A finn Kamus Quartet koncertje

A Kamus Quartet koncertjén ráadásként hangzott el Beethoven kései B-dúr vonósnégyesének (op. 130) nevezetes Cavatina tétele. Jussi Tuhkanen, az est mélyhegedűs-műsorközlője elmesélte, hogy az elmúlt éveket Beethoven zenéjével töltötték, a szerző valamennyi vonósnégyesét eljátszották. A Beethoven-ciklus különleges eseményei közé tartoztak azok a koncertek, amikor négy, egymást követő napon adták elő a darabokat, azaz tizenhat művet és a Nagy fúgát. Egy ilyen sorozat után talán nem is meglepő, hogy a most hallott Cavatina tételről már lekopott minden sallang, és alig maradt nyoma annak, hogy ez a négy muzsikus eredetileg biztos akart valamit tenni, mondani ezzel a tétellel. Bizonyos értelemben persze a Cavatina speciális esete a beethoveni életműnek, mert hiszen ennél jobb dolog nem is történhetett volna vele: a hangok mintegy maguktól teremtették meg a bágyadt-lelkesült, az érzéki-visszahúzódó, a bánatos-emelkedett és a könnyes-derűs érzések zenei esszenciáját. Lássuk be, hogy ez olyan élmény, ami valójában átélhetetlen, így jobb híján csakugyan nem marad más, mint a távolról való rácsodálkozás. E meglehetősen paradox szituációt némileg oldhatná ugyan a kompozíció folytatása, ezt azonban most hiba lett volna a Magyar Zene Házának pőre színpadképétől, a tér tágasságától, az üvegfelületek érzéki-gazdag hátterétől és a muzsikusok közönségtől mért egyszerre valóságos és metaforikus távolságától várni. Így maradt ama bizonyos rácsodálkozás, melynek az imént felsorolt elemek ideális keretet biztosítottak.

A Kamus Quartet budapesti vendégszerepléséről szóló beszámolómat nem azért kezdtem a hivatalos koncertprogramon kívül eső mozzanatok leírásával, mert maga a koncert kevéssé volt emlékezetes. A műsor kifejezetten informatív volt, a zenészek szépen, kissé ugyan rezerváltan („cavatinásan”), de nagy összhangban játszottak, és érezhetően nem bánták a felkérésben rejlő automatizmust: finn formáció finn szerzők darabjait adja elő (Kaija Saariaho: Terra Memoria; Jean Sibelius: d-moll vonósnégyes, „Voces Intimae”, op. 56).

Sibelius és Saariaho neve nem ismeretlen a magyar közönség előtt, ugyanakkor még a két szerző életművében járatosabbak sem a kvartett műfajára asszociálnak elsőként a nevek hallatán. A 2006-ban komponált (majd 2009-ben vonószenekarra átírt) Terra Memoria Saariaho második vonósnégyese, az első kvartett (Nymphae, 1987) után két évtizeddel született. Maga a komponista is fontosnak tartotta ezt hangsúlyozni, kiemelve, hogy zenei gondolkodása sokat fejlődött ebben az időszakban. A 80-as években írt darabjai a kísérleti hanganalízis tapasztalatából táplálkoztak; a hang fizikai tulajdonságait hangszín-kompozíciókban reprezentáló szerzőnek e művek meg is hozták a világhírt. A későbbiekben Saariaho aztán mind inkább visszahódította az újkori nyugati zene tradicionális kifejezőeszközeit: a ritmust, a harmóniát, a formát és természetesen a melódiát is, miközben továbbra is a világba feledkező szemlélet maradt meg művészi látásmódja centrumában. A Terra Memoria a hallgató számára is bőven ad teret a szemlélődésre: a zene komótosan halad előre, az egyes tételek nem kábítanak el a karakterek sokféleségével. (Talán a vonószenekarra átültetett, alkalmanként hét szólamra-rétegre szétterített anyag még jobban szolgálja e belefeledkező szemlélődést.) Kár, hogy Jussi Tuhkanen nem erre a befogadói attitűdre próbálta ráhangolni a közönséget, és olyasfajta befogadói reflexeket igyekezett mozgósítani, melyeket már romantikus darabok esetében is csak pironkodva említünk meg. Maga Sariaaho sem tekintette relevánsnak ugyanis, hogy a darab édesanyja halála után született. Ugyanakkor az előadás szerencsére tartózkodott az indulati elemek kottasorok közé vetítésétől. Ekkor ugyan még nem volt meg a későbbi összehasonlítási alapunk, de ez az interpretáció ugyanolyan sallangmentes volt, mint Beethoven Cavatinája.

Sibelius d-moll vonósnégyesének címe a hangszeresek közötti kommunikáció intimitására, bensőségességére utal. Szó se róla, a négy zenész közötti interakciók valóban magántermészetűek voltak, ám érzésem szerint ez az öttételes darab extrovertáltabb előadói attitűdöt kívánna. Sibelius úgy jellemezte feleségének a művet, hogy sikerült olyan zenét írnia, mely „mosolyt csal az ember arcára a halál óráján”. Azt hiszem, hogy e mosoly természetéről keveseknek van valódi ismerete; én a koncerten beértem volna valamiféle élveteg mosollyal is.

MOLNÁR SZABOLCS

Kamus Quartet: Terhi Paldanius, Jukka Untamala – hegedű, Jussi Tuhkanen – mélyhegedű, Petja Kainulainen – gordonka. Magyar Zene Háza, március 17.