Lappangó liturgikus kódexeink nyomában 1.

Szoliva Gábriel ferences szerzetes szinte meseszerű kalandjait hallgatni nagy élmény. Ám ha tényleg odafigyelünk, kiderül, felfedezése nem csupán zenetörténészek, irodalomtörténészek, hanem bárki számára lebilincselő, már-már lehetetlen-kategóriába eső eseménysorozat eredménye.

Pedig minden nagyon egyszerűen kezdődött, ő „csupán” izgalmas doktori témát keresett, lezárandó zeneakadémiai tanulmányait. A zágrábi középkori himnuszok története érdekelte. Azért választotta a horvát fővárost és körzetét, mert a középkori magyar zenei források rendkívül szűkösek, ugyanis a török nagyon sok mindent elpusztított. Zágráb pedig kiaknázatlan kincsesbányának tűnt. Persze, ez nem neki jutott eszébe először, hiszen mesterei, elsősorban Dobszay László és Szendrei Janka, korábban kutattak a területen, de nem fedtek fel mindent, főleg nem az úgynevezett retrospektív forrásokat. Zágráb nagyon speciális egyházzenei hagyományt ápolt, mert egészen a 18. század végéig megtartotta a középkori dallamokat. És persze, nagyon fontos, hogy a török sosem foglalta el, ennek köszönhetően a középkori anyag jelentős része kutatható , ott sorakoznak a kódexek a polcokon, az érseki könyvtárban.

Adjuk át a szót Gábriel testvérnek, és kezdődjék a szinte hihetetlen, lenyűgöző történet…

Ha jól emlékszem, 2015-ben jártam először Zágrábban. Már akkor feltűnt egy igen értékes kódex a Metropolitanska knjižnica, az érseki könyvtár állományában. Ez egy 15. századi zágrábi himnárium volt, amit egykor a katedrálisban használtak. A kötet azért nagyon érdekes, mert egy olyan pergamenkódex, amelynek bizonyos himnuszdallamait kikaparták, és valaki utólag jegyzett bele dallamokat. Ilyenformán a kódex sok évszázad hagyományát különböző rétegekben őrzi. Zenetudományi szempontból egy ilyen kötet elsőszámú forrásnak számít, hiszen széles időtartamot dokumentál.

Amikor a doktori témám alakult, folyamatosan szűkítenem kellett, mert az eredeti tervem az volt, hogy a teljes középkori magyar himnuszhagyományt feldolgozom. A himnusz a zsolozsma speciális része, strófikus műfaj, amelyhez számos dallam tartozik, nagyon érdekes stílustörténettel. De épp a téma nagysága miatt kellett újraterveznem a dolgozatot. És úgy tűnt, hogy ez a bizonyos kódex – ha „lánykori nevén” nevezzük, akkor MR21-es kódex – lesz a disszertációm központi forrása. Addigra már nagyon sok időt és energiát áldoztam a kódexre, mert elég viseltes kötet volt, kijártak a lapjai, ráadásul össze is keveredtek, vagyis nem igazán kapott reflektorfényt korábban. Megfelelő sorrendbe raktam, újraszámoztam az oldalakat, szóval nem csupán zenei, hanem kodikológiai munkát is végeztem. Mialatt ezen a kódexen dolgoztam, elmondtam a könyvtárosoknak, hogy nem szeretném elkövetni azt a hibát, hogy anélkül adok ki egy teljes fakszimilét, hogy utánanéztem volna, esetleg ott lappanganak-e valahol, valami dobozban a kötet hiányzó lapjai. Vagyis arra kértem a könyvtárosokat, hadd nézzem át az összes középkori töredéket, amit csak tárolnak, hogy kiszűrjem közülük ennek az MR21-es kódexnek lapjait.

Forrás: ZTI - Digitális Zenei Fragmentológia Csoport/Zágráb, Nadbiskupsko bogoslovno sjemenište

A munkatársak sajnálkozva mondták, hogy könyvekről lefejtett kódextöredék-állományuk nincsen. Azt hiszem, érdemes pontosítanom, mit értek „lefejtett töredékek” alatt. Magyarországon 1970 óta, Mezey László, irodalomtörténész professzornak köszönhetően elkezdődött a középkori, részben zenei, részben szöveges töredékek kutatása. A munka pedig azzal kezdődött, hogy ezeket a voltaképpen darabokra szedett és csomagolóanyagként használt kódex-töredékeket rendkívüli gondossággal lefejtették a könyvekről, amelyeket korábban beburkoltak velük. Leginkább a 17. században volt ez – mondjuk úgy – divat, hogy a fölöslegesnek ítélt pergamen könyvlapokat csomagolóanyagként használták fel. Ennek a hetvenes években kezdett munkának köszönhetően én ahhoz szoktam, hogy ha itthon bemegyek egy könyvtárba, akkor nagy dobozokban találok ilyesféle lefejtett töredékeket tartalmazó borítékokat. Erre számítottam a zágrábi könyvtárban is, és azt terveztem, hogy alaposan átnézem az anyagokat, hogy kiderüljön, van-e köztük olyan lap, ami az MR21-es kódexhez tartozik. De, amint mondtam, ott nem voltak ilyen lefejtett kódexlapok, úgyhogy megkérdeztem, hogy akkor mi az, ami van. Erre azt a választ kaptam, hogy könyveik vannak, amelyeket ilyen töredékek borítanak.

Számomra akkor derült ki, hogy a könyvtár 15; 16. és 17. századból származó nyomtatvány-gyűjteménye, egész pontosan egy 3564 kötetből álló anyag szinte minden darabját középkori kéziratokba kötötték. Ha gyorsan utánaszámolunk, akkor ez körülbelül hétezer töredéket jelent, ami elképesztő mennyiség. Ebben a pillanatban megvontam a vállam, és azt mondtam, rendben, akkor ezt a hétezer töredéket kell átnézni, hogy tudományos értelemben korrekt módon járhassak el. Miután megkaptam a szükséges engedélyeket a munka elkezdéséhez, a könyvtárosok megemlítették, hogy „nagyon becsüljem meg magam”, mert az elmúlt száz évben talán öt olyan ember járhatott ott, ahol én most dolgozhatok, aki nem volt az intézmény munkatársa.

Két óriási, forgatható biztonsági ajtóval felszerelt páncéltermet kell elképzelni, valódi trezorokat, amelyekben Horvátország legnagyobb régi nyomtatvány- és kódexgyűjteményét őrzik. Nekem a nyomtatványok kötéséül szolgáló töredékeket kellett átnéznem.

Még mielőtt tovább mennénk a történetben, ezúton szeretnék óriási köszönetet mondani Mladenovics Annának, a zágrábi Liszt Intézet igazgatójának, mert segítsége nélkül nem tarthatna itt a kutatás, segítsége nélkül sok ajtó nem nyílt volna meg.

Forrás: ZTI - Digitális Zenei Fragmentológia Csoport/Zágráb, Nadbiskupsko bogoslovno sjemenište

És akkor azt is tisztázzuk, hogyan váltak az egykori kódexlapok egyszerű csomagolóanyaggá Zágrábban! Nos, mint utóbb kiderült, 1692 körül a zágrábi katedrálisnak építettek egy új könyvtárhelyiséget, és Alexander Mikulić püspök utasítást adott, hogy minden könyvet, nyomtatványt – akkoriban kódexeket már nemigen olvastak –, egyforma kötéssel lássanak el. Ez az egyforma kötés úgy nézett ki, hogy a kötetek gerincére rögzítettek egy bőrcsíkot, a sarkaikat ugyancsak bőrrel megerősítették, aztán az elő- és háttáblára az ott lévő rengeteg, fölöslegesnek és használhatatlannak ítélt kódexből lapokat kivágva borítást tettek. Az ekkor készült speciális kötésből van a könyvtárban körülbelül 2000 darab, de a többi, körülbelül 1500 köteten is gyakori a kódextöredék.

Ennek a rengeteg kötetnek vizsgálatát kezdtem el. Még csak pár darabot vettem le a polcról, amikor az egyik táblán rábukkantam egy töredékre, és nehezen hittem a szememnek. Ugyanis az a kottaírás, ami azon a pergamenlapon látszott, olyan, mint egy pecsét. Vagyis olyan speciális elemekből áll, hogy ha Dél-Amerikában vagy Észak-Afrikában találjuk, vagy bárhol a világon, akkor is tudjuk, hogy a középkori Magyarországról származik. A középkorban a kottaírás nagyon összetett rendszert alkotott, és minden nagyobb püspökség, vagy pláne, érsekség kidolgozta a maga módszerét. Így a kottaírás a helyi zenészek számára bizonyos értelemben identitás-elem volt.

Amit én akkor találtam, egy gyönyörű, 13. századi, esztergomi notáció volt, és ez önmagában csodálatos felfedezésnek számított. De ahogy tovább néztem, hirtelen eszembe jutott, hogy ez nem egy akármilyen kötet, hanem egy olyan kódex darabja, amelynek ismerem a betűíróját, a szkriptorát, és a kottaíróját, vagyis a notátorát. A Musicalia Danubiana forráskiadvány-sorozat 17. köteteként megjelent Breviarium Notatum Strigoniense mestereitől származott. Ennek az utóbbi kódexnek, amelyet ma Prágában őriznek, ugyanazok az írói, mint a zágrábi töredéknek, amelyet megtaláltam, de nem abból a kódexből származott. Valójában egy kódexpárról van szó, amelynek a prágai könyv az első kötete. Annak tartalma alapján biztosak voltunk benne, hogy volt valaha egy második kötet is, de amikor Szendrei Janka kiadta a fakszimilét, szomorúan állapította meg bevezető tanulmányában, hogy sajnos elveszett. Arra gondoltunk, hogy biztos „befűtött vele a török”, vagy valami hasonló sorsra jutott, hiszen ezekkel a kódexekkel akkoriban bármi történhetett…

Forrás: ZTI - Digitális Zenei Fragmentológia Csoport/Zágráb, Nadbiskupsko bogoslovno sjemenište

De akkor, ott, Zágrábban, bizony elsápadtam, amikor rájöttem, mire bukkantam. A prágai első kötet elejéből hiányzik egy kis rész. Advent harmadik hetével kezdődik, noha nyilván az elsőnél kellene. Először arra gondoltam, biztos ennek a kötetnek az elejét találtam meg Zágrábban. Abból jöttem rá, hogy nem így van, hogy az időszaki ünnepeket tartalmazó első kötethez képest a zágrábi töredék a dátumhoz kötött ünnepek anyagához tartozott, amelyek január 1-jétől december 31-ig terjedtek. És ez a részlet döbbentett rá, hogy az elveszettként számontartott második kötet egy töredékét találtam meg.

Azt az érzést mindenkinek kívánom, hogy amint megyek előre a polcok mentén, és húzom ki a könyveket, sorra jönnek elő ennek az elveszett kódexnek kisebb-nagyobb darabjai. Megállás nélkül dolgoztam két órát, és végül nem tudtam megállni, hogy fel ne hívjam a kollégáimat. Olyan érzésem volt, mint amit Howard Carter érezhetett, amikor megtalálta Tutanhamon sírját 1922-ben, a Királyok völgyében. Teljesen valószerűtlen volt, hogy ez a második kötet még létezzen. Az meg különösen, hogy ilyen nagy számban előkerüljenek belőle lapok. Ha csak egyetlen darab bukkant volna elő ebből a második kötetből, a szakmában az is szenzációnak számított volna. Amikor először telefonáltam a kollégáimnak az első nap végén, akkor huszonvalahány köteten már találtam töredékeket. Három és fél nap után az egyenleg százhuszonkilenc könyvvel zárult, ami kétszázötvennyolc töredéket jelentett. Másfél hónapos feldolgozás következett ezután. Miután a munka végére értem, sorba tettem a töredékeket, ami irgalmatlanul nagy feladat, amolyan Sherlock Holmes-i izgalmas logikai játék volt. (Soha nem fejtek keresztrejtvényt, annyi logikai feladat van a munkámban.) Amikor a sorrendet helyreállítottam, akkor láttam, hogy a kódex minden részéből van ott egy-egy darab, januártól decemberig. Vagyis valaha a teljes kézirat, az ép kódex, Zágrábban volt.                     

Ez a Breviarium Notatum Stigoniense, vagy egyszerűen BNS, ahogy röviden nevezni szoktuk, egy úgynevezett „szuperkódex”. Ez annyit jelent, hogy soha nem volt használati kézirat, nem énekeltek belőle a liturgiák során, hanem szkriptóriumi mintapéldány volt. Filmekben láthatunk olyan jelenetet, hogy ül a kis klerikus az írópadnál, nézi a mintát, és másolja a szép kódexlapot. Ez a kötetpár pontosan ilyen mintakönyv volt, amely a másolópadon fölül helyezkedett el, és ebből másoltak ki mindent, hol zenét, hol szöveget. Egy kutató számára ez a legideálisabb kódextípus, mert minden benne van, ami egykor a hagyomány része volt. Nem csak szöveg, nem csak zene, hanem minden szöveg minden zenével. Ráadásul olyan körzetből származik, az esztergomi székesegyház zeneszerzői műhelyéből, ahonnan ennyire korai forrásunk eddig még nem volt. A középkori magyar zenetörténetnek az az egyik legnagyobb problémája, hogy a források vagy forrástöredékek, amelyek fennmaradtak, nagyon nehezen lokalizálhatók. Vagyis általában nem tudom azt mondani, hogy egy adott könyv a veszprémi vagy az egri székesegyház tulajdona volt, mert a könyvek jobbára nem mutatkoznak be. De ennek a kódexnek az első kötetét sikerült Szendrei Janka elemzése révén az esztergomi székesegyházhoz kötni, és későbbi forrásokat is vissza lehet vezetni erre. A második kötet pedig azért rendkívül értékes, mert ebben van a szentek zsolozsmagyűjteménye, és köztük számos magyar szent zsolozsmája. Ez pedig azért fontos, mert a magyar szentekről szóló zsolozsmákat soha nem importáltuk közvetlenül. A helyi szentekét itt kellett megírni, vagyis, a 13. századi, vagy még korábbi, magyarországi zeneszerzői tevékenység legkorábbi kottás forrása ez az anyag.

Az első öt magyar szent közül – Szent István, Szent Imre, Szent Gellért, András és Benedek, akiket Szent László idején avattak szentté –, a két zoborhegyi bencés remete, András és Benedek zsolozsmája is előkerült. 1083-ra, amikor őket szentté avatták, a zsolozsma elkészült, és ez a töredékanyag annak legkorábbi kottás forrása. Vagyis azt mondhatjuk, hogy az első magyar zenemű legkorábbi kottás emlékére bukkantunk. De sorolhatnám, hogy milyen „tűzijátékot” produkál ez a kézirat. Irodalomtörténészek is felkapták a fejüket. Mivel mintakódexről van szó, a benne található legendák szövege is teljes terjedelemben olvasható. Ezzel szemben a breviáriumokban jobbára csak rövidített formában találjuk őket. Ezért például a Szent László-legendának ugyancsak legkorábbi írásos emléke ez a töredékanyag. Tehát a magyar irodalom- és zenetörténetnek olyan forrása került elő, amely valószerűtlenül korai időkbe kalauzol. Most éppen azon dolgozom, hogy a datálást pontosítsam. A munkadátum most a 13. század második fele, ami annyit jelent, hogy valamikor a IV. Béla és Kun László uralkodása közötti időben készülhetett a kódexpár.

Olyan gyönyörű, szofisztikált zene van benne, amely bármelyik európai udvar díszére vált volna…   

Folytatjuk!

BECZE SZILVIA