Immanens és transzparens

Egészen kiváló koncert vezette be az idén 10. évfolyamához érkező Átlátszó Hang Újzenei Fesztivált. A száz éve született Ligeti György szellemét megidéző hangversenyen átiratok és két originális kompozíció, Horváth Balázs (POLY) és Dargay Marcell (Music for Clones and Clowns) egy-egy darabja hangzott el, a jellemzően gondolatébresztő projektek köré szerveződő Budapest Sound Collective együttesét Dubóczky Gergely vezényelte. Az estet egy 15. századi mester, Johannes Ockeghem Requiemjének (1461 vagy 1483) részletei keretezték, illetve tagolták. A közel húsz, hosszabb-rövidebb tételből álló, megszakítás (taps) nélküli zenefolyamot a Zeneakadémia Solti Kamaratermének teltházas közönsége sűrű figyelemmel és érdeklődéssel követte, majd nagy örömmel fogadta. Röviden: az „Itt és most – Ligeti elágazások” című szeánsz siker volt.

Közismert, hogy Ockeghem, illetve az európai polifonikus, többszólamú zene középkori-reneszánsz hagyománya mennyire hatott Ligeti zeneszerzői gondolkodására, maga Ockeghem pedig szinte kihagyhatatlan az általa emlegetett legnagyobbak lajstromából. Egy 1965-ös, német nyelvű előadásában (A forma az új zenében) igen világosan ragadta meg az Ockeghem-típusú zeneszerzés jelentőségét. „Természetes, hogy a magasrendű zenében a forma kupoláját többnyire »titkos« konstrukciók tartják – példaként említhetjük Machaut-t, Ockeghemet, Bachot, Webernt –, és hogy mindenfajta »papírzenének« [Papiermusik] akkor van létjogosultsága, ha annak papírra lejegyzett minősége biztosítja a megszólaló anyag színvonalát. Amit nem hallunk, csak sejtjük, az inkább képes hozzájárulni a magas művészet aurájához (…).” (Kerékfy Márton fordítása) A nyugati zene elevenébe vágó, ugyanakkor vitatható, vitára késztető elgondolás ez, mely (stílszerűen) elágazások egész bokrára kínál rálátást. Ahogy maga a koncert is. Ugyanis nemcsak Ockeghem-tételek hangoztak el énekhangot és a szöveg fonémáit nélkülöző hangszeres átiratokban (Dargay Marcell, Horváth Balázs és a Sound Collective munkái), hanem Ligeti zongoraetűdjeiből is néhány. Utóbbi kompozícióiban Ligeti magából a zongorából, mint hangszerből, illetve magából a zongorázásból, mint tevékenységből indult ki, ám a még oly eltérő hangszerelési megoldások (Láposi Dániel és Hans Abrahamsen átdolgozásai) dacára is világos volt, hogy az eredendő konstrukció mennyire meghatározó mértékben dönt az aktuális elhangzás esztétikai minőségéről, vagy egész egyszerűen a mű pillanatnyi hatásáról, hatásosságáról. Jegyezzük fel, hogy olyan zseniális zongoradarabokról volt szó, mint az En suspens, a Fém vagy az Arc-en-ciel. Bármennyire is eretnek gondolatnak tűnik, de ezek az átiratok igazolták, hogy egy-egy Ligeti-etűd leírt alakja valóban biztosítja a megszólalás színvonalát. És többé-kevésbé ezzel szembesülhettünk két csembalódarab átiratának hallgatásakor is. A Continuum Lovász Ákos elektroakusztikus realizációjaként, a Hungarian rock Matej Bonin kongeniálisan pimasz ensemble-verziójában szólalt meg. Mindez persze nem lett volna nyilvánvaló, ha a Dubóczky vezette együttes muzsikusai nem közvetítik e zenék immanens értékeit oly transzparensen – és nem mellesleg: oly elkötelezetten.

Horváth Balázs 2007-ben befejezett POLY című munkájának tételcímei (Ascending and Descending; Water-rise; Poème Canonique; Spectral Hamburger; „You’re nothing but a pack of cards!”) szellemesen reflektálnak Ligeti György darabjaira, illetve arra a tágas és karneváli Ligeti-univerzumra, melynek Lewis Carroll éppúgy lakója, mint Hieronymus Bosch – a koncert által létrehozott pillanatnyi kontextus miatt pedig asszociálhattunk akár egy-egy Ligeti-etűdre is. Ám mindezeken túl lényegibbnek tűnik az érzéki módon deklarált szerzői szándék, vagyis az, hogy Horváth Balázs egy-egy Ligeti-ideát interiorizálva, saját anyagok közegében kívánt kipróbálni. Olybá tűnik, hogy mindezt sikerrel tette: a darab a Berlinben megrendezett „In memoriam György Ligeti” nemzetközi zeneszerzőversenyről 2007-ben elhozta az első díjat, bő másfél évtizeddel később pedig bebizonyosodott, hogy a versenykiírás kereteiből kilépve, önálló koncertdarabként, saját jogán is sikerre van ítélve.

Dargay Marcell szintén Ligeti-címet (Clocks and Clouds) parafrazeáló darabjának (Music for Clones & Clowns) partitúráján három dátum olvasható: 2013 – 2015 – 2022. Az első dátum az Új Magyar Zenei Fórum Ligeti-tematikájú zeneszerzőversenyére utal, melyről a kompozíciót formai okok miatt ki kellett zárni; a második a mű ősbemutatójának éve, valószínűleg ekkor születhetett meg a darab további átdolgozásának a gondolata. A harmadik dátum a most megismert műalak megszületését rögzíti. Dargay bartóki nagyformát interiorizál (Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára), a formai kontúrok tehát adottak (a Klónoknak és bohócoknak írt zene verseny-formai szempontból továbbra is aggályos, de ez ma már anekdotikus semmiségnek hat), a tematikus anyag pedig hol immanensen, hol nagyon is transzparens módon Ligeti Györgyöt idézi (Musica ricercata 2-4-6-7-9. és 12. tétele). A bartóki hivatkozás nem hivalkodó, nem is receptszerű, inkább az alkotói műhelytitkok világához tartozik. A Ligeti-idézetek szerepeltetésével kapcsolatban pedig érdemes leszögezni, hogy Dargay munkája nem Ligeti-hommage, legfeljebb harmadsorban. Önálló, autonóm, minden hangzó pillanatában jellegzetesen Dargay-zene, melyet mágikus izzásban tart a fegyelem, az ökonómia, a hangok, a hangszínek mély ismerete és szenvedélyes szeretete. Olyan zene, mely jellemzően nem kipattan a szerző fejéből, hanem kiforrja magát. Ugyanolyan felemelő, megrendítő és formátumos muzsika, mint a koncertévad elején, 2022 szeptemberében hallott Quintetto – in memoriam András Wilheim.

MOLNÁR SZABOLCS

(Budapest Sound Collective, vezényel: Dubóczky Gergely, Zeneakadémia, Solti Kamaraterem, 2023. január 7.)