Három szólam

Az elmúlt években az egykori iskolatársakkal, Balogh Mátéval (1990), Sándor Lászlóval (1975) és Tornyai Péterrel (1987) – a Zeneakadémián mindhárman Jeney Zoltán növendékeiként diplomáztak – rendszeresen találkozhattunk zeneszerzői esteken. Ezen alkalmak nem valamiféle közös alkotóművészi cél és a megingathatatlannak gondolt esztétikai fundamentumok deklarációját szolgálták, pusztán csak a zeneszerzői gondolkodás érintkezési pontjai mentén szerveződtek: aki egy kicsit is jártas a mai magyar kortárs zene középgenerációjának világában, jól tudja, hogy Balogh, Sándor és Tornyai igencsak különböző indíttatásból komponál zenét, és más-más irányokba tartó utakon indult el. Ám épp a különbözőségeknek köszönhetjük újra és újra, hogy e három szerző együttes fellépései a mai komponált zene széles szeletére engednek rálátást, és bónusz, hogy az egymás közelségében megszólaló darabok nem kioltják egymás hatását, ellenkezőleg: markánsan juttatják érvényre azok személyes hangvételét és egyéni stílusát.

A koncert Sándor László érzéki hanginstallációjával kezdődött (Korálfantázia kövekre és szelekre). A különböző hangfelvételeket integráló elektroakusztikus tétel izgalmas – és a technikai feltételek tekintetében is magas színvonalon realizált – hangterében rajzosan, világos kontúrokkal jelentek meg a különböző hangzó fenomének (például komponált zenei szakaszok és zörejelemek), és olyasfajta zenei folyamattá álltak össze, melyben harmadlagosnak tűnt a felhasznált hangelemek primer státusza. A mesterséges és a természeti hangok kölcsönös kinetikája hol a természetben való feloldódás, hol pedig a természeti környezetből való kiválás, kikristályosodás jeleneteit érzékeltette. Ez az egyidőben dinamikus és statikus hangkép esszenciálisan juttatta érvényre Sándor László zenei gondolkodásának szubsztanciáját. A felvételről megszólaltatott zene utolsó másodpercei alatt kezdődött el a koncert második műsorszáma. Az Út jegenyékkel című zongoradarabbal nem is oly rég, az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál Wilheim András emlékének dedikált koncertjén Borbély László előadásában találkozhattunk. Ezúttal a szerző szólaltatta meg egy ritkán hallható hangszeren, egy pianino una cordán. A külső megjelenésében pianinóra hasonlító instrumentumban a billentyűkhöz csak egy húr tartozik, maga a rezonáló hangszertest pedig szinte elhanyagolhatóan keskeny. A jóval halkabb és neutrálisabb színezetű hangszer tónusát ezúttal a tompítófilc használata is befolyásolta. A regiszterkülönbségeket elimináló hangszer (gyakorlatilag mindegy, hogy a zongorista melyik oktávban játszik) a kis változásokban haladó darab legfontosabb alkotóelemére érzékenyítette a hallgatót: magukra a kis változásokra.

E kompozícióra is közvetlenül, átfedéssel kapcsolódott rá a következő darab, a zongorára és elektronikára írt Famulus harangjai. Miként a hanginstalláció és a zongoradarab összekapcsolásakor, most is úgy tűnt, hogy ez a két tétel is eredendően összetartozik. Az immár hagyományos zongorán megszólaló mű zenei kommentár Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című regényéhez, ugyanúgy, mint a koncert legvégén megszólaló Tornyai-darab, a Glasperlen. A három preparált zongorára elképzelt Tornyai-kompozíció ezen az esten részben hangfelvételről szólalt meg. Szabó Ferenc János két zongoraszólamot előre rögzített, a harmadikat élőben játszotta. Produkciója lenyűgöző volt, meggyőződésem, hogy ez a változat ugyanúgy érvényes, mint a bemutatásra váró háromzongorás verzió. Szabó Ferenc János sokirányú – zongoraművészi, korrepetitori, zenetudományi és hangfelvétel-történészi – munkásságát nem szükséges e helyütt méltatni, elég, ha csak a kortárs zene területén mutatott áldásos ügyszeretetére hívom most fel a figyelmet. Az új magyar zene már most sokat köszönhet neki, e pillanatban például azt, hogy egy igen jelentős új zongoramű megszületése körül bábáskodott.

A koncerten több dal is elhangzott, Tornyai Pétertől a Sirató intarziával és az Hymne à la nuit című darabok, Balogh Mátétól a Blake’s Tygers, a Miközben 1969, 2018 és 2022 és a 4x1 Chansons. Valamennyit Tatai Nóra és Szabó Ferenc János előadásában hallhattuk. Egy néhány hónappal ezelőtti estjükön, mely az „Ingres hegedűje” címet viselte (jelezvén a megzenésített versek költőinek – William Blake-nek és Victor Hugonak – sokirányú alkotóművészi tehetségét), már meggyőződhettünk arról, hogy Tatai és Szabó együttműködése nem csak a két előadóművész közötti harmónián alapul, hanem a kísérletezés közös szenvedélyén is.

A Tornyai-dalok zenedramaturgiai feszültségét az eltérő zeneszerzői technikák-szemléletek kontrasztja táplálja. A Bertók László két versét egyszerre feldolgozó Sirató intarziával az összeszőtt szöveggel és a különnemű megszólalásmódokkal játszik, a Debussy-kortárs francia költő, Pierre Louÿs Hymne à la nuit című versére írt chanson pedig a fonémák szintjéig kitágított „hangmikroszkopia” és a madártávlati szemlélet prózai nagytotáljának szembeállításából alakít ki izgalmas dramaturgiát. Különösen varázsos, ahogy a szövegsebesség szélsőségei a zene egységesítő tempója révén válnak különösen plasztikussá. Tatai Nóra ezúttal inkább az utóbbi dalhoz talált kulcsot.

A Pierre Louÿs Bilitis című versére írt darabot maga Balogh Máté is chansonnak nevezi, mindjárt négynek (4x1 Chanson). Balogh az utóbbi időben írt több darabjában is arra vállalkozott, hogy valóságos személyek karakteres (mi több: a karakterük lényegére világító) beszédmódját transzformálja zenévé. A 4x1 Chanson-ban közelebbről meg nem határozott francia ajkú előadók felvételeiből indult ki, a már korábban hallott Blake’s Tygersben pedig a klasszikus vers néhány jeles interpretációjából (Allen Ginsberg, Ian Richardson, Helen Mirren és Ralph Richardson). Ínyenc előadóművészi feladatnak bizonyult a Miközben 1969, 2018 és 2022, melyet Balogh zenés színpadi műként határozott meg. A szöveg Bertók László 1969-ben írt verse, mely magában a zenés színpadi műben „puszta” szavalatként szólal meg. Amit énekelni, vagy inkább kidomborítani kell, az egy Bertók-interjú 2018-ból, melyben sok más mellett e vers születéséről is beszél, természetesen mind nyelvi, mind akusztikai szempontból sok-sok esetlegességgel. A kompozíció nyomán született csodás előadás esszenciája volt mindannak, amit újabban a performativitás varázsszavával szoktak jellemezni. És valljuk be, az ilyen alkalmak miatt van még egyáltalán értelme az előadó-művészetet a maga illékony itt-és-most állapotában élvezni és befogadni.

MOLNÁR SZABOLCS

(Balogh Máté, Sándor László, Tornyai Péter szerzői estje – BMC Könyvtár, 2023 február 10.)