Királyi, szakrális, világi

A King’s Consort december 15-i Messiás-előadásán zsúfolásig megtelt a Müpa nagy hangversenyterme – üres hely alig akadt, és a ruhatár előtt talán még sohasem láttam ilyen hosszú sorokat. Robert King kórusa és barokk zenekara első vonalbeli együttesnek számít ugyan, de nem tartozik a legnagyobb sztárok közé, ez a kiemelkedő érdeklődés tehát némileg meglepő volt; persze az is közrejátszott benne, hogy Händel remeke a barokk repertoár egyik slágerének számít (a közönséget láthatólag az sem zavarta, hogy a húsvéthoz szorosan kötődő darabot „Karácsonyi hangverseny”-ként felcímkézve tálalták fel neki).

Azt viszont el kell ismerni, hogy a hangversenylátogatók ösztönei kitűnően működtek: jól érezték meg, hogy ide érdemes lesz eljönni. Ez a Messiás-előadás ugyanis messze az átlag fölé emelkedett, megragadó és egyéni hangú volt. Karakterét alapvetően határozta meg a kórus 18 fős és a zenekar 20 fő körüli létszáma, miáltal a 18. századtól napjainkig gyakran hatalmas apparátussal előadott oratórium kamarazenei vonásokra tett szert. Ennek elsősorban nem a történeti hűség okán volt jelentősége, hanem azért, mert így nem korlátozta az előadókat egy nagy előadó-apparátus tehetetlenségi ereje a karakterek és érzelmek érzékeny, árnyalatgazdag és hajlékony kifejezésében. Márpedig tulajdonképpeni drámai cselekmény híján a Messiást a lélekábrázolás gazdagsága élteti, hiszen a szövegkönyv szerkezeti felépítése – I. rész: a Megváltó eljöveteléről szóló próféciák, II. rész: a Megváltó eljövetele, III. rész: a Megváltó eljövetelének értékelése – kifejezetten pedáns és papírízű, mondhatni: ásítozásra ingerel.

Nem úgy azonban a mostani előadás, amely a maga áttetszőségében is érdekfeszítő, sőt lebilincselő volt. Ebben a karmester, Robert King játszotta a meghatározó szerepet: kissé túlmozgásosnak ható, ám – amint az eredmény bizonyította – erőteljes és átgondolt zenei elképzelését igen precízen és szuggesztíven közvetítő vezénylése nyomán koherens és kiegyensúlyozott kép bontakozott ki előttünk a kompozícióról. Ez a kiegyensúlyozottság, sőt lekerekítettség azonban semmiképp sem jelentette az erőteljes színek hiányát, csupán a kereteket határozta meg, amelyeken belül azután nagyon is magával ragadó élmények érték a hallgatót. Ezt bizonyítja egy-két kiragadott példa: az első részben a sötétség eljövetelét jövendölő, zenekarkíséretes basszus-recitativo átszellemült pianissimo indítása, amely később félelmetes dinamikai fokozásba ment át; a második rész korbácsolás-jelenetében a pontozott ritmusok kegyetlen, száraz pattogása; vagy a zárórészben a rendkívül drámai hatású halál-kórus.

A zenekar tökéletes hangszerként viselkedett karmesterének pálcája alatt: a hibátlan intonáció, a csiszolt összhangzás, a hangok kitöltöttsége és a ritmusok feszessége, a nagyszerű nonlegato mentek a basszusban és a magasabb vonósokban egyaránt – pusztán ezekért is öröm volt őket hallgatni. A lényeg azonban ennél is több: a karmester karakterbeli elképzeléseinek pontos és érzékeny megvalósítása volt. A két csellóból, nagybőgőből, csembalóból és pozitív orgonából álló, igen egységes continuo-szekció is remekelt. Végül pedig a kompozíció befejező részében fontos szerephez jutó trombita-üstdob csoport is csak tovább növelte a hangzás és az előadás fényét. Hadd idézzek fel itt még egy szép pillanatot: azt, amikor a zárókórus zenekari bevezetésében az első hegedűszólam pár ütemen át egyedül, valószínűtlenül egységes, szinte selymes hangon, ihletetten intonálta a megrendítően egyszerű, magányos ellenpontos témát.

A négy énekszólista alkotta az előadók egyetlen olyan csoportját, amely nem mindenben állt kritikán fölül. Sietek előrebocsátani: ők is, egytől egyig, magas színvonalú résztvevői voltak a produkciónak, és bizonyos hendikepjeik semmiképp sem gátoltak meg minket előadás egészének élvezetében; emellett mindannyian kitűntek tiszta intonációjukkal és fegyelmezett, precíz ritmikájukkal. Mindezen túl a két női énekesnek elsősorban a szép hanganyaga, a két férfinak pedig a kifejezőereje érdemel dicséretet.

A szoprán szólókat a fiatal Alexandra Oomens énekelte. Tiszta és világos csengésű hangja, éneklésének szeretetreméltó könnyedsége azonban mindvégig inkább a 18. századi vígoperák cserfes szolgálóinak atmoszféráját sugározta, és egy csöppet frivol hatást keltett a bibliai szövegek tolmácsolójaként. Az alténekesnő, Hilary Summers érzékien gazdag, kiegyenlített, fenomenális alt-orgánum birtokosa, és néhány áriáját magas érzelmi hőfokon tolmácsolta a maga finom zenei eszközeivel. Ám mindeközben ezt a csodálatos hangot valamiféle, modorosnak ható visszafogottsággal adagolta: a hallgatónak az volt a benyomása, hogy tulajdonképpen markíroz, s szólamát inkább csak maga elé dúdolja, semmint a közönség felé sugározza.

Joshua Ellicott énekelt négyük közül talán a legnagyobb expresszivitással, a legmélyebben átélt szenvedéllyel mindjárt első megszólalásától a második részbeli tetőpontokig („Thy rebuke”, a „Behold and see” kezdetű arioso, valamint a „Hallelujah” kórust előkészítő, különösen elragadtatott recitativo és ária). Ellicott hangja azonban nem veszi fel a versenyt zenei kvalitásaival: bár technikai és magasságproblémái nincsenek, a kissé fátyolos, kissé baritonos színezetű hang nem tudja a hallgatót szépségével lebilincselni. A basszista, Edward Grint hasonlóképpen emlékezetessé tette a darab néhány fontos pillanatát, így emlékezetesen szép pianókat és érzékeny kifejezést hallhattunk tőle az első rész „For behold” kezdetű accompagnatójában. Ám az ő hangja is levegős kissé, és – különösen fortéban, a magas regiszterben – bizony forszírozni kényszerült.

A King’s Consort kórusa viszont egyértelműen a professzionalitás legmagasabb szintjét képviselte, s azt is bizonyítani tudta, hogy a händeli kóruskezelés monumentalitásának érzékeltetéséhez nincs feltétlenül szükség hatalmas létszámra. Példának okáért igen szuggesztív hatást tett a második rész elején a három egymást közvetlenül követő kórustétel egymásutánja: az első diadalittas hangja, a tételek erőteljes kontrasztja, illetve a harmadik résznek a zenekari szövetbe tökéletesen beilleszkedő, gördülékeny karaktere. A kórus perfekciója kifejezett virtuozitással párosult, ami különösen jól érvényesült a gyorsabb tempójú kórusfúgákban, és a díszítéssorozatok és a fürge skálák szólistákhoz méltó könnyedséggel történő kiéneklését tette lehetővé. És persze harcias, súlyos és ünnepélyes is tudott lenni ez a kitűnő együttes, egyszóval: oroszlánrészük volt a közönség lelkes ünneplését kiváltó, megérdemelt sikerben.

(King's Consort és kórus, vezényel: Robert King, szólisták, Alexandra Oomens, Hilary Summers, Joshua Ellicott, Edward Grint, MÜPA, 2022. december 15.)