Kósa Gábor: Istar pokoljárása
2007 óta készen áll Kósa Gábor íróasztalán az Istar pokoljárása című húszperces kantáta. Mivel rovatunkban készülő művek mellett befejezett, de még be nem mutatott alkotások is helyet kapnak, először is azt kérdezem, „bontakozik-e” még benned ez a darab?
‒ Már nem. A partitúra sorsa elbizonytalanodásának oka volt az is, hogy jóllehet az eredeti Weöres jogörökös elfogadta a szöveg általam történő felhasználását, annak papírjai elvesztek. Később Kovács János karmester barátommal beszélgettem a darabról, mert a zenekarban előforduló négy Wagner-tuba okán úgy véltem, az előadást az Opera zenekarával volna praktikus megejteni. A különleges hangulatú és színű hangszerelés a Weöres Sándor átfogalmazta rege légköréből adódik. Az ókori civilizációk, görög, zsidó, babilóniai és mások úgy tartották, hogy a halottak az alvilágban sínylődnek. Ez a sínylődés a főszereplőnkben részvétet keltett. Ezért akart a törvénnyel szembeszegülni. „Ama honba, amit ismersz” – nem ismerjük – „honnan soha sincs visszatérés” – lesz visszatérés; önmagának mond tehát ellent. Ennek zenébe öntésénél analitikus módot alkalmaztam – pl. az „ama honban” mindig azonos hangon, azonos szereplőkkel jelenik meg, amikor Istar úrnőről van szó, mindig magas regiszter szólal meg, akár énekhangon, akár hangszereken, ahol átmenet van, ott hárfa glissando köti össze a regisztereket. Az alvilágé természetesen a mély regiszter. Nem törekedtem az európai zene történetét jellemző fejlesztő szövésmódra, hanem tömböket állítok szembe egymással. A magas világ és az alvilág között nincs átjárás, ha mégis van, akkor meglehetősen agresszív formában. Még Istar is, amikor először át akar menni, átkozódni, fenyegetőzni kezd. Ugyanígy az alvilág úrnője, Allatu, szélsőséggel viseltetik minden iránt, ami hatalmát veszélyezteti. Miképp Ea isten is, aki a megszabadító hőst megalkotja. Ea maga nem szegül szembe, de a hős annál inkább, törnek-zúznak, gyűlölnek. Ám nem a gyűlölet győzedelmeskedik, mert Istar föl tudja szabadítani a lelkeket, s fölviszi azokat a felvilágba, a halálon győzedelmeskedik. Ez a különbözőségek ellenére távoli analógia a kereszténységgel.
‒ Mindezt zeneileg hogyan valósítod meg?
‒ Az alvilág szélsőséges, homályos, nem definiálható miliő, ezt a hangszerválasztással is megerősítettem. A szokásos rézfúvósok tompább párja jelenik meg: trombita helyett szárnykürt, harsona helyett bariton, a Wagner-tubák festik az alvilágot. Ehhez a hangzásideálhoz tartozik az altfuvola és az altszaxofon is.
‒ A Wagner-tubák színe volt fontos számodra, mi különlegeset tudnak más mély rezesekhez képest?
‒ Ez a logika itt nem teljesen jön létre. A kürtök még kónikusabbak, kerekebb hangzásúak. Stravinsky a Sacre-ban egy helyen két kontrabasszus tubát és négy Wagner-tubát ír. Ez némiképp külső konstrukció, s nálam is annak gondolom. A kürt ugyan még lágyabb hangzású, de az a mi szimfonikus ideánkhoz kapcsolható hangszín. S mint említettem, arra számítottam, hogy az Opera zenekarában ez gond nélkül megoldható.
‒ A formálásban, dramaturgiában voltak-e szempontjaid?
‒ Ragaszkodtam a szöveghez, csak egy-két kommentáló sort hagytam ki, ami nem kifejezetten párbeszédes, vagy a történetben kevésbé fontos. Az archaikusan ismétlődő szövegrészeket megtartottam, például Istar öltözeteinek, rekvizitumainak az elvételéhez és visszaadásához kapcsolódóan. A négyszeri ismétlést is vállaltam, nem akartam dinamikus előrehaladással kockáztatni az archaikus kifejezésmódot.
‒ A szólistáknak milyen szerepet adsz?
‒ Három szólista van. Az oratóriumaimban általában a szólisták nem alkotnak együtteseket. Istar szoprán, Allatu mezzo-szoprán, a tenor pedig Uddusu-namir, aki megszabadítja Istart. A kórus az első részben félszegen jelenik meg, például egyik szólama egyhelyben áll, a másik alig mozog. A második részben, a megszabadítás után a fölszabadított istennő elindul, maga köré gyűjtve a holt lelkeket, ott viszont a kórus teljes fegyverzetében jelenik meg kánon-féleségben. „És majd fölkel Istar úrnő, és majd fölkel és elindul” – ennek monoton ünnepélyessége fölött éneklik, hogy „az ifjak, lányok mennek a földúlt palotából, tolongnak a férfiak, asszonyok” – kezdődik egy hosszú felsorolás. Minden további szólam egyre bővebb szöveget énekel kánonszerűen. Egyre haladnak magasabb regiszter felé, kiteljesedik a zenekar is. Amikor a trombiták és harsonák élesebb hangú csapata a második rész elején megjelenik, ott is kánont hallunk, pentatonikusat. Ebből származik a kórus említett megszólalása is, és Istar utolsó megjelenésekor a hárfakíséretes ének, benne egy magyar népdalra emlékeztető módosulással. Akkor dobja tűzbe visszaszerzett ékességeit, s tud a földi hívságoktól megválva a teljességbe vonulni. A legvégén megjelenik a tilinkó is. Ennek érdekessége, hogy nem lehet vele hagyományos hangrendszerben játszani, csak természetes felhangsorban. A pentatonikus téma alkalmazkodván a tilinkó felhangsorához kissé megváltozik, ezáltal természetközelibbé válik.
‒ Nemcsak hosszú a szöveg, de mítikus és Weöresre jellemzően szándékoltan primitív. Ez könnyítette-e a munkádat?
‒ Nekem talán könnyítette. Ha fogódzkodóm van, jobban megy a komponálás. Ilyen fogódzkodó lehet a szöveg, vagy ha gyerekeknek írok. Netán egy hangszer sajátossága. 1956 – Nyitányom például négy angolkürt hanggal kezdődik, s ráeszméltem, hogy ezekkel négy kényelmes angolkürt-fogást akartam találni. Úgy lehet ez, mint a kagylóknál: ha már belekerült a porszem, jobban fejlődik a gyöngy. Ebben az esetben a szöveg (méreténél fogva) nem nevezhető „porszemnek”. S a szöveg hatására alakult ki a kompozíciós terv. Nem úgy dolgoztam, hogy „komponálok, hol van egy szöveg?”
‒ A hárfát már említetted. A partitúrát olvasva úgy láttam, a hárfának is különleges szerepe van. Mintha ez is a mítosz jelleget festené.
‒ A hárfa időtlen hangszer, ezer évre vissza tudunk vele tekinteni, s a jelenkorban is jól működik. Nemcsak az égitől a föld alattiig létező világok közötti közlekedést teremti meg, amiről már szóltunk, hanem fontos a szerepe, amikor Istar siratja a holtakat, illetve amikor a népdalhangot üti meg a rekvizitumoktól való megválásakor.
‒ Nem bántani akarlak a kérdéssel: az, hogy egy ilyen jelentős munka, amiről beszélünk, másfél évtizede fiókban van, hogy érint téged?
‒ Ehhez vagyok szokva. Még bemutatott darab esetén is. Életem eddigi legjelentősebb darabjának A Wales-i bárdok kórusművet tartom. Előadták a Korunk Zenéjén. Fél évvel később itt járt egy angol zeneszerző, aki ugyancsak megzenésítette. A kommentátor pedig közölte: magyar zeneszerző eladdig nem ültette zenébe az Arany-balladát…