Opera dráma nélkül

 Különleges produkciónak lehetett tanúja a Művészetek Palotája közönsége november 17-én: Schubert Alfonso und Estrella című operájának előadását követhették végig Aapo Häkkinen és a Helsinki Baroque Orchestra előadásában. Az esemény már látatlanban is érdekesnek ígérkezett, mégpedig a legkevésbé sem a szó szépséggel összefüggő értelmében, hanem sokkal inkább a szokatlanság szinonimájaként. A darab ugyanis meglehetősen problematikus alkotás, a buktatói pedig javarészt elfedhetetlenek, így zeneileg meggyőző megvalósítással előállni inkább csak a nehézségek dacára lehet, és akkor sem egyszerű vállalkozás. A finneknek viszont végső soron sikerült.

Schubertről viszonylag köztudott, hogy operákat is komponált, arra azonban csak ritkán nyílik lehetőség, hogy az ember élő előadásban hallhassa és láthassa ezen darabok valamelyikét. Nem teljesen indokolatlanul, persze, ugyanis egyik kompozíció sem aratott tartós sikert szerzője életében. Sőt, a többség el sem jutott a színpadig. Ami azt illeti, az 1820-as évek elején komponált Alfonso sem: a Kärtnertortheater frissen kinevezett vezetője, Domenico Barbaja hallani sem akart róla, miután a két szerző, Franz von Schober és Schubert benyújtották neki a kéziratot. A mű premierjére ezért végül csak 1854-ben került sor Weimarban a művészi kérdésekben egy életen át kalandvágyó Liszt Ferencnek köszönhetően.

Könnyű lenne elítélni Barbaját a visszautasításért, de az igazság az, hogy Schubert más színpadi műveihez hasonlóan az Alfonso is számos sebből vérzik, mégpedig elsősorban a szövegkönyve miatt. A librettista Schober ugyanis színpadi körülmények között igen nehezen értelmezhető szöveget alkotott. Persze a vállalkozás is roppant komoly volt, mivel a két fiatal szerző több korszerű kérdésre is megpróbált választ adni ezzel a darabbal: igyekeztek megfelelni a romantikus ízlést követő szövegkönyv kihívásainak, kísérletet téve arra, hogy szervesen és meggyőzően kezeljék az emberi konfliktusokat és a sorsszerű, misztikus eseményeket egyaránt, részt akartak venni a zenei alkotóelemekből kibontakozó, recitativókkal meg nem szakított, szimfonikus színpadi dráma megalkotásában, valamint a végig énekelt német opera létrehozásában is, ami éppen ebben az időben kezdett elválni a Singspiel évszázados és igen praktikus hagyományától (bár vannak kutatók, akik úgy vélik, vagy a szöveg kohéziója érdekében inkább remélik, hogy a darabhoz – Singspiel-módra – tartozhattak prózai párbeszédek is). Az ambícióknak azonban nem sikerült egyértelműen megfelelni. A szövegkönyv ugyanis rendkívül ügyetlenül építi fel a drámát, és csaknem minden elemét rosszul pozicionálja: nem választ ki egyetlen szálat, amelyen végigvezeti a nézőt, hanem párhuzamos történetsíkokat futtat, ezeket viszont nem tudja elég szervesen összekapcsolni; nem hoz létre olyan szituációkat, amelyekben megmutatkozhatna a szereplők jelleme, hanem pusztán szavakkal írja le őket, és nem tesz különbséget a hatalomvágy által irányított események mindennapi világa, valamint a bölcs lemondás és türelem erkölcsi tisztaságának elzárt univerzuma között sem. Ahelyett, hogy ez utóbbi számára fokozatosan tágítaná ki az időt és a teret, rögtön az első jelenetben színre lépteti a száműzetésben élő Froila királyt és magas származásáról mit sem tudó fiát, Alfonsót, mintha a későbbi konfliktus az ő világukban bontakozna ki, nem sokkal később azonban kiderül, hogy a pártütés valójában a Froilát korábban elűző Mauregato birodalmában zajlik, akinek roppant rátermett, sikeres hadvezére, Adolfo a király lányát, Estrellát akarja feleségül venni. Csakhogy az uralkodó nem kívánja hozzáadni a lányt (valódi indoklás nélkül marad, hogy miért), ezért Adolfo katonáival megdönti a király hatalmát. Estrella közben vadászni megy, és egy vad szépségű völgyben eltéved. Kétségbeesett helyzetéből Alfonso menti meg, akivel azonnal egymásba szeretnek, és a fiatalember a lánynak adja titokzatos nyakláncát is. A hazatérő Estrella nyakában apja felismeri a kiválasztottság (a legitim származás) bizonyítékául szolgáló láncot, a pártütő Adolfo azonban elragadja a lányt. Mauregato a lányát keresve találkozik Froilával, ahol az általa elkergetett uralkodó megbocsát neki, Alfonso pedig, mint Mauregato birodalmának valódi örököse, megküzd Adolfóval, majd győztesen hazatérve feleségül veszi Estrellát.

A cselekmény voltaképpen nem bonyolult, összefoglalni mégis meglehetősen nehéz a libretto következetlenségei miatt, amelyekből számos kihagyott lehetőség fakad. Ilyen a párhuzamos eseményeket közös fókuszpontba sűrítő ballada esete, amely arra lenne hivatott, hogy a királyfi és az erdei tündér történetén keresztül Alfonso és Estrella találkozásának parabolája legyen, de aminek tükörszerepe sajátságos módon mégis hatástalan marad, illetve az azzal kapcsolatos bizonytalanság is, hogy a darab a misztikus tisztasággal párosuló erkölcsi nagyság dicsőségét, vagy a hősies szerelem és a nagyravágyó akarat összecsapását kívánja-e bemutatni. Ennek következtében azután sem Froila és Alfonso Lohengrin-szerű kivételessége nem érvényesül, sem Alfonso és Adolfo drámája nem érzékelhető (még kettejük küzdelmére is csak mintegy a takarásban kerül sor, a színpadra beszűrődő zene jelzi az eseményeket). Az opera ennélfogva egészen képeskönyv jellegűvé válik, olyan, mintha egy történet illusztrációinak élőképszerű megjelenítése lenne, a drámaiság pedig csaknem teljesen hiányzik belőle – nemcsak a szövegből, hanem számos tekintetben a zenéből is.

Lehengerlő produkciót így érthetően nehéz létrehozni a műből. Nem is sikerült a finneknek sem, de az értékek megmutatásával azért nem maradt adós az együttes. Noha a színpadi megjelenítés (Mika Haaranen, Sampo Pyhälä, Elina Ström és Vilppu Kiljunen munkája), amely nagyrészt vetített képekre szorítkozott (Froila világa esetében romantikus festményeket idéző tájakra, Mauregato birodalmát láttatva pedig egy modern nagyvárost megjelenítő, zsúfolt látványra), nem sokat adott a darabhoz, ahogyan a pódium előterében jó szándékú párkaként egy óriási fehér fehér köntöst varrogató statiszta sem, aki művével a darab végén mintegy közös esküvői öltözetbe burkolta a címszereplő párost, a mű romantikus német operára vonatkozó kérdésfelvetései mégis jól érvényesültek, és a zenei megvalósítás is friss volt, energikus és eleven. Igaz, a Froilát megszemélyesítő Krešimir Stražanac eleinte meglehetősen elcsuklóan énekelt, az ártatlanul tiszta hangjával romlatlan, naiv hősnőnek kiváltképpen alkalmas Lydia Teuscher és a gondokba merült Mauregatót meggyőzően megformáló Johannes Weisser, valamint a nyíregyházi Cantemus Vegyeskar és a Helsinki Baroque Orchestra mégis igazán érdekes produkciót mutatott be a budapesti közönségnek. Ritkán lehet az embernek olyan élményben része, mintha alakulásában érzékelné a kultúrtörténetet, az Alfonso und Estrella előadása azonban ilyen esemény volt.

RÁKAI ZSUZSANNA

(Helsinki Baroque Orchestra, Aapo Häkkinen, Patrick Grahl, Lydia Teuscher, Krešimir Stražanac, Johannes Weisser, Arttu Kataja, Cantemus Vegyeskar – Művészetek Palotája, 2022. november 17.)