Pahud

Sosem igazán sportszerű egy koncertbeszámoló címéül a szólista nevét választani, mégis akadnak olyan rendezvények, amikor egy efféle döntés alapjában véve indokolt lehet. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar május 17-én rendezett hangversenye voltaképpen ilyen esemény volt.

Az igazságtalannak tűnően egyoldalú benyomás részben nyilván tervezetten érte a hallgatót: ha ugyanis egy koncertet Emmanuel Pahud nevével hirdetnek, és a program többek között a fuvolairodalom jellegzetes kompozícióit vonultatja fel, akkor bizonyára maguk a szervezők is arra számítanak, hogy a közönség elsősorban a sztárvendég fellépéséért fog fizetni, vagy legalábbis az ő megjelenését fogja az este tetőpontjaként értelmezni. Az azonban bizonyosan nem lehet célja senkinek, hogy a meghívott vendég túlságosan is elhomályosítsa a zenekart, amelynek a hangversenyén fellép. Márpedig ezen a tavaszi estén kis híján ez történt a Művészetek Palotájában.

A műsor nagyszerű hangulatban indult: Erik Satie eredetileg zongorára írott, majd utóbb Debussy által meghangszerelt két Gymnopédie-je Káli Gábor vezényletével a lehető legfinomabban és legegyszerűbben szólalt meg: egyszerre volt játékos és komoly, könnyen érthető és megközelíthetetlen, természetes és enigmatikus. Olyan remek felütése volt a programnak, ami a leglelkesebb várakozásokra jogosított fel – ezek a remények azonban csak részben váltak valóra. A szólista műsorszámaiban ugyanis túl erős fény esett a fuvolaművészre. Pahud remekül játszott, virtuóz könnyedséggel és olyan mesterségbeli tudással, ami a műsor e sajátosan heterogén részét is élvezetessé és amennyire lehet, összefüggővé tudta tenni. Poulenc 1950-es évekből való fuvola-zongora szonátája (Lennox Berkeley zenekari hangszerelésében), Saint-Saëns 1871-es Románca (op. 37) és Cécile Chaminade változatos technikai kihívásokkal szembesítő, mégis megejtő dallamosságú Concertinója (op. 107), amelyet szerzője a századfordulón, 1902-ben komponált, mind azt tanúsították, hogy Pahud bármit képes ökonomikusan megformálni, érdekesen, de nem túlgondolva, s ha kell, az érzelmes gesztusoknak és a szalonzenének éppúgy érvényt tud szerezni, mint a frivol ötleteknek vagy a drámai kitöréseknek. A zenekar azonban ezekben a művekben csaknem teljesen eltűnt. Nem egyszerűen kísérőszerepet vett fel, hanem meglehetősen jellegtelenné, sőt jelentéktelenné vált. Az a funkció- és formaérzék, az a biztonság, ami Pahud előadásmódját jellemezte, a karmesterből mintha hiányzott volna: sem az édeskés, mégis mértéktartó érzékenységre és dallamosságra, sem Poulenc vibráló, a műalkotás klasszikus koncepciójának szarkasztikus megkérdőjelezésével játszó kétarcúságára nem rezonált igazán, és ez óhatatlanul darabossá tette kissé ezeknek a kompozícióknak az eredendő eleganciáját.

A Nemzeti Filharmonikusok együttese a programot nyitó, magabiztos hangját és életteli interpretációját csak Berlioz Fantasztikus szimfóniájában találta meg újra, de ott sem azonnal. A rögeszmés pszichózisnak ez a halhatatlan mesterműve, ez az öt tételes drogos trip még kissé szögletesen kezdődött. A második tétel keringőjének kacéran gondolattalan szépsége, csodálatosan vonzó lendülete és tágassága sem érvényesült igazán, inkább kissé hajszolt benyomást keltett, a harmadik tételben pedig a tájkép tiszta szépségének zenei képe épp olyan vontatottan bontakozott ki, mint a túláradó érzelmeket lassan eluraló ópiummámor széles ívű, meg-megtörő dallamainak álomszerűsége. A pszichedelikus rémlátomás két igazán nagy pillanata, a negyedik tétel kivégzési jelenete, valamint a zárótétel boszorkányszombatba oltott, kárhozott temetése viszont végre elevenen, összefogottan és markánsan magabiztos értelmezésben szólalt meg. A koncertnek ez az utolsó tizenöt-húsz perce magával ragadóan harsány élmény volt. A zene olyan euforikusan tobzódott a borzalomban, hogy az egyértelműen rehabilitálta a zenekart és a dirigenst is: az előzetes várakozások és menet közben bekövetkező át- és újraértékelések dacára ezen az estén mégsem csak a szólista fellépése bizonyult emlékezetesnek.

RÁKAI ZSUZSANNA

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Emmanuel Pahud, Káli Gábor – 2023. május 17.)