Három félidő

A budapesti közönség március 17-i szólóestjén a Müpában újra ünnepelhette Grigorij Szokolovot. A hatalmas teremben egy gombostűt sem lehetett volna leejteni – ami a dolgok természetes rendje volna, de még emlékszünk az utolsó pesti koncertre, amelyre a Covid-járvány következtében kétszeri halasztás után került sor, s amelyre – noha arra is minden jegy el volt adva – kissé foghíjas széksorok előtt került sor. Volt, aki nem is volt tudatában annak, hogy az évekkel azelőtt vásárolt jegye most jogosítja belépésre – és a statisztika kérlelhetetlen törvényei szerint jó néhány jegytulajdonos nem érte meg a hangverseny napját. Mindenesetre örömmel értesültünk arról, hogy a következő budapesti koncertre ismét nem kell majd sokat várnunk, mert Szokolov már jövő márciusban visszatér hozzánk.

Valószínűleg azok számára is, akik tudják, hogy Rameau Szokolov egyik legkedvesebb szerzője, és hogy Glenn Gould rajongott William Byrdért, meglepetés volt Szokolov műsorválasztása, tudniillik, hogy mostani koncertjének teljes első félidejét Purcellnek szentelte. A gondosan felépített program gerincét a komponista három moll hangnemű csembalószvitje alkotta (a szvitek többségét alkotó dúr kompozíciók közül egy sem szerepelt a programban). Ezek előtt, között és után „kötőszövetként” chaconne-okat és könnyedebb karakterdarabokat játszott, összesen 17 tételt egymás után – úgyszólván szünet nélkül, egyetlen hatalmas szvitként. Mindebből legalább két előadói szándékot olvashattunk ki. Az egyik a Purcell-zene melankolikus, érzékiséggel átitatott, úgyszólván nőies vonulatának bemutatása; a másik pedig az, hogy elénk tárja ennek a zenének a részletekben rejlő pazar változatosságát és fantáziagazdagságát. Külön nyereség volt a hallgató számára a purcelli kvázi-romantikus harmóniai érzékenység felfedezésszámba menő megmutatása. S melankólia ide vagy oda, egy-egy éles disszonancia vagy különleges effektus kedvéért a kemény akcentusokat sem kerülte a művész.

Dicséretes szokása szerint Szokolov ezúttal sem törekedett arra, hogy bármilyen módon – és eleve reménytelenül – a csembaló karakterét imitálja a modern zongorán. Boszorkányos pedáltechnikájával az abszolút legato és abszolút simaság, a vonalak lekerekítettsége volt a cél, és lám, a jóval tagolóbb barokk frazeálás nélkül sem vált levegőtlenné a zene – nyilván nem függetlenül a Szokolovra jellemző, végtelenül differenciált aprómunkától. Az egyetlen dolog, ami ebben a felvillanyozó előadásban valamelyest mégis túlságosan konzervatívnak hatott, az – az amúgy tökéletesen korrekten kivitelezett– díszítések teljesen változatlan formában történő ismétlése volt; még akkor is, ha a kiírt ismétlések miatt az adott hely négyszer vagy akár még többször tért vissza.

A második félidőt Mozartnak szentelte a művész: a K 333-as B-dúr szonáta után zárószámként a h-moll Adagiót (K 540) adta elő. A szonáta ugyan dúr hangnemű és alapvetően derűs karakterű, mégis jól illeszkedett a melankolikus-érzékeny Purcell-félidőhöz a lassú tétel kidolgozási részének hangsúlyos f-moll szakaszával, az azt követő űzött, desz-mollig sötétedő modulációsorral és a zárótételbe ékelt különös, fantáziaszerű kadenciával. S valóban, Szokolov felvillanyozó előadásában a nagyszabású szonátának éppen a lassú tétele bizonyult a legfelejthetetlenebbnek.

A h-moll Adagio viszont nem működött egészen kielégítően zárószámként. Bármilyen expresszíven és hitelesen idézte is fel Szokolov a darab már-már depresszív, végtelen szomorúságát, azáltal, hogy – helyesen – megismételte a darab mindkét formarészét, a fellépő, majd csüggedten visszahulló alapgesztust hatszor hallottuk, ami óhatatlanul kissé vontatottá tette az előadást.

Lehetséges persze, hogy a kompozíciót eleve nem is koncertzáró darabként kellett volna felfognunk. A következő hat ráadásból ugyanis egy háromfélidős koncertstruktúra bontakozott ki, amely egy barokk egy klasszikus és egy romantikus félidőből állt. Brahms, Chopin, Rahmanyinov, Szkrjabin kompozíciói és végül egy – Siloti-átiratban játszott – Bach-prelúdium egészen új energiát adtak a koncertnek. Szokolov megint csak rendkívüli műgonddal alkotott meg egy félidőnyi zenét olyan módon, hogy egyik ámulatból a másikba essünk a romantikus zongorarepertoár elképesztő változatossága hallatán, eközben még arra is ügyelve, hogy messziről elkerülje a legnépszerűbb – azaz legelcsépeltebb – darabokat. Melankólia persze itt is akadt, például Chopin op. 30-as h-moll mazurkája vagy a záró h-moll prelúdium képében – Szokolov tehát még a rímelő hangnemekre is gondot fordított. A közönség minden egyes számot lelkesen ünnepelt – de a Bach-átirat végül folytathatatlanul lezárta a harmadik félidőt és egyúttal az egész rendkívüli hangversenyt.

MALINA JÁNOS

(Grigorij Szokolov – Művészetek Palotája, 2023. március 17.)