Szimfónia, kantáta és önátiratok Orbán György friss termésében

Orbán György most fejezte be IV. szimfóniáját, de még nem hallhattuk.

‒ Riasztóan hangzik számomra a „Negyedik”. Talán előbb az előző hármat kellene meghallgatnom, miket műveltem. Azért érzem izgalmasnak a Negyedik témáját, mert – ha negatív színben tüntetném fel – népdalszimfóniának nevezhetném. Népdal ugyan egy sincs benne, de van virágének és gyerekdal: Süss fel, Nap!, Tavaszi szél vizet áraszt. S a 90. genfi zsoltár, a Tebenned bíztunk elejitől fogva, ami az én kezem alatt nem hasonlít közismert változatához. Ennek történelmi erdélyi vonatkozása van; fantomdallam, mindenütt másképp éneklik. Mivel genfi születésekor prozódia még nem volt, nem a magyarítás során sérült az meg. A reformátusok idején Erdélynek e voltaképpeni himnuszát a saját prozódiai felfogásom szerint írtam le, s mivel szimfonikus zenekarra dolgoztam ének nélkül, ez senkit sem zavar. Miként ez, a Boldogasszony anyánk is hozzám nőtt, gyerekkorom óta kísértenek, s most kiírom őket magamból, „megszabadulok tőlük”. Csodálatos csángó népdal is belekerült, mégpedig az, amelyre a kiváló Jankovich Ferenc 1946-ban a Sej, a mi lobogónkat szöveget írta, s ami eredetileg menyasszony-búcsúztató. Zsenge gyerekkoromban tanultam azzal a szöveggel, hogy „Sej, a fekete hattyú gyászt visel magáért, én is gyászt viselek elhagyott hazámért”. Amikor komolyan kezdtem foglalkozni a folklórral, eszméltem, a csángó ember nem mondja, hogy haza. Herczku Ágnes csapatában valaki felfedezte ezt a tartalmi disszonanciát, s elhagyott babámért szövegre cserélte. A szimfóniában van még egy szász ballada, egy általam kreált kolinda mint román anyag – azért én írtam, mert a sok szépből nem tudtam választani –, továbbá egy máramarosiként számon tartott, de talán galíciai, költői szövegre keletkezett jiddis bóher dal. Egyelőre nem adom ki a kezemből a szimfóniát – igaz, nem is kéri senki… Befejeztem, de gondolkodom még, hogyan tálaljam: adjak-e címet neki?

‒ Egy tételben járod körül mindezt a tartalmat?

‒ Nem, háromban. Az elsőben a Tebenned bíztunk zsoltár három kört jár végig, a további tételekben csak visszaidéződik, részben ellenpontként. A második tételben szólal meg a bóher dal, tánc lesz belőle. Ezt a nótát ellenpont-tanárom, Eisikovich Mihály gyűjtötte.

‒ A dalokra épülő szimfonikus koncepció új jelenség az életművedben.

‒ Gyűjtöttem bár magam is, a népdalfeldolgozást nem szerettem, megtagadtam. 50 éves korom után kezdtek e dalok előszivárogni. Ezek rekvizitumok, kötődnek Erdélyhez. Brassó mellett nőttem fel, ami európai város volt nekem. Ott hallottam először Bachot orgonálni. De ez átköt Pannonhalmához, van katolikus orientációm is. Ha egy közösségi dallam hatvan évig forog benned, nem gond kánont írni belőle. A népdal nem alkalmas a korál funkciójára, ezt régóta tudom, nem is úgy használom, hanem motivikusan alakítom a magam módján. A lényeg, hogy ismert legyen a dallam, a legfontosabb a „slágeresedés”.

‒ Jól gondolom-e, hogy az ötvenes évek „népdalszimfóniáit” a te Negyedikedtől az is megkülönbözteti, hogy az egykoriak politikai indíttatásból, mozgalmár módon keletkeztek, a tied pedig szubjektív megközelítésből?

‒ Azok a konjunktúra jegyében fogantak. Aki – mint én – megélte, hogy a Távol-Kelettől Amerikáig játsszák a zenéjét, azt is tudja, a hangszereseket nem érdekli a zene vokális háttere. Úgy igyekeztem a szimfóniát megírni, hogy egy nem magyar is megértse. Hogy én ezeket a dallamokat szeretem, nem biztos, hogy más is fogja szeretni, de úgy kell megcsinálnom, hogy működjön.

‒ Mi bontakozik, vagy mi vár bemutatásra készen még a műhelyedben?

‒ Nyáron fejeztem be egy furcsa kis kantátát. Ez is öregkori mű. Van egy passióm és egy karácsonyi oratóriumom, mindkettő Baross Gábor felkérésére készült, kívánsága szerint magyar nyelven. Régóta tervezem, hogy kiemelem belőle a Magnificat tömböt, mert az megakasztja a történetet. A Magnificat szöveget afféle fésűvé változtattam, amelynek fogai közé betettem, amit az arkangyal mond. Ugyanis ez nem dialógus, habár a katolikusok összehozták az Úr imájával, s az emberek úgy tudják, azt az angyal mondja, és Mária válaszol. Nem, Mária azt hónapok múlva mondja, amikor Jézus megfogant. Mindig bosszantott a Magnificatban, hogy van egy áhítatos, alázatos része, majd a közepe táján vérszemet kap a kis Dávid-házból való lány, amikor az angyal azt mondja: Fiad nagy lesz, és Dávid székébe fog ülni. Mária így következtet: ha király lesz, a felfuvalkodottakat, gazdagokat aláhajigálja, az Úr teljesíti Ábrahámnak tett ígéretét, felemeli Izrael népét, vigyáz rá. Máriában megnyílik a szociális lázadás…

‒ Konkrét előadónak szántad ezt a kantátát?

‒ Kun Ágnes Anna mezzoszopránnak, aki nagyon nehéz darabomat kitűnően megoldotta már, és férjének, a nagyszerűbasszista Kovács Istvánnak. Jövőre a Müpában lesz a bemutató. Kicsit izgulok, mert beletettem Keresztelő Szent János világvégét vizionáló szövegét… De lehet, hogy kihagyható. Különösképp, hogy újabban nagyon mérem az időt: ha húsz percnél hosszabbat írok, félek, hogy sok lesz abból. Kamarazenekar és hárfa ad hátteret az énekeseknek. Redukálható akár vonósötösre és hárfára is. de készítettem zongorakíséretes változatot is. Nemcsak az apparátus variálható, hanem a szöveg is. Ha csak a női szólammal adják elő, az egy komplett Magnificat, elhagyható az angyal. Ez így már a hatodik Magnificatom. Másnak is ajánlom, gondolkozzék könnyebb előadási lehetőségeken. A magyar és latin prozódia annyira különböző, hogy külön sorba írom, s az előadók választhatnak közülük. Címe is kétféle: Dominus tecum, illetve A leány és az arkangyal.

‒ Saját átiratok is sorakoznak az újdonságok között.

‒ Tíz régebbi kórusművemet írtam át kétnyelvűvé, és könnyítettem is rajtuk, mert bizony nehéznek ítéltem meg őket. Majd zongoraciklusokká transzformáltam ezeket. (A karácsonyinak most, novemberben a szegedi Vántus Napokon lesz a bemutatója.) Talán az a meggyőződés, esetleg tévhit munkál bennem, hogy ha sokat forog valami, végül kiforogja magát, és megtalálja a megfelelő műfaját. A kórusok egyelőre az íróasztal-fiókomban hevernek, mert kiadásukhoz még tisztázódnia kellene egy amerikai kiadóval fennálló vitámnak.

‒ Vokális anyagból billentyűst kreálni bonyolult feladat, nem?

‒ Régen átjárás volt. A szimfóniák négykezes, sőt kétkezes zongoraletétben is működtek. Ez fontos szerepet töltött be a mű szélesebb körű megismerhetőségében. Nem tudtam kideríteni, hogy Ravel Pavane-ja eredetileg zongorára, vagy zenekarra íródott. Az előbbin nehéz, az utóbbin könnyebb. Szerintem nem múlt el az átiratok ideje.