Amikor tényleg a tükör a hibás

„Boldog millenniumi idők!” – sóhajthatott fel Jörg Widmann 2003-ban bemutatott operájának (Das Gesicht im Spiegel – Arc a tükörben) nézője a Fesztivál Színházban. A közel kétórás, szünet nélkül előadott darab librettóját egy olyan moralizáló sci-finek nevezhetnénk, mely az ember klónozásának hétköznapi érzésvilágunkra gyakorolt hatásával foglalkozik.

A történelem az elmúlt két évtized alatt nem hogy nem érte utol a librettót jegyző Roland Schimmelpfennig írói fantáziáját, egyenesen visszalépett a törzsi viszályok korába. A pőrén triviális életproblémákkal szembesítő új világkorszakban szellemi fényűzésnek látszik a klón-identitásról való töprengés. Persze a megzenésített librettó nem tehet arról, hogy a benne felvázolt jövővíziót – lehetséges ugyan, hogy csak átmenetileg, de – rendesen belepte a por. Az viszont már felróható gyengesége, hogy azt a bizonyos víziót tényleg csak felvázolta, s olyan hatást kelt, mintha az író a szinopszis kiötlése és a szövegkönyv kidolgozása között félúton megállt volna. Nem az elbeszélés töredezettsége miatt érezhető egyfajta elnagyoltság, hiszen a megszaggatott narráció Debussytől vagy Bergtől kezdve egészen Eötvös Péterig önmagában nem hátrány, sőt, igen ösztönző alkalmakat teremt a zenés színház számára, mintegy felajánlva a kitöltésre váró helyeket a muzsikának. Jörg Widmann él is a felkínált lehetőségekkel: zenéje ott a legszebb, leginkább sokértelmű és megkapóan eszköztelen, amikor nem a darab dramaturgiai főcsapását szolgálja ki, hanem lírai kitérőket tesz. Ám e valóban megindító és megható pillanatok sajnos nem a drámai nyersanyagból és nem is a szereplők karakterjegyeiből nőnek ki, - a Schimmelpfennig-vázlat mintha nem is vállalkozna ilyesfajta pillanatok megteremtésére -, ennek megfelelően a Carlos Wagner által rendezett előadásban is inkább csak a produkció sallangjainak tűnnek. És ami a librettó alaposabban megdolgozott szakaszait, azaz a történelmi-technológiai tendenciák disztópiaként való megjelenítését illeti, azon Widmann zeneszerzőként inkább csak átrágja magát: ötletes, tempós ostinatókra felfeszített hangzó felületeket hoz létre, a hangszerelés effektusgazdag, a hangszeres játékmódok változatosak és tökéletesen reprezentálják a kortárs zenéhez asszociált innovatív attitűdöt. Widmann zenéje ráadásul a hatást sem véti el, sodrása valóban tisztán zenei, és erre utalhatott az az igen lelkes ováció is, mellyel a Fesztivál Színház telt házas közönsége a darabot üdvözölte.

Az inkább absztrakt, ám mégis felismerhetően hétköznapi tereket asszociáló színpadi tér nem díszletnek, hanem egyfajta installációnak hatott (Christof Cremer munkája), izgalmas felületeket kínálva a látványvilágot döntően meghatározó vetítésnek, illetve fényfestésnek (világítás: Norbert Chmel). Letisztult, funkcionális és indusztriális tér szolgálta a játékot, ami elsősorban a földszinti nézők perspektívájából lehetett különösen mutatós, az emeletről nézve viszont épp szcenikai funkcionalitása vált kétségessé. Nyilvánvaló volt, hogy a Neue Oper Wien produkcióját a bécsi előadás helyszínére (MuseumsQuartier) optimalizálták, a Fesztivál Színház pedig nem adaptálódhatott hézagmentesen a koncepcióhoz.

Maga az opera egy ambiciózus, fiatal házaspárról szól. Patrizia és Bruno közösen vezetnek egy biotechnológiai céget, ám az általános gazdasági válságban a tönk szélére sodródnak, majd csodával határos módon mégis sikerül kilábalniuk a nehéz helyzetből: a cég egyik mérnökének, Miltonnak sikerül kidolgoznia az emberi klónozás technológiáját, így a szervdonációtól kezdve a hadászati felhasználásig sokféle piacra törhetnek be. Az első klón Patrizia tökéletes másolata. A Justine névre keresztelt lény még tökéletesebb is, mint modellje, sérüléseiből például azonnal felépül, és nem öregszik. Arra azonban vigyázni kell, hogy soha ne nézzen tükörbe, mert akkor azonnal rájönne, hogy csak egy kópia. Ez az alaphelyzet az operatörténet egyik legtradicionálisabb műfaji „kelléke” révén telítődik zenedrámai potenciállal: Bruno egyre erősebben vonzódik Justinehoz. Ám a puszta szerelmi háromszög-helyzetben ezúttal van valami különös is: Bruno a klón iránti érzéseiben ugyanazt az izgalmat és frissességet fedezi fel, melyet egykoron, Patriziával közös életük kezdetén élt át. Justine, Patrizia biológiai másolataként olyan érzést generál Brunoban, melyet a múltban már egyszer átélt. Ez a meglehetősen pszichotikus szituáció vezet az előadásban Bruno sután kivitelezett öngyilkosságához, melyről nem könnyű eldönteni, hogy a darabhoz vagy csak a rendezői koncepcióhoz tartozik-e.

A budapesti Liszt Ünnepre érkezett előadásnak egy sajátos helyzetet is kezelnie kellett. A mérnököt (Milton) alakító énekes (Georg Klimbacher) lemondta fellépését, a helyettesítésére beugró Andreas Jankowitsch pedig „csak” a hangját adta a figurához, a színpadi akciókat jobb híján a rendező, Carlos Wagner hajtotta végre. A hang és a test különválása nem tett jót a színpadi illúziónak. Egy másik esetben viszont kifejezetten izgalmas eredménnyel járt: Justine testét, mozgását a nagyszerű táncos, Petrány Eszter jelenítette meg, hangját pedig a nem kevésbé remek Ana Caterina Caseiro. Kettős jelenlétük ebben a rendezői koncepcióban nagyon is indokolt volt, s mivel a jelmez, a smink és a paróka tökéletesen idézte Patrizia színpadi megjelenését, a cselekmény kulminációjakor (a klón felismeri önmagát egy másik személyben) a darab női karaktere nem megkettőzve, hanem megháromszorozva tűnt fel.

A Patrizia szerepében fellépő Roxane Choux nyújtotta az est legerőteljesebb alakítását. Nagyívű szerepformálása meghatározó erőforrásnak bizonyult, képes volt feledtetni a soványka drámai alapanyagot és a kompozíció egyenetlenségeit. Végezetül: csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni a sokféle zenei és színpadi szerepet alakító kórusról, a Wiener Kammerchor Női Karáról. Komoly részük volt abban, hogy az est mérlege végül a megnyugtató irányba billent el. Hasonlóan pozitív benyomás alakult ki az UMZE Kamaraegyüttes teljesítményéről is, kiválóan helyettesítették a Bécsben négy ízben is közreműködő osztrák együttest (Amadeus Ensemble – Wien). A dirigens mindkét fővárosban a nagyszerű Walter Kobera volt.

MOLNÁR SZABOLCS

(Roxane Choux, Ana Caterina Caseiro, Wolfgang Resch, Andreas Jankowitsch, Petrány Eszter, Wiener Kammerchor Női Kara, UMZE Kamaraegyüttes, Walter Kobera, 2022. október 15., Művészetek Palotája, Fesztivál Színház)