Tele a szája harmóniával

Aki a megbízhatóságot mindössze könyvelői erénynek tekinti, aligha értheti meg mindenestől Piotr Beczała megérdemelt sikereinek hozzávetőleg negyedszázada töretlen sorozatát.

Rejtély, hogy mi lehet az oka, de az Opera Sztárestek zongorával című sorozatának meglehetősen ingadozó a látogatottsága. Pedig tényleg nemzetközi sztárok érkeznek az Ybl-palotába, és annyira azért a dalest műfaja sem szokatlan, vagy pláne ismeretlen Budapesten, hogy a szervezők azzal magyarázhassák a jegyvásárlói érdeklődés visszafogottságát. És mégis, olyan igazi, roskadásig telt ház talán csak Anna Netrebko felléptekor jött össze, míg ellenben Simon Keenlyside nívós programján még úgy is teljes széksorok maradtak üresen, hogy az eseményt az Andrássy útról az utolsó előtti pillanatban kipaterolták Kőbányára, az Eiffel Műhelyházba. S mit szépítsük, a lengyel Piotr Beczała november 26-i dalestjén is csak úgy hellyel-közzel telt meg az Operaház földszinti nézőtere, az emeleti páholysorok pedig jószerint teljesen üresek maradtak. (Vajha nem makacs árképzési és marketingproblémákban lelhetnénk rá a magyarázatra?)

Akárhogy is, akik mégis ott voltak, jól tudták, hogy kit fognak látni és hallani november utolsó vasárnapján: a 21. század egyik legkeresettebb és legmegbízhatóbb tenorját, aki 56 esztendős korára is intakt módon megőrizte, talán nem világszép, de megnyerő és biztos technikával uralt hangját. Olyan énekest, aki, ha kellett, Netrebko színpadi álompárjának is bevált, s aki legalábbis hiánytalanul pótolta Roberto Alagnát a Lohengrin címszerepében, amikor a szeszélyes olasz pár éve lemondta bayreuth-i debütálását. Merthogy Beczala helytáll és minden cécó nélkül, szolid eleganciával és stílusosan hozza a mai világszínvonalat az olasz, a német, a francia és az orosz repertoárban egyaránt.

E szép erényeket bizonyította ezúttal egy szláv dalest közegében és térfogatában is, s miközben avatottan előadta az itthon névről sem ismerős Mieczysław Karłowicz, majd Moniuszko, Dvorák Csajkovszkij és Rahmanyinov intim kompozícióit, mintegy mellékesen pódiumszemélyiségének érdemi feltérképezését is lehetővé tette számunkra. „Tele van a szája harmóniával” – tűnt fel a kivetítőn e suta magyarítás az egyik dal szövegéből, és ez a faramuci megfogalmazás valamiképpen a lengyel énekesre is ráillett. Beczala egyik legnyilvánvalóbb ismertetőjegye ugyanis a harmónia: a működése nem jelez küzdelmet vagy feszültséget, a tenor az őt megillető helyet foglalja el, és ezzel maga is tisztában van. S habár ez a jól szabott és derűs teljesség egyszersmind a személyiség dimenzióinak egyfajta lehatároltságával is együtt jár, ám ezt korántsem feltétlenül érezzük művészi fogyatkozásnak.

E dalesten például és kiválólag bizonyosan nem, mivel Beczała nagyjából ideális ismeretterjesztőnek és élményközvetítőnek bizonyult. Ismeretterjesztőnek, mivel – minek tagadjuk – az 1909-ben 32 esztendősen lavinabaleset áldozatává lett Mieczysław Karłowicz dalait nemcsak eleddig nem ismertük, de jó eséllyel a jövőben sem fogjuk éppenséggel agyonhallgatni. Ám a találkozás egyszeriségében is érdekes és érdemes volt rácsodálkozni e formás kis kompozíciók népies és itt-ott szinte operettes könnyedségű hangzásvilágára. Antonín Dvořák Cigánydalaival, vagy legalábbis e ciklus egyik darabjával, amelyet rendszerint E dalra tanított anyám címen szokás emlegetni, valamelyest meghittebb viszonyban állunk, s az este során jószerint egyedül itt ébredhetett a közönség egy részében némi kis elégületlenség. Egyrészt azért, mert Beczala épp az említett dalt a szokottnál visszafogottabban (vagy másként: kevésbé érzelgősen) énekelte, másrészt mivel a sorozatból ideválogatott négy dal nem cseh nyelven, hanem németül hangzott el. A döntés mindazonáltal mindkét esetben legitim volt.

A hangulat felforrósodásához mindenesetre a második részben érkeztünk el, ahol is újfent megtapasztalhattuk, hogy Csajkovszkij még az alig pár perces szalonrománcaiban is képes teljes értékű önarcképeket adni, s hogy Rahmanyinov zeneszerzői szexepilje ugyancsak tökéletesen érvényesül a mégoly kis formákban is. S ahogy az első rész Moniuszko- és Dvořák-áriájában (A kísértetkastélyból, illetve a Ruszalkából), úgy itt Lenszkij áriája révén is észbe vehettük, méghozzá immár egy igazi operasláger révén, hogy a lengyel tenor nem kényszerűségből, a volumen fogyatkozása mián fanyalodik rá a stílusosan intim daléneklésre. S ha netán ez nem lett volna eléggé meggyőző, hát a ráadásban egy remek magassággal megkoronázott Virágáriát is odacsatolhattunk a bizonyítási anyaghoz.

A ráadások szakaszában, amelyet immár álló ováció is kísért, a két népszerűen könnyed zárószám, a Vágyom egy nő után és a Core ’ngrato felhangzása előtt egy kis vicceskedő játék jelezte, hogy e slágerek nem tartoznak bele Beczała zongorakísérőjének szokott repertoárjába. A kikacsintás attól vált érdemi poénná, hogy e pódiumpartner nem más, mint Helmut Deutsch volt, akit szinte felesleges is korunk Gerald Moore-ja gyanánt méltatni. Deutsch minden túlzás nélkül társfőszereplője volt ennek az estének is, és egyszerre szerencsés és jellemző módon ő is azokat az erényeket képviselte és vitte diadalra a zongora mellett, mint mint pár lépéssel arrébb a kiváló tenorista: a megingathatatlan megbízhatóságot, a szolid eleganciát, valamint saját helyének s rangjának nyugodt biztonságát.

LÁSZLÓ FERENC

(Piotr Beczała dal- és áriaestje, zongora: Helmut Deutsch, 2023. november 26., Magyar Állami Operaház)