Odafigyelés, szeretet, következetesség

Rozgonyi Éva tanárnő meséli hat-hét évtized zenei emlékeit

A második világháború után Gulyás György, karnagy a semmiből világhírű iskolát alapított. Az alig nyolc évet élt békés-tarhosi Énekiskola számos kiváló fiatalt indított útnak, akik évtizedekre meghatározták a magyar zenei életet, a kórusok világát. A tanítványok egyike Rozgonyi Éva, zenepedagógus, Liszt- és Bartók–Pásztory-díjas karnagy, aki gazdag pályafutása során Szolnokon, Szegeden, Kecskeméten, de a tengerentúlon is növendékek százait tanította, legendás kórusok munkáját irányította. Az egykori, ugyancsak tarhosi diák, Szokolay Sándor zeneszerző szavait idézve: „ő… Kodály Zoltán zászlaját viszi rendületlenül, a hangok varázslatával”…

Sok egykori diáktól hallottam már, hogy életre szóló útravalót kapott a tarhosi iskolában. Valóban ennyire meghatározó évek voltak ezek?

Én hatodikos koromban kerültem Békés-Tarhosra, úgyhogy azért volt előzmény is – például a szülői ház. Amikor ötödikes voltam, „betévedt” az iskolánkba Holló Sándor, a békés-tarhosi iskola egyik tanára, aki úgy tudom, akkor végigjárta az országot, jó fülű gyerekeket keresvén. Azt gondolom, nem véletlenül jött a mi iskolánkba, az én akkori énektanárom, egyben kiváló festőművész, Réti Zoli bácsi kapcsolatban lehetett a tarhosi tanárokkal. Azt kell mondanom, hogy az én életemet később is az úgynevezett „véletlenek” határozták meg. Mindezek persze, törvényszerűek voltak, mégis véletlennek tűntek.

Ugyanakkor az egyik legmeghatározóbb élmény valóban a békés-tarhosi iskola volt. Amíg az ember kisdiák, nem is észleli, hogy milyen csodában van része, egyszerűen ott van, és teszi a dolgát. De sok egyéb mellett – például, hogy “kismamaként” felelősek voltunk a ránk bízott kisebbekért, nagynak tekintettük és tiszteltük a gimnazistákat - én ott egy életre megtanultam szolmizálni, még zeneakadémista koromban sem volt több gondom ezzel.

Az iskola a hajdani Wenckheim grófok birtokán létesült. Gyönyörű környezetben meglehetősen puritán életet éltünk. Harminc gyermek volt egy nagy szobában, emeletes vaságyakon, szalmazsákokon aludtunk. Magunk takarítottunk, fűtöttük a vaskályhát. Reggel hatkor a kis harangláb szava ébresztett bennünket, aztán elvonultunk az ebédlőbe, ahol vagy kávét, vagy rántott levest kaptunk reggelire. A gimnazistáknak délelőtt, az általános iskolásoknak, ha jól emlékszem, 11 órától volt tanítás, és felváltva használtuk a tantermeket. Ki-ki, amikor nem a tanteremben volt, gyakorolni ment, vagy a parkban valakivel leült, és együtt énekeltek. Volt egy óriási cseresznyesor, és egyáltalán, gyönyörű természeti környezet vett körbe bennünket. Bár, amilyen hajdanán, a grófi birtok parkja lehetett, amikor ki tudja, hány kertész gondozta az egészet, ahhoz képest talán elvadult volt, de mi így is nagyon élveztük az egészet.

A sok-sok zenei élmény közül hadd említsek egyet: a Pavilon (amihez építkezéskor mi hordtuk a téglát) melletti „nagy gödörben” öt tábortűz fényénél a gimnazisták előadták - kocsival, lóval, énekszóval - a Kőműves Kelemen balladát. A mai napig emlékszem, szinte minden versszakára.

Ám nem csak Békés-Tarhoson, hanem mindenütt csodálatos tanáraim voltak. A miskolci Konzervatóriumban a közvetlen tanáraimon kívül mindenképp megemlékeznék az akkori igazgatóról, Galánffy Lajos, briliáns zongoristáról is. Intézményvezetőként abban volt zseniális, hogy egy rendkívül színvonalas tanári kart gyűjtött össze, és egyszerűen hagyta őket dolgozni, akik éppen emiatt lenyűgöző munkát végeztek. Több nagyszerű tanár között itt tanított Kardos Pál tanár úr, akihez első nagy kórus-élményeim kapcsolódnak.

Ezután következett a Zeneakadémia, ahol elsősorban Vásárhelyi Zoltán tanár urat kell megemlítenem, aki a karvezetés irányítója volt, valamint az akkori tanszékvezetőt, akihez szolfézsra jártam, Szőnyi Erzsébet tanárnőt. Mellettük pedig olyan óriási egyéniségek óráit látogathattuk, mint Bartha Dénes, Szabolcsi Bence, Szöllősy András, Gárdonyi Zoltán, Nagy Olivér, Maros Rudolf, csupa nagyszerű ember. És persze, végig nagybetűvel, Bárdos Lajos tanár úr. Ő később is megtisztelt a figyelmével. 1964-ben végeztem, az a tanári gárda, bízvást mondhatom, világszínvonalú volt.   

Ha nagyot ugrunk az időben, egészen máig, nagyon érdekel, mit gondol arról, amit oly gyakran hallunk és emlegetünk. Sokszor szomorúan legyintünk, a mai gyerekeket már nem érdekli a klasszikus zene, már nem rajonganak a kóruséneklésért, már nem kíváncsiak a zenetanulásra. Így van ez, valóban?

Általánosítani nem lehet, de van gond. Ennek nagyon szerteágazó a gyökere. A társadalmi légkör változása, az énekórák számának katasztrofális csökkenése, a tanárképzés színvonalának lefelé tendálása, a reáliák veszélyes túlhangsúlyozása (ennek veszélyeiről az agykutatók bőven mesélhetnének…), vagyis sok minden közrejátszik ebben. Ugyanakkor én nem hiszem, hogy a mai gyerek nem szeret énekelni. Soha nem volt olyan tanítványom, sem alsó tagozatos, sem nagyobb, aki húzta volna a száját attól, hogy együtt vagyunk, hogy énekelünk, esetleg több szólamban. A Konziban csak azoknak volt órarend-szerűen kötelező az énekkari foglalkozás, akiknek nem volt szerepük a zenekarban. Zongoristák vagy blockflötések például. Mégis volt jó néhány vonós, aki rendszeresen részt vett a kórus munkájában is. Sőt, azóta is emlegeti.  Amikor még eljártam az Éneklő Ifjúság fesztiválokra, gyakorta dirigáltam a zárókórust, csupa csillogó szemű gyerekkel találkoztam. A gyermek, a lelke mélyén, éhes a szépre és éhes a minőségre, a tingli-tangli nem igazán fontos a számára, az csak kordivat. A gyerek ösztönösen érzi, mi az érték, és bizony, reagál is rá.

A tanár munkája kicsit olyan, mint az előadóművészé, szereplés, ami izgalommal, netán lámpalázzal jár, ezt pedig kezelni kell. De hogyan?

Bárdos Lajos tanár úrtól nagyon sok mindent tanultunk. Többek között arra a mondatára is nagyon jól emlékszem, amikor azt mondta: „kérem, jegyezzék meg, hogy egész életükben színpadon lesznek, csak rivaldafény és hálás tapsok nélkül”. Ugye, a tanteremre, mint színpadra gondolt. És tökéletesen igaza volt ebben is. A tanári munka örökös, olyan fajta felkészültséget igényel, mint amilyet feltehetően - gondolom - a színész érezhet egy szerep megformálásakor.

Persze, tudásanyagot próbálunk közvetíteni. De a pedagógiának elsősorban a lélekre kell hatást gyakorolnia. És ez sokkal mélyebb és elkötelezettebb munkát igényel, mint a tananyag tényleges megtanítása, bár persze, az sem egyszerű feladat.   

Tanárnő életében volt egy különleges időszak. Az amerikai meghívásra gondolok, amikor két éven át tanított a tengerentúlon…

Wellesley-ben, Boston egyik külvárosában, a Ford Alapítvány támogatásával létrejött a Kodály Intézet. Denis Bacon, igazgató meghívására Erdei Péter, karnagy kolléga akkor már ott dolgozott, én pedig Komlós Katalin, zenetörténész, fortepiano-művésszel egyidőben kerültem oda. Kezdetben hatéveseket, a következő évben óvodásokat is tanítottam, illetve olyan felnőtteket, akik posztgraduális képzésre jöttek. A körjáték, megfogni egymás kezét és úgy játszani – teljesen nóvum volt a gyerekek számára. Viszont nagyon gyorsan megtanulták és hihetetlenül élvezték. Meglehetősen gyér angoltudással kerültem ki, sokat szótáraztam, rengeteg gyermekdalt tanultam, és nagyon sokat készültem az órákra.

Voltaképpen arra kell visszautalnom, amit az előbb mondtam, hogy a gyermek az értékre reagál. Így voltak ezzel az amerikai gyerekek is. Volt egy nagyon érdekes tapasztalatom, amikor több, mint egy félévig tanítottam olyan osztályt, amelybe valamilyen sérüléssel kerültek a gyerekek. A terhességmegszakítás korábban tilos volt Massachusetts államban, és a rubeolajárvány sajnálatos következményeként az akkoriban született gyerekek mindegyikének volt valami gondja. Akadt, akinek a térlátása nem volt rendben, másnak beszédhibája volt, szóval sokféle problémával küzdöttek. Zseniális tanító néni irányította őket (tegyük hozzá: néha engem is).

Igen szépen megtanultak énekelni és körjátékot játszani. Eleinte persze, inkább krumpliforma volt az a kör, de előbb-utóbb sikerült egyszerre lépegetni, magasat-mélyet megkülönböztetni. Válaszolgatós játékokat, gyermekdalokat énekeltünk. Szerettem őket, sok rajzukat őrzöm.

Az iskola igazgatónője egyszer úgy döntött, hogy a párhuzamos osztállyal, ahova úgymond, egészséges gyerekek jártak, tartsunk egy bemutató foglalkozást a többi osztály előtt. Ebbe az iskolába csak alsósok jártak, tehát a harmadikosok-negyedikesek voltak a „nagyok”, akik kissé sértődötten meg is jegyezték az elsősöket figyelve, hogy „ezek többet tudnak, mint mi”…

Térjünk vissza Magyarországra, és beszéljünk egy másik, rendkívül fontos időszakról, hiszen Kecskeméten egy olyan iskola, a Kodály Iskola vezetését vette át, amelynek legendás alapító-igazgatónője valóságos csodát hozott létre…

Nemesszeghyné Szentkirályi Márta – igen. Azt hiszem, az iskola alapvető munkamorálját egyetlen gondolattal lehet summázni: követelek, mert tisztellek. Ezt próbáltam én valamilyen módon életben tartani, hiszen pontosan tudtam, hogy rendkívüli értékek kerültek a kezem közé. Egy évig igazgatóhelyettesként dolgoztam, és utána vettem át az intézmény vezetését, meglehetősen fiatalon. Ötszáznál több gyerek, ötvennél több pedagógus volt akkor az iskolában, és az igazgató természetesen éppúgy felelős a tanulókért, mint a tanárokért. Odafigyeléssel, szeretettel, következetességgel, illetve a színvonal és az elérhető színvonal szem előtt tartásával lehet egyszerre megtartani a hagyományokat, és építkezni rájuk. Talán így foglalhatom össze.

Ne hagyjuk ki a kórusvezetői tevékenységeit sem. Van talán olyan is, amikor egy karnagyot meghívnak egy kórushoz, és van, amikor vezetőként nevelheti, formálhatja egy kórus munkáját.

A szegedi Bartók Kamarakórus 1967-ben alakult, Kardos tanár úr vezetésével, és amikor ő 1972-ben Nemesszeghyné Szentkirályi Márta hívására Kecskemétre ment – előbb került oda, mint én -, akkor rám maradt az énekkar. A miskolci Konziban Kardos tanár úr növendéke voltam, a kórusélményeim jelentős része abba a gyökérbe kapaszkodott. Mit mondjak, igencsak nehéz volt átvenni az örökséget. Kétszer volt ilyen nehéz feladatom, az egyik a Kardos tanár úr által dirigált kórus tovább-éltetése volt.

Idővel gyarapodott a létszám, már nem kamarakórus, hanem vegyeskar volt, és nagyobb, akár oratórikus műveket is előadhattunk. Harminchárom évig álltam az együttes élén, ezalatt sok gyönyörű darabot, köztük kortárs alkotásokat énekeltünk, jelentős versenysikereink voltak, emberileg is nagyszerű volt a társaság.    

Vendégként ritkán vezényeltem. Esetleg nyári tanfolyamon dirigáltam, vagy alkalmanként az is előfordult, hogy egy ideig foglalkoztam számomra idegen együttessel. Egy kórus sokkal inkább kézhez szokik, mint egy zenekar. Zenekarok esetében a vendégkarmester megjelenése egyáltalán nem ritka, énekkarok esetében nehezebben megy. De a karnagyi munka kiindulópontja nyilvánvalóan az, hogy nagyon kell tudni a művet, és meg kell próbálni a pillanatnyilag megszólaló hangzást egy picit változtatni, aztán megint egy picit. Egészen addig, amíg úgy nem szól, ahogy az ember leginkább szeretné. De ez ugyanúgy érvényes a saját kórus esetében is. Soha nem ott folytatjuk a pénteki próbát, ahol a keddit abbahagytuk. A munka állandó újrakezdés és folyamatos építkezés, ami viszont önmagában gyönyörű.

Díjakkal ismerték el pályáját, legutóbb a KÓTA nagydíjával. De mégis, Ön, tanárnő, miben méri a sikert?

Abban, hogy valaki évtizedek múlva jelentkezik telefonon vagy levélben, és azt mondja vagy írja, hogy az élete másképp alakult azért, mert énekelt, mert attól jobb ember lett, és nyitottabb a világra. Egyáltalán, megtalálta a helyét. Sokszor ez csak egy apróságon múlik. Olyasmire gondolok, hogy például negyedikes gimnazista korában az osztály koncerttel búcsúzott el a tantestülettől, és mondjuk, megdicsértem az illetőt. Én talán már nem is emlékszem rá, de ő huszonöt év múlva elemlegeti, hogy akkor dicséretet kapott és ez indította el esetleg a karvezetői, vagy pedagógiai pálya felé. Vagy épp a következetesség, a szeretetteljes - néha megbocsátó - szigor, az igazi érték tisztelete szabott mércét számára. A díjak szívmelengető mérföldkövek, de ezt a kérdést azért köszönöm nagyon, mert a hivatalos elismerésen túl, a régi növendékektől, hajdani kórustagoktól érkező visszajelzések nagyon-nagyon sokat jelentenek, valamint az a tekintet, ahogyan munka közben rám néznek…

BECZE SZILVIA