Lombard hitel

Nino Machaidze ugyan olykor teátrálisan magasba emelte a karját, de ez volt minden: A lombardok tényleg szigorúan koncertszerű formában hangzott el a Müpában. Hiányérzetet azonban aligha hagyott bárkiben is az április 26-i este.

Különös, több vonatkozásban is zavarba ejtő mű A lombardok. Nemcsak a paródiával határos kulcsfigura, Pagano miatt, aki testvérgyilkos kívánna lenni, ám tévedésből az apját öli meg, majd szent és harcos remetévé lényegül át, s ebben az új alakjában sem egykori cinkosa, sem a saját fivére nem ismeri fel. Hiszen az sem kevésbé meglepő, hogy a Jeruzsálem visszafoglalásának szent ügyét emlegető operában visszatérő jelleggel szóba kerül a vallási háborúskodás gyilkos értelmetlensége - miközben a keresztes hadjárat sikere többek számára a bűneiktől való megváltás ígéretét hordozza. És persze itt van a legfontosabb: Verdi zenéje és operadramaturgiája, amely a Nabucco sikerreceptjét próbálja kijátszani, alig megváltoztatva megőrizni. Közhelyes szakaszok jutnak itt olyan részletek közvetlen szomszédságába, amelyek az érett mestert előlegezik, ám még a harsány, mondhatni egyenesen ordenáré pillanatokban is rejlik valami diadalmas önazonosság: egy szerző, egy operai kultúra, egy nép kendőzetlenül őszinte hatásvadászata.

Olykor megmosolyogható, itt-ott rajongható, egészében szerethető, ám felettébb nehezen megrendezhető opera tehát A lombardok. Így paradox módon szinte érthetővé is válik, hogy miért éppen ennek a műnek a színre állítása vált a hetvenes években Mikó András legzajosabb nemzetközi sikerévé. Ez a - Tallián Tibor találóan gonosz megfogalmazását idézve - "született ügyelő-személyiség" ugyanis e Verdi-opera kapcsán kongeniálisan ismerte fel saját korlátozottságának és A lombardok lehetetlenségének összeillését. Így született meg 1974-ben az a színpadi legenda gyanánt koncipiált budapesti bemutató, amelynek érzéki támadóerejét Lamberto Gardelli, no meg a fiatal Sass Sylvia (akkor még Szilvia) biztosította.

Ez az előadás utóbb tartósan, vagy két évtizedre megragadt a budapesti repertoáron, de azt azért mégis oktalan túlzás lenne kijelenteni, hogy Verdi 1843-as operája most meghitt ismerős módjára került a Müpa közönsége elé. A legtöbben alighanem első alkalommal találkoztak e művel - és ők éppúgy áldhatták szerencséjüket, mint azok, akik egy-két korábbi produkció emlékének birtokában foglaltak helyet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőterén. A horvát Ivan Repušić vezényletével és fősége alatt ugyanis olyan telivér Verdi-előadás született meg ezen az áprilisi estén, mint annak a rendje. Színpad és mindennemű színjáték nélkül - mégis a maga teljességében.

Ennek legnyilvánvalóbb komponensét a jelentékenységükben félreismerhetetlen, stabil hitelű énekesi személyiségek garantálták. Mindenekelőtt a szép és izgalmas Nino Machaidze, aki Giselda szerepében maga volt az operabeli női sorsüldözöttség, megannyi későbbi Verdi-angyalalak előképe és rokona. Úgy másfél évtizednyi primadonna-működés után is ápolt és csorbítatlan kifejezőerejű a hangja, s habár a szólam szélsőséges csúcspontjain fel-felsejlett az énekesi teljesítőképesség határvonala, Machaidze vokális alakítása mindvégig megőrizte egységét és igazságát. (Személyes kedvencem a második felvonás rondófináléjának túláradóan szenvedélyes és virtuóz kitörése,  a "No! No! giusta causa non è" szólamszakasza volt.) Amíg a grúz szoprán a nagyoperai léptékben gyakorolt kitárulkozás élményével ajándékozott meg bennünket, addig a szereposztás másik sztárja, Michele Pertusi éppenséggel a zárt homlokzatú talányossága révén vált eszményi Paganóvá. A fentebb már ironikusan emlegetett szerep lélektanilag kielemezhetetlen következetlenségeihez és sorskanyarulataihoz ugyanis pompásan illett az olasz énekes nem annyira áradó szépségű, mint inkább kopár - és mégsem intrikusi színezetű basszusa, amely a szólam (egyszersmind az opera) zárószakaszában képes volt a felmagasztosulásra.

Mellettük két remek tenor közreműködője is volt az előadásnak, hiszen A lombardokban két fontos szerep is akad e hangfaj birtokosai számára. Giselda apját, a lombard keresztes hadat vezérlő Arvinót a III. Marton-énekverseny nagydíjasa, Galeano Salas énekelte: stílusosan, karcsúságában is hősi-apai hangon. A második felvonásban felbukkanó hálásabbik tenorszerep, vagyis Oronte megformálója pedig Piero Pretti volt, aki kevéssé differenciált, de kétségkívül "dögös" és olaszos hang birtokosának bizonyult. Vagyis olyan énekesnek, akinek nagyon is jól állt a Verdi-életmű legelső slágeres tenorrománca, a "La mia letizia infondere".

De mert a Nabuccóhoz hasonlóan A lombardok is többé-kevésbé kóruscentrikus opera, így nem is annyira titkos főszereplő gyanánt a Bajor Rádió Énekkarának is érdemben hozzá kellett járulnia a sikerhez. Egészen nagyszerű ez a kórus, érti és érzi az olasz opera közegét, akárcsak a Müncheni Rádió Zenekara, mely utóbbi együttesnek ráadásul olyan koncertmestere van, aki a harmadik felvonás harmadik képe előtt-alatt még egy kisebbfajta hegedűverseny szólóját is képes volt gyönyörködtetően eljátszani. Merthogy Verdi jószerint egy Paganini-féle hegedűs bravúrdarabot is beillesztett A lombardokba. Csak úgy, gavalléros ráadásképp, tetézve a kiadósan valószerűtlen élményt.

LÁSZLÓ FERENC

(2023. április 26., Müpa - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)