Hangverseny Kocsis Zoltán emlékére

Halálának évfordulóján, november 6-án nagyszabású hangversennyel emlékezett Kocsis Zoltánra a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Müpában. Liszt és Rachmaninov művei szólaltak meg Rajna Martin vezényletével. Szólistaként a világhírű Olga Kern zongoraművész lépett fel, aki korábban Kocsissal is játszott együtt.

Létezik egy zenész körökben ismert legenda, amit évtizedekkel ezelőtt hallottam egy német zenei rendezőtől. Egy alkalommal a Berlini Filharmonikusok felvételt készítettek egy fiatal vendégkarmesterrel. A hangmérnök ijedten vette észre, hogy egyik pillanatról a másikra felgyorsult a tempó és felerősödött a hangerő. Pirosba lendültek a műszerek mutatói. Rémülten rohant át a terembe, vajon mi történhetett? Kiderült, hogy néhány másodperccel korábban Furtwängler finoman kinyitotta a nézőtér hátsó ajtaját és megállt ott.

Fotó: Csibi Szilvia

Akik nagyjából Kocsis Zoltán kortársai vagyunk, soha nem fogjuk már megemészteni azt, hogy úgy kell hirdetni egy hangversenyt: Kocsis Zoltán emlékkoncert. Ha ugyanis ő még megállhatna a hátsó ajtóban, valószínűleg sok minden másképp történne. Hat évvel Kocsis halála után még mindig óriási a vákuum, és attól tartok, amíg ez a generáció ki nem hal, nem is tölthető be. Sok minden történne másképp, ha még megállhatna a hátsó ajtóban. Például nyilván megjegyezné: Ne a halálom évfordulójára emlékezzetek, hanem a születésnapomra, és folytassátok évről évre május 30-án a Gyermekmentők javára megtartott jótékonysági koncertjeimet!

Persze nem lebecsülendő gesztus, hogy a zenekar és a koncertrendezők megemlékeznek a halálozási évfordulóról is, ahogy idén november 6-án tették a Müpában. Méltó előadók, méltó műsorral léptek fel ezen a napon. A Nemzeti Filharmonikusokat Rajna Martin vezényelte, aki nem először állt a zenekar élén. A meghívott szólista Olga Kern volt, aki szintén többször járt már Magyarországon, sőt fellépett Kocsissal is. Legutóbb a 2021-es budapesti Liszt-versenyen találkozhattunk vele, ő volt a zsűrielnök, és remek szólókoncertet adott Liszt-művekből a Zeneakadémián a verseny után. Világjáró zongorista sztár, a Van Cliburn-verseny egykori győztese, ma már a róla elnevezett nemzetközi zongoraverseny elnöke.

A műsor gondos válogatás eredménye volt: A Dies Irae középkori témája vezérmotívumnak hatott ezen az estén. Persze kinek mi jut erről eszébe, mindenesetre van némi kapriciózus íz (hogy a kifejezéssel a Kocsis előtt pár hónappal elhunyt kortársára, Esterházy Péterre is utaljunk) abban, hogy Kocsisra a „Napja Isten haragjának” 13. századi dallamával emlékezünk. „A szív tele rettegéssel / Lesz a bíró jövetével, / Hol kezdődik a számvétel.” – így fordítja Sík Sándor a Quantus tremort, de ilyen sor is áll ebben a költeményben egy másik fordításban: „Rémes hangja trombitáknak / Minden hanton holtig áthat, /S felriasztva trónhoz állnak.” (Református Énekeskönyv, 1988). Kétségtelenül témába vágó szöveg, de hogy Kocsis emlékezete kapcsán épp ez kell-e, az koncepció és ízlés kérdése.

Kocsis – úgy tudom – legalább másfélszáz művet magában foglaló átirat-oeuvre-jének van egy jól felismerhető sajátossága: a színesség, az áttetsző, olykor kaleidoszkópszerű hangzás jellemzi, tehát a rendkívül gazdag a hangszerhasználata. Nem titkolta, sőt gyakran meg is mutatta a zongorán, hogy ő mindig hangszíneket, hangszereket hall a tisztán zongorafaktúrában is. Ezek az átiratok voltaképp kihangosítják fantáziadús belső hallását és új olvasatát adják az eredeti műnek. Nem arról van szó, mint a romantikus hangszerelések divatjának idején, hogy valamit hiányolt volna az eredeti műből, hanem arról, hogy Kocsis képes volt másképp is hallani a darabokat, mint egyszerű zongora letétnek. Persze ő is sokszor érezte úgy, hogy hangszerelésért kiált egy zongoramű, és a szerzőnek, ha lett volna alkalma rá, maga is megcsinálta volna. A Lebert und Stark-zongoraiskola számára komponált Ave Maria, Róma harangjai alcímmel (mert más Ave Maria című Liszt-mű is van) az egyik legtipikusabb példa erre. Szinte zongorakivonatnak hat az eredeti darab, és nagyon jól illusztrálja a Liszt-életmű egyik központi feladatát, hogy a zongorát zenekarszerűen szólaltassa meg. Kocsis hangszerleése talán modernebb, színesebb, mint Liszté lett volna, de más volt a cél is. Többek között a repertoár bővítése, és Kocsis vágya, hogy a számára kedves és erre alkalmas darabokat zenekaron is előadhassa. A legjobb zenekari előadásai, felvételei mindig úgy hatottak számomra, mint a zongorázása. Olykor zenekaron szinte elképzelhetetlennek hitt tempók, összefogottság, energia, egzaktság és precizitás jellemezte ezeket. Nem is nagyon érthető, miként tudta mindezt a teljes zenekar leolvasni a kezéről. Vagy egyszerűen csak hatása alá került annak a verbalizálhatatlan kisugárzásnak, amely Kocsis zenei megnyilvánulásaiból áradt?

Természetesen nem is lehet és nem is kell utánozni azt, amit ő csinált. Hozza csak mindenki a saját egyéniségét. Ez teszi élővé a zenei előadást, ezért érdemes koncertre járni, valamint újból és újból rögzíteni a műveket. A kérdés az, hogy egy karmesternek, aki a zenekar elé áll, van-e önálló mondandója egy-egy műről.

Rajna Martinnak van önálló, felismerhető zenei arca. Nem ismeretlen a neve azok számára, akik valamennyire nyomon követik a magyar zenei élet eseményeit, kíváncsiak az új nevekre, a felbukkanó tehetségekre. A 27 éves fiatalember már jó néhány éve jelen van a hazai zenei szcénában, és külföldön is kezdik megismerni a nevét. A bátrabbak azt is ki merik mondani, hogy generációja legnagyobb karmestertehetsége. A dirigensek körüli számtalan bon mot egyike, hogy egy karmester 80 éves kora körül érik be, de Rajna Martint egyáltalán nem lehet éretlennek nevezni. Mellékesen: ezen az alapon még Kocsis sem lenne elég érett, hiszen idén lett volna csak 70.

Előadói szempontból az Ave Maria igazi kihívása nem elsősorban a színek megjelenítése, akár zongorán, akár zenekari változatban szólal meg, hanem a forma összetartása. A zenei anyag sokfélesége ellenére architektonikusan építkezik. Úgy adódott, hogy ezzel kezdték a műsort, és talán ennek lett kissé áldozata az interpretáció. Rajna Martin a maga részéről mindent megtett az adekvát megszólaltatás érdekében, de a végén úgy éreztem, csak részsiker követte az erőfeszítését. Még sok volt a bizonytalanság, az egyszerre való belépések olykor kissé szellemképesre sikerültek, és a nagy kifeszülő ív érzete sem születhetett meg a végére.

Rajna Martinnak jelentős áttekintő képessége van, úgyis mondhatnám, zenei intelligenciája. Lelkiismeretes és felkészült, jól ismeri a partitúrát már akkor, amikor elkezd próbálni, tudja mit szeretne hallani. Minden fontos háttérinformációt összegyűjt a darabról. Ebben egyébként hasonlít a működésmódja Kocsiséra. A keze virtuóz és precíz, nála nincsenek elkent romantizáló mozdulatok, nincs öncélú, a közönségnek szóló mozgás, mégsem merev és taktírozó, hanem kifejezésteli.

Ezeket a karmesteri erényeket sokkal jobban érezni lehetett a második műsorszám alatt. Rachmaninov Liszthez hasonlóan Kocsis egyik legfontosabb szerzője, akinek magyarországi kultuszát gyakorlatilag ő teremtette meg a hetvenes évek végétől kezdve. A Holtak szigete szimfonikus költemény a mélységből kiált fel hozzánk, elég csak annyit mondanunk erről, hogy Sigmund Freud szobájának falát díszítette a mű alapjául szolgáló Arnold Böcklin-festmény reprodukciója. A több mint 20 perces darab egyetlen nagy ív, leegyszerűsítve hatalmas emelkedés a közepéig és vissza. Mindez persze káprázatos hangszerelésben, folyamatos villódzással, ahogy a tenger teszi ezt a misztikus kősziklák körül, ahol a holtak kriptáit rejtőznek az óriásciprusok mögött. Rajna Martin irányítása nyomán megszületett a titokzatos mű sötét, de olykor a csillogástól sem tartózkodó kísérteties hangulata.

Szokatlan műsorszerkesztés, de egyáltalán nem volt zavaró, hogy egy rövidebb és egy viszonylag hosszú tétel után még egy zongoraverseny is belefért az első félidőbe. Liszt haláltánca éles kontraszt Rachmaninov darabjához. A túlvilág vagy az odajutás drámai, harcias oldalát mutatja meg a dies irae-téma harsány kiemelésével.

Az orosz származású Amerikában élő zongoraművésznő, Olga Kern igazi díva a szó legjobb értelmében. Nagyszerű színpadi megjelenése van, és akárcsak a popénekesnők, a szünetben ruhát váltott, az egyik gyönyörű textilkölteményt a másikra. Csak azért említem, mert divat lett ez a popszakmában régen szokásban lévő hagyomány ebben a koncertfachban is, tehát a külsőségekben is csökken a távolság a zenei műfaj-rétegek között.

A Haláltánc komorabb, drámaibb hangulata utána a szünetet követően Rachmaninov Paganini-témára írott rapszódiája szinte játékosnak hatott, és ha az egyik variáció nem a dies irae-témát hozza, nem is gondolunk halálzenére. Mindkettő virtuóz hatásdarab, Olga Kern számára természetes közeg. Olga Kern lenyűgöző fölénnyel, kidolgozott technikai biztonsággal zongorázik, játéka mégis tele van érzékenységgel, zenei gondolatgazdagsággal. Mindezzel együtt van benne valami törékenység, amit nehéz összehozni ezzel a magabiztos fellépésű művésszel. Játéka mélyén igazi emberi esendőséget és kétkedést is lehet érezni. Ez egyáltalán nem baj, sőt, emeli művészi rangját, még akkor is, ha mindez olykor belső feszültséget, elfogódottságot, vagy esetleg a zenekarral való összjátékban néha instabilitást eredményez. A közönség számára ezek az apróságok többnyire észrevétlenek maradnak. Egyébként az egész koncertre jellemző volt, hogy olykor adódtak kisebb közlekedési zavarok egy-egy belépéssel vagy a szólistával való együttműködéssel, de nyilvánvaló, ha több próbára van lehetőség, nem fordul elő ilyesmi.

Fotó: Csibi Szilvia

A koncertet záró Liszt-mű, a Mazeppa előadása jó szándékú, sok részletfinomsággal teli, invenciózusan vezénylet, hatásos megszólaltatása volt a műnek.  De ezzel is ugyanaz volt a helyzet, mint a többi művel, amelyből rendelkezésre áll felvétel Kocsissal. Bizony, nem szabad egy ilyen koncert után meghallgatni a Kocsis-előadásokat. Nemcsak az általában negyedével gyorsabb tempók szédítik el a hallgatót, hanem minden egyéb zenei paraméter is. És az a tűz, izzás, vagy nevezzük, ahogy tudjuk, ami átsüt minden digitális biten, ha az ő felvételei szólalnak meg. Sokan érezzük úgy, hogy soha többé nem lehet olyan jól előadni ezeket a műveket. Ez természetesen biztosan nem igaz. De az igen, hogyha egyáltalán lehetséges, másképp kell felérni oda, ahova Kocsis ért, és ha sikerül is egyszer valakinek, más lesz az eredmény is. Azt azonban nem lehet megúszni, hogy az övéhez hasonlítsuk a megszülető eredményt. Igazságtalan lenne egy nagyon fiatal karmester munkáját, amelyet néhány próbával volt kénytelen elérni, ahhoz hasonlítani, amit Kocsis sokévnyi erőfeszítéssel el tudott végezni. Ilyen szempontból nagyon derekasan teljesítette Rajna Martin, amit vállalt. De a fülünkben ott cseng még Kocsis sok koncerten és felvételen egyszer már testet öltött zenei elképzelése. És rendre csak az bizonyosodik be a Nemzeti Filharmonikusok koncertjein, hogy milyen ördögien nehéz dolga lesz annak, aki Kocsis nyomába lép.

Még egy apróság. Kocsis Zoltánnak most már nem először, egy késői fényképfelvételét akasztották ki, amelyen bizony látszik már a betegség, szomorú kép. Jó lenne, ha legközelebb egy fiatalabb kori képet tennének ki, amikor még a fess, jóvágású Kocsis hódíthatta meg a világ közönségét. A halhatatlanoknak már nincs életkora.

MÁCSAI JÁNOS

(Hangverseny Kocsis Zoltán emlékére, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Olga Kern, Rajna Martin, 2022. november 6., MÜPA)

További olvasásra ajánljuk: http://www.muzsika.org/tavozas-engedely-nelkul/