A hallgatás napja
Különlegesen gazdag és izgalmas programban lehetett része annak, aki november 5-én a BMC-ben tanúja volt A hallgatás napja, a Concerto Budapest idei – a nemrég elhunyt Gál Zoltán emlékének szentelt – kortárs zenei fesztiválja koncertjeinek. Déli 12 órától késő estig, rövid megszakításokkal jó tíz órán át tartott a hat hangverseny; volt olyan, amelyiken soha nem tartózkodott háromnál több zenész a pódiumon, de hallottunk játszani ensemble-okat (a zenekarral szimbiózisban élő Ligeti Ensemble különböző megtestesüléseit), vonószenekart és teljes szimfonikus zenekart is, összesen három karmester vezényletével.
Bár ezúttal nem a Ligeti György-évfordulónak szentelt rendezvényről volt szó, a művek sorát és egyben az első hangversenyt egy ritkábban hallható Ligeti-kompozíció, az 1976-os Három darab két zongorára nyitotta meg a Görög-nővérek, azaz Görög Enikő és Görög Noémi kitűnő előadásában. Hibátlanul összehangolt játékuk magától értetődő természetességgel emelkedett felül a nem mindennapi technikai nehézségeken, és mutatta meg a darab – közvetlenül persze nem érzékelhető – konstruktivitása mögött rejlő emocionális és költői tartalmat.
A Ligeti-mű után két vonósokkal kísért kamara-versenymű következett: Dobrinka Tabakova bolgár-brit zeneszerző 2004-es Brácsaversenye és Balogh Máté Mélykürt-fantázia a Keleti-Alpokból című szerzeménye, utóbbi ősbemutatóként. Mindkét darab karmestere Dubóczky Gergely volt. A négytételes brácsaversenyben, amely eredetileg is a mostani szólista, Makszim Riszanov számára íródott, a harmadik tételben alkalmazott különleges arpeggio-technika és a és Csajkovszkijtól a bolgár népi tánczenéig sokféle hatást magába olvasztó, temperamentumos zárótétel is figyelmet keltett, de a legnagyobb hatást mégis Riszanov beszédes és kifejező, szenvedélyes és erőteljes játéka gyakorolta a hallgatóságra. A Balogh Máté-kompozíció címében egy modern zenekari hangszert nevez meg: a „mélykürtöt”, vagyis azt, amelyre a darab készült; a földrajzi hivatkozás azonban a – román változatában a korai Ligeti által is megidézett és imitált – alpesi kürtre vonatkozik. (Mélykürt vagy „Tiefhorn” nevű hangszer egyébként nem létezik, csak különböző mély hangolású kürtök; itt valószínűleg egy konyhanyelvi kifejezéssel állunk szemben.) S valóban, a darab a havasi hangszer természetes felhangsorának eleinte tapogatózó jellegű „feltérképezésével” kezdődik. Majd a kísérletezés lendületet nyer, és a természetes felhangokat egyre bátrabban kombinálja a modern hangszer egyéb lehetőségeivel: ventilek használatával, trillákal, glissandókkal. A folyamathoz szellemesen alkalmazkodik a zenekar; így érdekes és változatos etűd bontakozott ki előttünk, amelynek hatását a szólista, Varga Hunor sokszínű és imponálóan magabiztos játéka csak tovább fokozta.
A legnagyobb számú ősbemutóval és – számomra legalábbis – a legtöbb felfedezéssel a következő, délután 2-kor kezdődő hangverseny szolgált. A nyitószám a legkevésbé sem volt ősbemutató, de valószínűleg nem csak az én számomra volt örömteli újdonság. Paul Hindemith 1949-ben bemutatott, trombitára, fagottra és vonósokra írott versenyművéről van szó, amelynek ritkaságértékét csupán hangjának üdesége és gondolatainak szellemessége és változatossága múlja fölül. A komoly és játékos, fanyar vagy éppen ijesztő karakterek kavalkádja folyamatosan kínált hálás és hangszerszerű játszani valót a két kitűnő szólistának, Devecsai Gábornak (trombita) és Mohai Bálintnak (fagott). Különösen Mohai zenélésének intenzitása, a hangszerrel való eggyé válása ragadta meg figyelmemet. A pontos, fegyelmezett zenekari kíséretet Tihanyi László irányításával szólalt meg.
Ezután következett az első ősbemutató, mégpedig Szentpáli Rolandnak még 2021-ben. egy pályázatra komponált művéé, amelynek címe Ábrahám és Izsák. A programzenei cím amolyan miniatűr kamara-concertót takar, amelyben a két szólóhangszert, a tubát (Takács Tibor) és a kürtöt (Benyus János) egy vonósnégyesből és egy zongorából (Mali Emese) álló együttes kíséri. Az különleges összetételű, egytételes darab az első pillanattól az utolsóig magához láncolja a hallgatót álom- vagy meseszerű atmoszférájával, izgalmas hangszereffektusaival, valószínűtlenül ható kettős kadenciájával, a már-már bekövetkező katasztrófa fenyegető közelségével, és a filozofikus és felemelő kódával. A kis együttest ezúttal is Tihanyi László irányította.
A következő mű, szintén ősbemutató, már a címében hordozta az emelkedettséget: Alessio Elia Celestial Keyscímű darabja két szopránénekesre és immár fúvósokat és ütősöket is tartalmazó kamarazenekarra íródott, s megint csak Tihanyi László vezényletével szólalt meg. Voltaképpen azonban a két énekszólistát is a hangszeresekhez számíthatjuk, a mű ugyanis egy reneszánsz kori okkult asztrológiai munka „angyali” nyelvén, amolyan vocalise-ként szól. A két énekesnő, Murányi Márta és Szathmáry Judit valóban földöntúli tisztaságú hangokat bocsátott ki magából külön-külön és egybefonódva: szinte magunk előtt láttuk az égi kristálygömbök bonyolultan egymáshoz kapcsolódó mozgását. A zene pedig ugyancsak látomásos és varázslatos, kozmikus léptékű volt. Alkalmunk volt tisztelettel adózni Tihanyi vezénylési stílusának is: minden mozdulata angolos tartózkodásról árulkodik, és látszólag nincs más célja, mint a tökéletes precizitás; valójában azonban mindig az adott zene teljességét tudja közvetíteni az előadók számára.
Az utolsó ősbemutató Perényi Miklós Per sette archi című darabjáé volt, amelynek zenei szövete jóval absztraktabb, polifonabb az előzőknél: a színek helyett a weberni érzékenységgel megkomponált nüanszok és gesztusok éltetik. A mű mindemellett nem nélkülözi a dramaturgiai programot sem: a két cselló által meghatározott, komor indulás gesztusok és párbeszédek sorát indítja el, s a folyamat – egy éles váltást követően megrendítő-katartikus zárószakaszba torkollik. A hét előadó koordinálását és a hallgatók orientálását Dubóczky Gergely precíz vezénylése segítette.
Mintegy könnyed feloldásként zárta a részkoncertet egy nosztalgikus, „régi zenei” kompozíció: Jeney Zoltánnak az 1971-es Szindbád-film kísérőzenéjéből csaknem öt évtizeddel később készített szvitje, amelyet Keller Andrásvezényelt.
Két élő magyar szerzőnek: Eötvös Péternek és Zarándy Ákosnak szentelték a Ligeti Ensemble tagjai a következő bő órát az Opus Jazz Clubban. Az első három darab az utolsó évtized terméséből származó, szóló vonóshangszerre komponált Eötvös-mű volt. A két rövid hegedűdarabot (para Paloma, illetve a Call) Miranda Liu adta elő; közöttük hangzott el a legkésőbbi, 2019-ben keletkezett, csaknem negyedórás brácsakompozíció, az Adventures of the Dominant Seventh Chord, Szomor-Mekis Janka tolmácsolásában. Nem csupán hosszúságában, hanem tartalmában: mélységében és inspirációjában is az utóbbi darabot találtam a legfantáziadúsabbnak, legélményszerűbbnek. A két előadó közül viszont nem tudnék választani: őket elsősorban zenekari, másodsorban kamaramuzsikusként ismerjük, de mindketten rendkívül meggyőző, magabiztos, erős kisugárzással bíró szólistának bizonyultak, akik a játszott darabokat nemcsak technikailag, de intellektuálisan is tökéletesen birtokolják. A negyedik művet, Eötvös 1996-os Psyjének fuvola–brácsa–hárfa-verziójátKaczander Orsolya, Szomor-Mekis Janka és Lenka Petrović előadásában hallottuk; ők is szuggesztíven érzékeltették a valóság és álom határán lebegő kozmosz látomását – sokkal lágyabb, líraibb világűr-zene ez, mint Elia kristályos, jéghideg univerzuma. De plasztikusan idézték fel a mű másik, nyugtalanítóbb arcát, éjszaka-zenéjét is.
Zarándy Ákostól ugyanaz a két művész, Kaczander Orsolya és Klenyán Csaba (klarinét) adott elő, mintegy egységes kompozícióként, három tételt. Az első a szerző eredeti művének, A csend határfényeinek ősbemutatója volt, a másik kettő viszont egy kétszólamú trecento madrigál, illetve egy 15. századi, háromszólamú Du Fay-ballade átirata. A saját mű a határtalan nyugalom állapotának élményszerű atmoszféráját teremti meg, majd dinamikusabbá válik, végül azonban ugyanabba az állapotba jut vissza. Az átiratok színesek és szellemesek voltak, s meggyőző volt a második is, amely két szólammal vállalkozott a háromszólamúság illúziójának megteremtésére. Kaczander érzékeny, illetve Klenyán szenvedélyes játéka ideálisan szolgálta a darabokat.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész rendezvény legnagyobb súlyú eseménye Csapó Gyula zongoraversenyének (teljes címén: Concerto per Pianoforte ed un ambiente chi cambia) délutáni bemutatója volt. A Brácsaverseny (2009, revideált változata: 2022) óta – talán a Déjà? Kojà? című vonósnégyestől eltekintve – ez a szerző legnagyobb szabású műve. A kísérőapparátus – „un ambiente chi cambia” – azonos, kissé extravagáns megadása, a két versenymű hasonló, mikrotételes szerkezete és a végtelenül gondos és kifinomult kompozíciós technika egyaránt arról tanúskodik, hogy az iskolákhoz Ligetihez hasonlóan nemigen sorolható Csapó elszántan járja tovább meglehetősen magányos útját. Ennek az útnak az egyes állomásai azonban egyre kiegyensúlyozottabbak és jelentékenyebbek. A Fejérvári Zoltánnak dedikált darab a maga sokdimenziós komplexitásában sajnos nemigen követhető egy beható ismertetőszöveg vagy legalább a beszédes, sokszor személyes-szubjektív szerzői tételcímek ismerete nélkül; ahhoz azonban, hogy megérezzük a mű hallatlan koncentráltságát, a mondanivaló mélységét és a mögötte álló hatalmas zeneszerzői tudást, ahhoz semmi másra nincs szükség, mint hogy ellazítsuk magunkat és átengedjük magunkat a zene hatásának. Ahogy Monet vízililiomai megteremtik a vízszintes vízfeleület illúzióját a függőleges, kétdimenziós falon, Csapó zenéje is háromdimenziós, gazdag és változatos zenei freskók sorává nyílik ki, mihelyt létrejön a rezonancia az előadók és a hallgató között. Ennek fenntartása, paradox módon, az ellazulás mellett kitartó koncentrációt is igényel, s ez már nehezebb feladat – sorvezető nélkül – háromnegyed órán keresztül. Elsőre nekem is csak foltokban sikerült; néhány nappal később, a partitúrát figyelve, már sokkal többet tudtam befogadni a darabból: például akkor tűnt csak fel, hogy a 22. tétel – a zongora és az elhangolt csembaló egyik duója – milyen szívbemarkoló zene.
A partitúra transzcendens nehézségekkel szembesíti az összes előadót – így Fejérváry teljesítményének már csak azért is a legnagyobb tisztelettel kell adóznom, mert játéka messze felülemelkedett az anyag, a technika problémáin, és mindvégig a reveláció erejével hatott. Dubóczky Gergely a tőle megszokott nyugodt magabiztossággal vezényelt, és a nagyszerű erőkből álló együttessel együtt élményszerű előadást hoztak létre.
A jazzklubban tartott második kamarakoncert öt magyar szerző darabjait kötötte csokorba. Az ősbemutató ezúttal sem maradt el: Kondor Áron vonósnégyesre komponált In nomine című művét Winkler Orsolya és Soós Áron (hegedű), Soós Előd (brácsa) és Aranyos János (cselló) játszotta. A többtételes, ám szűkszavú, ugyanakkor esemény- és fantáziagazdag, kifejezetten hallgatóbarát, sőt archaizáló kompozíció igényes előadását kedvezően fogadta a közönség. Klenyán Csabától két Jeney Zoltán-művet hallottunk, a Canone enigmaticót és a Soliloquium Nr. 5-öt – rendkívül intenzív-szuggesztív előadásban. Csalog Gábor Létbüfé-dalciklusából ezúttal Kéringer László énekelt el néhány darabot a szerző zongorakíséretével, az én számomra kevéssé meggyőző énekesi-előadói erényekkel.
Ezután Winkler Orsolya, Szomor-Mekis Janka és Aranyos János adta elő Tihanyi László 2016-os keltezésű, Három jegyzetlap című, képekben és kontrasztokban gazdag, erős érzelmi töltésű kompozícióját. Majd a Kaczander Orsolya, Horváth Béla (oboa), Klenyán Csaba, Mohai Bálint, Lakatos Péter (kürt) összetételű fúvósötös lépett a pódiumra: ők először egy további, Ligeti Györgynek ajánlott Tihanyi-művet játszottak el 3 bagatell in mem. Gy. L.címmel. Különlegesen üde, szellemes, humorban és fanyar színekben gazdag kompozícióról van szó, amely Ligeti halálának évében született, és így persze a sötétebb színek sem hiányoznak belőle. A remek előadók közül külön is felfigyeltünk Mohai rendkívül expresszív legatóira és Lakatos kivételesen szép kürthangjára. Ugyanők végezetül a Ligeti-„klasszikust”, a Musica Ricercata 1953-ban fúvósötösre átírt hat tételét adták elő briliánsan, letisztultan és plasztikusan.
Végül a nap nagyívű programját lezáró esti koncert képviselte a nemzetközi és az időbeli kitekintést, egyben pedig tisztelgett „a háború és a terror áldozatainak emléke előtt” is. A programmal összhangban az eljátszott öt darab közül négy a gyász, a háború és az elnyomás komor szellemét árasztja magából; a német, francia és szovjet-orosz szerzők művei 1936 és 1960 között születtek. De Eötvös Péter jóval későbbi, a Shadows című zenekari művéből 2008-ban szólófuvolára átírt Cadenzája is az eredeti mű gyászzene-tételét fogalmazza újra.
A meghirdetett műsor előtt eljátszott Beethoven- és Ravel-gyászzenék után a program szerint először Sosztakovics „Kamaraszimfóniáját” hallottuk, jóllehet ilyen darab nem létezik, csupán Sosztakovics 8., c-moll vonósnégyesének Rudolf Barsaj által készített átirata. Ez az átirat azonban igen jól sikerült, és jól közvetíti az eredeti mű tragikumát, amely Keller András pálcája alatt elementáris erővel nyilvánult meg. Az emlékezetesen kifejező csellószólók különösen szívszorítóak voltak.
Az Eötvös-Cadenza előadójaként Kaczander Orsolya kivételesen erőtlenebb benyomást keltett a szokásosnál: mintha minden egy kissé lágyabban, lekerekítettebben hangzott volna annál, amit maga a zene sugallt.
Hindemith egyszerre fájdalmas és belenyugvó, költői Gyászzenéje – a nap második értékes Hindemith-újrafelfedezése – Makszim Riszanov szárnyaló és átszellemült szólójával csendült fel. Ugyancsak örvendetes választás volt Richard Strauss 1944/45-ben komponált, megrendült és megrendítő, vigasztalan darabja, a Metamorfózisok, a szerző talán egyetlen személyes kitárulkozása. Kellerék megrázó előadása meggyőzően tanúsította, hogy az operaszerző Strauss hangszeres komponistaként is otthagyta kezenyomát a 20. század zenéjén. Majd rendhagyó és szép gesztussal egy szál hegedű és egy zongora zárta le a programot: befejezésképpen ugyanis Olivier Messiaen fogolytáborban írt Kvartettjének transzcendens szépségű 8. tétele csendült fel Keller András és Csalog Gábor tolmácsolásában.