete révén tele van a naptára. Mi, a sokkal fiatalabbak csak pislogunk, hogy ezt hogyan lehet bírni. Az operája gyakorlatilag itt készült, minden próbát a sarokteremben tartott.

Egyébként senkit sem akarunk kisajátítani, de a plexilapon szereplő szerzők, akár élnek, akár nem, jól érzik magukat itt. És az Eötvös kurzusokat nem is mi szervezzük, hanem Eötvös Péter Intézete, de még Gyuri bácsi is általában maga szervezi a programját, a tanítási alkalmait. Ami pedig Ligetit illeti, említettem, hogy nemsokára felavatjuk a Ligeti utcát itt a sarkon. A „tévutat”.

Említetted, hogy szcenikus előadásokra lenne szükség. Emlékszem, amikor megnyílt a ház, nagy ünnepség volt, kamerák, sajtó, eljött a miniszterelnök és még jó néhányan. Ott ültek az első sorban, gyönyörűen öltönyökben. Te is ünnepibbre vetted a szokásosnál, bár a nyakkendőig nem merészkedtél, ha jól emlékszem. A pódiumon őszinte meghatottsággal, kicsit párás szemmel mondtad, hogy igen, ez életed legnagyobb napja, most megvalósult az álom, és ennél többet kívánni sem lehet, ideje megpihenni. Majd jött egy másfél másodperces szünet, és egy afféle színházi „félre”. Jobb felé mutattál, s felcsillanó szemmel, kicsit halkabban egy félmosollyal megjegyezted: de itt a szomszédban egy eladó telek, épp jó lenne egy kis kamaraoperának, barokk, meg modern művek, óriási szükség lenne rá! Őszinte felnevetés volt a reakció, és máig azt hiszem, ennél pontosabb személyiségrajzot nehéz volna adni rólad.

- Vicces, és talán máig te vagy az egyetlen, aki emlékeztet erre, így volt. „Nehogy azt gondoljátok, hogy én ezzel abbahagytam” – valami ilyesmit is mondtam.

Hogy jött az ötlet, hogy sikeres zenész létedre belefogj egy ilyen bonyolult vállalkozásba, egy egészen széles, nemcsak zenészekből álló társadalmi réteg sokarcú kiszolgálásába? Mert ez szolgáltatás, persze annak legmagasabbrendű válfaja, de mégsem művészi munka.

Ha visszatérünk a kezdetekhez, akkor nagyon sok zenészhez hasonló életet éltem. Kora gyerekkoromban a híres Lorántffyba jártam, ott mindent megtanultunk a zenéről. A gimnázium utolsó két évében már megtaláltam a hangszeremet, a harsonát. Felvettek a jazz tanszakra, majd elvégeztem a klasszikus főiskolai stúdiumokat is. Azután irgalmatlan mennyiségű felvételt készítettem, koncerteket adtam, hakniztam, később tanítottam.

- Játszottál nagyzenekarban is?

- Igen, a Postás Szimfonikusokban helyettesítgettem. A Főiskola után a 180-as csoporttal dolgoztam, próba-koncert-próba-koncert. A mindennapos rádióstúdió- és lemezfelvételek mellett még az úgynevezett session vagy alkalmazott zenészi munka. Elmeháborodott élet volt.

Azután bekövetkezett egy nagyon érdekes pillanat az életemben. Egy Amerikából Franciaországba költözött zenész, Mike Zwerin elmesélte az életét. Az International Herald Tribune zenei rovatvezetőjeként beszélgetett velünk, amikor a BMC még nem is létezett. Később játszottam is vele, ő is pozanista volt. Amerikában kezdte, Miles Davis-szel is játszott, meg is jelent vele közös lemeze. De ugyanúgy, mint mindenki, szétaprózott zenei életet élt. A zenei álmokkal alig találkozott. Egyszer csak összecsomagolt, betette a harsonáját egy tokba, fogta a bőröndjét, elköltözött Párizsba, és úgy döntött, hogy ő innentől kezdve soha többet nem játszik pénzért, hanem újságíró lesz. Nagyon jó nevű újságíró vált belőle.

Az ő példája nyomán feltettem magamnak a kérdést: elég lesz-e nekem az általános út, amelyen az ember olyan 50-60 éves korában arra kényszerül, hogy tokjába zárja a harsonáját, és polgári foglalkozást keressen, mert a nyugdíjából nyilván nagyon nehéz lesz megélni. Azt válaszoltam magamnak: nekem ez nem elég, lehet más utat is találni. Addig mindig úgy éreztem, hogy kivételezett voltam, mert olyan helyeken, olyanokkal játszottam, hogy semmi okom nem volt az elégedetlenségre.

És akkor valahogy minden gyorsan és szinte véletlenül szembejött az új úton. A kilencvenes évek közepén, öt-hat évvel a rendszerváltás után, a nagy cégalapítási láz időszakában megalakult a Zenei Információs Központ. Valósággal adta magát, hiszen a rendszer szétesett, és szükség volt egy információs központra, ami tudta, hogyan jut el egy zenekar külföldre, hogyan kap koncertmeghívásokat. Ezt korábban központosítva szervezték, de a zenészek ’89 után személyes kapcsolatokon keresztül, napokig telefonálgatva, levelezve, faxolva jutottak el oda, hogy összehozzanak egy koncertet. Akkor indult az internet, gondoltam egyet, és mi bekerültünk az első ezer közé, amikor a webcímünket, a bmc.hu-t bejegyezték. Megindult a lavina. Elég hamar azt mondhattam, hogy már nem ebből élek, nem kell feltétlenül pénzért játszanom.

Viszont mindig keresnem kell valami olyat, amivel az újfajta játékot finanszírozni tudtam. Ez az alapítás óta nem változott, égnek a villanyok, fűtünk, és minden hónapban megkapják a fizetésüket, akik velem dolgoznak. Ez borzasztó jó érzés, és nagy büszkeség.

- Összeszámoltad, hány álmatlan éjszakád volt 25 év alatt?

- Nem vagyok idegeskedő típus. Úgy 10 évente van három percem, amikor kiabálni kell. De soha nem veszekszem, alapvetően nyugodt természetű vagyok.

Visszatekintve azt gondolom, hogy 10 év alatt a BMC megvetette a lábát a magyar zenei életben. Egyszer Kurtág Márta megkérdezte, hogy miért akarom a BMC-t tovább építeni, miért nem elég ez egy embernek. Azt válaszoltam, hogy bőven elég egy embernek, de ez már nem rólam szól. A BMC bizonyos szempontból már nem én vagyok. A Carnegie Hallt, amely pontosan ugyanakkor épült, mint amikor ezt a házat egy gyümölcs kereskedő felépítette, senki sem bontotta le. Számtalan épületet bontottak és építettek New Yorkban, de a Carnegie Hallhoz nem nyúlnak. Azt mondtam, hogy olyan mélyre kell verni a cölöpöket, hogy ez a ház soha ne inoghasson meg. Hazai példaként ott a Zeneakadémia, amit soha nem akartak lebontani, akár leromlott állapotban volt, akár a világ közepének számított. Starker János mondta, hogy a világ zenei centruma mindig máshol van, de amikor ők itt voltak Weiner Leóval, akkor az volt a világ zenei központja. Mindenki ide akart jönni. Ilyen volt az Opera is Mahler idején.

Ha nincsenek is ilyen léptékű elképzeléseim, gondolnom kell arra, hogy a nem túl távoli jövőben ezt a házat még egy lábbal ki kell egészítenem. Üzleti szempontok is diktálják ezt, és a kulturális tartalom bővítésének szüksége is.

Az én életemben biztosan nem, de talán 50 év múlva elérhet a kultúra egy olyan szintre, hogy ne kelljen mindig külön támogatást adni egy-egy koncertnek. Most a 2000 jazzkoncertünk közül jó, ha 100-150 behozta azt a pénzt, amit ráköltöttünk.

– És elképzelhető szerinted, hogy ezek a műfajok eltartják magukat valaha?

- Bizonyos műfajok igen. A milánói Scala tud nullszaldósan működni. Persze Milánónak megéri, hogy pénzt adjon a Scalának, hogy az olyan fontos intézménnyé váljon, mint a milánói dóm. A reptéren azt látja az érkező, hogy Dom, Scala, Dom, Scala. Irgalmatlan mennyiségű turista megy emiatt oda. Persze a BMC nem tud és nem is akar a Scala lenni. De ha a jövőről gondolkodom, azt látom jónak, ha az intézményünk kibővül, és minden klasszikusnak nevezett műfajnak teret tud adni. Ha itt kortárs vagy barokk operákat is meg lehet nézni, nagyzenekari koncertet hallani (amit most még nem), akkor olyan különlegességet tudunk kínálni, ami segíti a túlélést. Ha a klasszikus zenén belül gyakorlatilag minden műfajt befogadtunk, van jazz, van könyvtár, és minden, amit most csinálunk, akkor bezárul a kör. Az operától pedig nem kell megijedni, mert ugyan hagyományosan drága műfaj, de a XXI. század technikai fejlettsége rendkívül spórolós és környezetbarát megoldásokat tesz lehetővé. A díszleteket például elkezdte kiváltani a vetítés. Az opera mindig is felszívta az adott kor csúcstechnológiáját. Így válhat ismét igazi összművészetté, mert ma már olyan szintre emelkedhetnek ezek a technikai megoldások, ami önálló művészetet jelent.

A tíz évvel ezelőtti, viccesnek tűnő gesztusom következményeképp ott tartunk, hogy megszereztük a szükséges szomszéd ingatlanokat. De sajnos ebben a háborús környezetben, magas inflációban nem ajánlatos építkezni, úgyhogy most várakozunk.

Nagyon remélem, hogy megérjük majd a Ligeti György tévút sarkán a Grande Macabre felújítását! Köszönöm a beszélgetést!