Kelemen-kvartett - Ligeti 100

A Zeneakadémia centenáriumi Ligeti-programsorozatának keretében november 24-én lépett a Zeneakadémia pódiumára a Kelemen-kvartett, a következő – immár évek óta megszilárdult – összeállításban: Kelemen Barnabás (I. hegedű), Jonian Ilias Kadesha (II. hegedű), Kokas Katalin (brácsa) és Vashti Mimosa Hunter (cselló). A három előadott mű középpontjában Ligeti 1. vonósnégyese (Métamorphoses nocturnes) állt, s ezt előzte meg, illetve követte a távoli előd, Haydn op. 76 no. 2-es, d moll „Quintenquartett”-je, majd a közvetlen példakép, Bartók Béla 4. vonósnégyese.

A Haydn-kvartett – s ez roppant ritkán fordul elő – csalódást jelentett számomra. Nagy érdeklődéssel vártam Kelemenék előadását, hiszen ez a darab még az op. 76-os vonósnégyesek kozmikus tágasságú világán belül is fenséges, magányos hegycsúcsot jelent. Egy 1987-ben megjelent cikkében Somfai László csaknem 20 oldalon keresztül mutatja meg a mű nyitótételéről, hogy nem csupán a monotematikus sűrűsége, vagyis ama tulajdonsága révén egyedülálló, hogy jószerével minden ütemében megjelenik – „eszelős” makacssággal, ahogy Somfai fogalmaz – a végletesen csupasz, négyhangos, két tiszta kvintet tartalmazó alapgondolat valamilyen transzformációja, hanem azáltal is, hogy egyszerre háromfajta szervező elvet is érvényesít a tétel megformálása során: a ma szonátaformának nevezett formatípus szabályait, az annak keretein belül burjánzó kontrapunktikus tűzijátékot, és a játékmódok – hangindítások, vonós technikák, mikrodinamikák, artikuláció – szintjén létrehozott, helyenként egészen szokatlan és agyafúrt ellentétpárok kifogyhatatlan bőségét.

Kelemen Barnabásék azonban ezúttal engedtek a muszkuláris kísértésnek, s mivel technikai akadályokat nem ismernek, az Allegro tempójelzésű tételt Allegro di molto vagy inkább Allegro con fuoco tempóban játszották el, lényegében appercipiálhatatlanná téve a hallgató számára a zenei történések igen jelentős hányadát, könnyed és tűzijátékszerű karaktert adva a kor egyik legintellektuálisabb zenedarabjának. Bár önmagában nem perdöntő, mégis sokatmondó körülmény, hogy találomra belehallgatva a Takács-kvartett, az Alban Berg-kvartett és – nem találomra – a Kuijken-kvartett felvételébe, úgy találtam, hogy mindannyian lényegesen mérsékeltebb tempóban játsszák a tételt. Igaz: a repríz előkészítésének katartikus pillanatait Kelemenék még így is érvényre tudták juttatni, ki tudták emelni környezetéből: a kvalitás a rosszul megválasztott tempó mögül is előtört.

Nem adódott effajta probléma a variációs tételben, ahol érvényesült az előadók érzékenysége és temperamentuma, kellő hangsúlyt kaptak a fontos akcentusok, és kidomborodott Haydn – ezúttal ritmikai – makacssága is. A zárótétel tempója azonban ismét elsietettnek tetszett, annak ellenére, hogy hogy abban Vivace assai az eredeti tempójelzés. Ezt is túl lehet azonban hajtani, s hogy ez történt, azt nem az előbb említett referencia-felvételek bizonyítják igazán, hanem a közvetlen tapasztalat. A finale persze lazább szerkezetű a nyitótételnél, de számos finom, játékos részlet bizony itt is elsikkadt a rohanásban. És – mint a legtöbb mai előadásban – elmaradt a legsajátosabb haydni poén: azok a glissandók, amelyeket a szerző, más, bevett jelölés híján, ujjrenddel jelöl, és amelyek a tételt bevezető „dalocskának” kifejezetten komikus, „kicsit ázottan” jelleget adnak, amelyhez képest azután még élesebb kontrasztként csattan fel az őt követő, sűrű polifon szövet.

Korai kvartettjét Ligeti negyedszázaddal később „történelem előttinek” titulálta, de mégiscsak vállalta, hiszen különben nem írt volna róla rövid ismertetőt egy németországi előadása alkalmából. Nevezték már – kevéssé hízelgően – „Bartók 7. vonósnégyesének” is, a nyilvánvaló bartóki örökségre és a mű „konzervatív” (mihez képest?) kompozíciós módszereire utalva. A Kelemen-kvartett mégis felvállalja ez a rendkívül ihletett, erőteljes érzelmi töltésű darabot. Teljes joggal, mert az örökül kapott anyagból és eszközökkel Ligeti ugyanúgy igen jelentős művet hozott létre, mint mondjuk Stravinsky a Tűzmadárral – teljesen mindegy, hogy utóbb még hányszor születtek újjá főnixmadárként mind a ketten. A mostani előadást dicséri, hogy egyértelművé tette a darab időtállóságát, időszerűségét: már az első hangoktól fogva torkon ragadta a hallgatót, érzékelhetővé tette a szerzői fantázia működését, a darab megrázó költői tartalmát (amiről Ligeti persze nem szokott nyilatkozni). Élményszerű volt továbbá tapasztalni a – reméljük, hosszú időre – megállapodott formáció minden korábbit felülmúló összeszokottságát vagy inkább eggyéforrottságát, miközben az együttes minden egyes tagjától megkapó és jelentékeny szóló-megnyilvánulásokat is hallhattunk.

Az eggyéforrottság, azt hiszem, Bartók 4. vonósnégyesében volt a legkézzelfoghatóbb: már-már azt az illúziót keltette, hogy egyetlen előadót hallunk játszani. Ez persze azért is volt lehetséges, mert ebből a műsorból nyilván ezt a művet játszották a legtöbbször együtt, Kodály szavával fokozatosan közelítve azt „maga kívánta rendjéhez”. A darabot ma egyértelműen a sajátjukként tudják megszólaltatni, s ez a teljes azonosulás, ez a kiérleltség minden pillanatban friss élményt jelent a hallgató számára: az összes zenei karakter, effektus, hangütés magától értetődően és személyesen hat. Előadásuk részletes elemzése így voltaképp azonos feladat lenne magának a kompozíciónak az elemzésével. Ez a robusztus erejű Bartók-játék a közönséget is megérintette, s a lelkes tapsokat az együttes a Prestissimo tétel újbóli eljátszásával viszonozta.

(Kelemen-kvartett - Ligeti 100, 2023. november 24., Zeneakadémia)