Művek, bontakozzatok!

     Mindjárt harminc esztendeje, hogy Feuer Mária főszerkesztő azzal keresett meg, indítsak rovatot a zeneszerzők műhelyében készülő, vagy már elkészült, de még bemutatás előtt álló művekről. A sorozatnak a Művek bontakozóban címet adtam. A cél az volt, hogy tájékoztassuk az érdeklődőket a zeneszerzők alakuló terméséről, az őket foglalkoztató tartalmi és zeneszerző-szakmai kérdésekről. Nem minden komponista szeret in statu nascendi vallani a darabjáról. Akad, aki attól tart, „kibeszéli magából” azt, ami a kottapapír mellett foglalkoztatja, a gondolatok „elfecsegése” lelohasztja a szellem parazsát. Akad, aki nem szeretné, hogy a komponálás menetében elmondott szavait szembesíteni lehessen az elkészült művel, hátha valamit egészen másként „ígért”, mint ahogy később teljesített. És van, aki egyszerűen kabalából tart titkot, nehogy a nagy függöny-fellebbentésben elillanjon, vagy bármilyen okból mégse jusson a kettősvonalig a darab.

     Végül 21 év alatt 79 zeneszerzővel 212 interjú készült. A komponisták száma jól mutatja, hogy nem egy szűkkörű „klub” kiváltsága volt a megkérdeztetés. Korra, nemre, stiláris hovatartozásra színes volt a gárda. Egy-egy rendszeresen alkotó szerző általában négyévente „került sorra”. A gyakoriságot nemcsak az alkotás üteme, hanem a megnyilatkozásra való hajlandóság is befolyásolta. Nem a beszélgetések készítőjének dolga a két évtizedes sorozat jelentőségének méltatása, de a kérdező szerepének teljes negligálásával is megállapítható: ebből a panorámából sok kiderül az ezredfordulót megelőző és követő évtized magyar zeneszerzéséről. Volt szerző, aki néhány év távolából visszatérhetett egy korábbi alkalommal már érintett művéhez, mert az eltelt évek alatt tovább komponálta, esetleg szükségét látta újraírni.

     Az iménti mondatok némelyike ismerősen csenghet annak az olvasónak, aki a 2014-ben az akkori szerkesztőség által bezárt sorozattól való búcsúmmal találkozott. Amely viszont egyben beköszöntő is volt: elindult a Szerzők bontakozóban portrébeszélgetés-sorozat, amely pályakezdő fiatalokat szemlézett. Abból azonban már csak tíz készült, fájóan nem nyújtva teljes képet az akkori horizontról.

     Örömömre most a bontakozó művek iránt mutatott ismét érdeklődést a muzsika.org. Az öröm oka az, hogy folyamatosan tapasztalom, az egykori szerzői tájékoztatások, vallomások beépültek a kortárs zeneszerzőinkről publikált kötetek bibliográfiájába, első helyen a Magyar Zeneszerzők kismonográfiákéba. Annak szerkesztője, Berlász Melinda megtisztelően többször ösztönzött a hajdani beszélgetések kötetben való publikálására. Arra talán nincs szükség, hiszen a Muzsika archívumában megtalálhatók az írások, de most örömmel kacsintok e sorok közül a Széchenyi-díjas zenetörténészre, hogy lám, néhány év hiátus után ismét olvashatók lesznek majd az új kompozíciókba bevilágító szerzői kalauzok. Megtudhatjuk ezekből, hogy mi foglalkoztatja a zeneszerzőket, mi inspirálja munkájukat, milyen kapcsolatuk van a műveiket közönség elé bocsájtó előadókkal. Harminc éve indult a művek bontakozásának szemléje. Akkor más társadalmi közegben éltünk, más technika segítette az alkotókat, mint ma – gondoljunk akár a kottagrafikai „gépesítésre”, de egyben a zeneműkiadás megváltozására is. S persze, a hangfelvétel-készítés körülményeiére. Napjainkban végre ismét készülnek tartós, ún. „Z”-felvételek a Bartók Rádióban, de a kereskedelmi hanglemez-forgalmazás minimalizálódott, s inkább magánkiadásokra, illetve az internet csatornáin keresztüli – akár szélesebb kaput is nyitható – terjesztésre került át a hangsúly. Jelentős, feltörekvő ifjú nemzedékünk van, amelynek szempontrendszere és szóhasználata markánsan különbözik a deres üstökű tanár-, illetve tanáraik tanára nemzedékektől. Felső középnemzedék alatt ismeretlenek, pontosabban nem megtapasztaltak azok az élmények és alkalmazkodási felületek, amelyek a rendszerváltás előtti intézményrendszerben szocializálódottaknak előnyöket nyújtottak, vagy hátrányokkal terhelték őket. De már a rendszerváltás eufóriája is történelmi múlt. Az ifjak nem esetlegesen járják a külföldet, ami nem csupán egzisztenciális és pályaépítési kérdés, hanem élményszerzésé is, ami lecsapódhat a kompozíciókban. Örömmel látom – remélem, nem tévedek –, hogy a mai harmincasok között kevésbé élesek a stiláris konfliktusok, mint az évtizedekkel idősebbek soraiban.

     A krónikás kíváncsian várja, a széles magyar kortárs komolyzenei horizonton mi minden tűnik fel, miként kommentálódik a szerzők szavaival, s kívánja, további hivatkozások sorát jegyezzék fel az alkotókról készülő szakirodalomban. Az olvasó gondoljon olyan, a zenetörténet lapjait ékesítő nagyokra, akiknek munka közbeni vallomásait utólag szívesen bújná – és keressen a jövő számára hasonló értékű szerzői kommentárokat a jelen és jövő bontakozó műveiről szóló megnyilatkozásokban!    

HOLLÓS MÁTÉ