Modell és Inspiráció
A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság 19. tudományos konferenciája, 2022. október 6–8.
Beszámolómat, mint a Bartók Archívum munkatársa, néhány személyes gondolattal indítom. Amikor az Archívumba kerültem, a Zenetudományi Intézet épületének ebben a sarkában (keleti szárny), az első és a második emeleten még három „László”/(Tanár úr) dolgozott, Dobszay László, Somfai László, Vikárius László. Ketten, a „kis Laci” és az egyik „nagy”, az Archívumban. A konferenciákat ekkoriban még az idősebb „Lászlók” tiszteletére rendezték. Néha úgy tűnik, az archívumi munka időtlenségét szinte csak a konferenciák tagolják, és ezek jelzik könyörtelenül az idő múlását is. Október első hetében ugyanis a kollégák és a tanítványok immár a „kis” Laci tiszteletére rendeztek konferenciát. Az eseményre igen sok előadó jelentkezett, lévén, hogy az ünnepelt nemcsak a Bartók Archívum vezetője, a „Bartók műveinek kritikai összkiadása” főszerkesztője, hanem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára és a zenetudományi doktori program vezetője is, aki 2007-től 2016-ig Társaságunk elnöke is volt.
A konferencián elhangzott harminchárom előadás témái mind történetileg, mind metodikailag igen széles spektrumot öleltek fel. Ez részben Vikárius széleskörű érdeklődésének köszönhető, hisz az ő tevékenységi köre ugyancsak számos területet fog át a középkortól a reneszánszon és a kora barokkon át Bartókig, a forráskutatástól a közreadáson át a stíluselemzésig és a hatás- és recepciókutatásig, de a konferencia címe is inspiráló lehetett az előadók számára. A „Modell és inspiráció” ez esetben persze Vikárius könyvére, a kandidátusi értekezésből lett Modell és inspiráció Bartók zenei gondolkodásában című munkára utalt, de alapjában véve ez egy egyetemes, minden területen és történelmi korszakban megtapasztalható jelenség. Legtöbbünk számára azonban az ünnepelt személye és munkássága is „modellt és inspirációt” jelent. Többfélét is. Van, akit Vikárius, a közreadó inspirált, mások talán egy-egy szemináriumi dolgozat megbeszélése során kaptak tőle ihlető gondolatokat, megint mások pedig az írásaiból merítettek és merítenek ösztönzést. Az inspiráció azonban nem egyirányú folyamat, az inspirálót is inspirálják, és ezek a szerepek folyamatosan cserélődnek is. Az első előadó, Somfai László például több területen is mintát jelentett Vikárius számára; úgy is mint tanár, úgy is mint Bartók-kutató és közreadó, és persze úgy is, mint a Bartók Archívum vezetője. Előadása is mintaszerű volt. Az 1926-os évek fő művei (a Zongoraszonáta és az 1. zongoraverseny) mellett keletkezett „kis” zongoradarabokról beszélt, arról, hogy miként alakított ki belőlük Bartók öt (Szabadban) vagy éppen Kilenc kis zongoradarab-ból álló sorozatokat, vagyis Bartók kompozíciós módszeréről, és ezzel összefüggésben a kéziratok és a különféle vázlat-típusok néhány sajátosságáról.
Mivel Vikárius kutatásainak középpontjában Bartók munkássága áll, nem meglepő, hogy a két- és félnapos konferencia felerészt Bartók-előadásokból állt. Volt, aki az összkiadás kötetekhez nélkülözhetetlen forráskutatások eredményeit mutatta be. Mások inkább egyes művekről vagy műfajokról adtak elemző leírást. Pintér Csilla Mária Bartók intermezzo típusait vizsgálta, a ciklusokon, sorozaton belüli „átvezető–megszakító” tételeket, megmutatva, mennyire félrevezető az elnevezés, amely e tételek mellékes, időkitöltő szerepére utal. Nakahara Yusuke azt a kérdést járta körül, hogy milyen mélyebb összefüggéseket jelezhet két mű (ez esetben a Cantata profana és a 2. zongoraverseny) között egy hasonló szerkezeti megoldás (itt az akkordhangok vízbeni tükröződésre emlékeztető elrendezése). Németh Zsombor előadás- és recepciótörténeti témát dolgozott fel, a kortársak visszaemlékezései alapján azt próbálta meg kideríteni, hogy 1936. március 3-án miért nem a Waldbauer–Kerpely vonósnégyes mutatta be Bartók ötödik vonósnégyesét Magyarországon. Előadás- és recepciótörténeti témával jelentkezett Laskai Anna is, aki annak nézett utána, hogy Dohnányi Ernő vezetősége idején milyen mértékben volt jelen a zongoraművész és a zeneszerző Bartók a Budapesti Filharmóniai Társaság külföldi turnéinak műsorán. Az utolsó két előadás a különféle hatásokkal foglalkozott: Sipos János Bartók kis-ázsiai gyűjtésének hatásaival, az első nap utolsó előadója, Kusz Veronika pedig Bartók és Weiner kapcsolatával, a két művész egymásra gyakorolt (vagy nem gyakorolt) hatásával.
A második nap délelőtti „Bartók”-szekciójában főként Bartók dalairól (eredeti dalok és népdalfeldolgozások) és színpadi műveiről esett szó. Lampert Vera előadása a Falun dalciklus 4. tételéről, erről a különös, szorongásokkal teli Bölcsődalról adott igen sokrétű elemzést, rámutatva, hogy a Falun Bölcsődalának szövegforrásai, vagyis Bartók szlovák gyűjtésének bölcsődalai között nem is egy, a műfaj idilli példáival szemben szorongó, aggódó szövegű bölcsődal található. Biró Viola Bartók Kilenc román népdalként számon tartott, kiadatlan dalciklusáról beszélt, a szövegválasztás, szövegértelmezés, ciklusalkotás, és a közreadás dilemmáiról. A Bartók-dalokkal foglalkozó utolsó előadó, Molnár Fanni Bartók fiatalkori dalciklusa, a Liebeslieder (1902) és Beethoven híres dalciklusa, az An die ferne Geliebte között rejlő párhuzamokról (pl. a ciklus hangnemrendje) beszélt. A következő három előadás különböző aspektusokból két színpadi művel foglalkozott. Jelen sorok írójának előadása néhány Bartók-műnek A csodálatos mandarinra utaló részletével, s ezek élterajzi összefüggéseivel foglalkozott. V. Szűcs Imola pedig arról adott áttekintést, hogy miként tükrözik vissza az elmúlt évtizedek Kékszakállú előadásai egy-egy korszak színházi áramlatait. Bartók operája volt a témája Kerékfy Márton előadásának is, aki az opera egyetlen, még Bartók életében készült, és az 1936-os felújításon elhangzott műalakot őrző, forrásértékű felvételét ismertette és vetette össze a nyomtatásban megjelent műalakkal. A délelőtti ülésszak utolsó előadója, Stachó László viszont másik témát járt körül, előadása az interpretációelemzés egyik új, a korábbiaknál jóval árnyaltabb jellemzést is lehetővé tevő egzakt módszerét (komplex statisztikai elemzés) mutatta be Bartók elő-adóművészetével összefüggésben. A közvetlenebbül Bartókhoz köthető előadások sora ezzel véget ért. A konferencia második felében elhangzott előadások többsége a modell és inspiráció témáját szőtte tovább.
A péntek délutáni ülésszak előadói régebbi korok zenetörténeti jelenségeivel foglalkoztak. Borgó András a kerek évfordulót jelölő jubileum szó eredetét kutatva egészen a bibliai időkig ment vissza, a szó ugyanis a bibliai hangszer nevéből, a jovel kürtből származik. Az előadás 13–16. századi kéziratos ábrázolások segítségével a jubileumnak ezt a zenei vonatkozását vizsgálta. A bibliai tárgyú felolvasás után két gregorián témájú előadás következett. Gilányi Gabriella a magyar notációként ismert esztergomi notáció újonnan felfedezett francia mintáiról beszélt, Czagány Zsuzsa előadása pedig Laskai Demeter 15. századi iskoláskönyvének rejtett zenei vonatkozásait mutatta be. Laskai computus (a naptárszámítás tudománya) jegyzeteinek ábrái között ugyanis az általunk „guidói”-nak ismert kéz is feltűnik, amelynek egyes területeire Laskai az adott ujjperchez tartozó szolmizációs szótaggal hivatkozik. A szünet után egy másik zenetörténeti korszak került sorra. Bozó Péter ez alkalommal a hangszeres rondó korai történetének nyomait kutatta XIV. Lajos udvari ünnepségeinek zenéjében, vagyis Lully szvitjeiben, és egy jóval köznapibb forrásban, Denis Gaultier szvitgyűjteményének egyik lantdarabjában. Fontos szerepe volt az udvarnak Rózsa László előadásában is, aki Marco da Gagliano La Dafnéjának előadásmódjában mutatott rá az udvari viselkedésformák hatására. Tóth Emese egy másfajta inspirációs forrást vizsgált, Bach Máté Passiója Mache dich, mein Herze, rein kezdetű basszus áriájának ikonográfiai hátterét ismertette.
A konferencia utolsó napja két Kodályról szóló előadással indult. Az első, Tallián Tiboré, azonban közvetlenül az ünnepelthez is szólt, ugyanis Tallián azokat a gondolatokat emelte ki Kodály írásaiból és feljegyzéseiből, amelyek a hatásra, a modellre és az inspirációra vonatkoztak. Ugyanezt a forrást vizsgálva Dalos Anna Kodálynak a „tehetségről”, és ezzel összefüggésben látszólag Bartókról, a valóságban azonban önmagáról megfogalmazott gondolatait ismertette. Bartók híres kortársa után Kelemen Éva egy olyan Bartók-kortárs, Reschofsky Sándor zeneszerzői portréját vázolta fel, akinek még a szakemberek többsége is csak a nevét ismeri, és azt is csak Bartókkal közös zongoraiskolájának köszönhetően.
A szünet után induló előadások 19. és 20. századi témákat jártak körül. Kim Katalin Erkel Ferenc Dózsa György című operájának kompozíciós forrásairól beszélt, de az operajátszáshoz kapcsolódott Molnár Szabolcs előadása is arról, hogy miként próbált meg írásaiban a korszak egyik zeneírója, Petrichevich Horváth Lázár modellt és inspirációt kínálni a jövő magyar operaszerzőinek. Az operatörténeti témák után Vizinger Zsolt az Op. 131-es Beethoven kvartett értelmezésének, tagolásának kérdéseiről és az erre adott 19. századi válaszokról adott beszámolót, Gusztin Rudolf pedig arról, hogy miért az 1864-es pécsi dalárünnepélyt tekintették a mozgalom első dalárünnepélyének az 1863-as Soproni Dalfüzér helyett. A 19. századi témák után ismét 20. századiak következtek. Kovács Ilona Dohnányi Ernő Keringő-szvitjének lehetséges modelljeit mutatta be. Sipos Soma pedig azokat a modelleket vette sorra, amelyek a Kodály-tanítvány Seiber Mátyás kompozíciós stílusának alakulásában játszottak szerepet. Modellekről, Ligeti egyik lehetséges modelljéről beszélt Péteri Lóránt is, aki azt vizsgálta, hogy hányféle területen – a konkrét zeneszerzéstechnikai kérdések mellett akár a saját közép-európai identitásának verbális és zenei megfogalmazását tekintve – jelenthetett modellt Mahler Ligeti számára.
Az utolsó szekció kortárs zeneszerzők műveivel és ezeknek lehetséges modelljeivel és inspirációs forrásaival foglalkozott. Mózes-Szitha Tünde Jeney Zoltán 2007-ben komponált művéhez, a Pavane-hoz kapcsolódó, a mű értelmezését tekintve kulcsfontosságú inspirációkról beszélt, és azokról a kifejezőeszközökről, amelyekkel ezt a tartalmat a szerző megjelenítette. Illés Mária előadása Vántus István két Meditatio-ja (egy ifjúkori és egy kései mű) közti összefüggésekről, és a művek modelljeiről szólt. A konferencia utolsó előadója, Farkas Zoltán Kurtág György operájának (Fin de partie) Nagg „Song”-ját elemezve próbálta meg érzékeltetni Kurtág Beckett-értelmezésének néhány vonását, mindenekelőtt azt, hogy a komikus mozzanatok révén Kurtág miként humanizálja Beckettnek ezt a minden humánumtól megfosztott drámáját.
A háromnapos, rendkívül tartalmas előadássorozatot október 8-án este a Kroó György-díj és -plakett Grabócz Mártának és Loch Gergelynek történt átadását követően ünnepi hangverseny zárta le Daniel Sender (hegedű) és Pólus László (gordonka) közreműködésével. Elhangzott Ligeti György: Hommage à Hilding Rosenberg (1982), Bartók Béla–Karl Kraeuter: Hungarian Folk Melodies (részletek) és Kodály Zoltán: Duó, Op. 7 (1914).