Csodák és mesébe illő dolgok

   Sebők György Szegedről, Budapestről, Párizsról, Bloomingtonról, Ernenről 

-  A lexikonok szerint már ötévesen elkezdte zenei tanulmányait. Otthon, Szegeden hogyan nyilvánult meg a tehetsége?

- Volt egy zongoránk, amely pompás játékszernek bizonyult. Úgy hívták, hogy Erste Produktiv Genossenschaft, azt hiszem, a Bösendorfernek lehetett valamiféle alváltozata. Amit hallottam a rádióban, azt lejátszottam rajta, méghozzá két kézzel, és többé-kevésbé a harmóniák is a helyükre kerültek. Nagyapám azt mondta: úgy látszik, a gyerek tehetséges, el kell vinni egy tanárhoz. Szegeden Baranyi János növendéke lettem, aki nem vállalt el rögtön. Először egy segédtanárnőhöz, bizonyos Bartl nénihez kerültem, aki sajátos módszerrel tanított zongorázni, ugyanis minden hangnak nevet adott. Az a volt a kis Antalka, a b a Béluska, a c a Cecília és így tovább. Gyerekfejjel nem tudtam felfogni, és máig sem értem, miért kellett ezt a sok keresztnevet megtanulni, ahelyett, hogy egyszerűen azt mondta volna: ez a b, ez a c.

Elméletet Szegi Endrétől tanultam, akit, szögediek lévén, Szögi bácsinak hívtunk. Egy éve járhattam hozzá, amikor az órán fölírt a táblára egy dallamot, és azt mondta: Gyerekek, ezt énekeljétek el, megadom az első hangot. Meg is adta, de én nem énekeltem. Megkérdezte: Gyurika, te miért nem énekelsz? Azért nem, feleltem, mert első hangnak f-et tetszett írni, és d-t tetszett énekelni.

- Tehát így derült ki, hogy abszolút hallása van.

- Így. Később Baranyit kinevezték Debrecenbe zeneiskolai igazgatónak. Ekkor fölutazott Pestre, hogy tanárt keressen három-négy kiválogatott növendékének. Meg is találta Sándor Györgyöt, aki akkor Bartók tanítványa volt a Zeneakadémián, és hetente járt hozzánk Szegedre órát adni. Amikor tizenhat éves lettem, apám így szólt hozzám: Te vagy a legjobb zongorista Szegeden, és ez nem szerencsés. El kell menned valahová, ahol jobban zongoráznak, mint te - ez a hely volt a Zeneakadémia. 1938-ban Székely Arnold osztályába vettek fel, de ő egy év múlva nyugdíjba ment. Átkerültem Keéri-Szántó Imréhez, aki viszont nemsokára meghalt. Utána rövid ideig Faragó Györgyhöz jártam - őt nem nagyon értettem, annál inkább csodáltam.

A körülmények tehát úgy hozták, hogy a főiskolán nem zongoratanáraimtól tanultam a legtöbbet. Ehhez tudni kell azt is, hogy egy idő után furcsa helyzetben lebegtem a Zeneakadémián: kísértem Zathureczky Ede osztályát, kísértem Molnár Imre énekóráin, Kresz Géza hegedűóráin, kísértem diplomahangversenyeken, vagyis egyszerre voltam korrepetitor, növendék, illetve tanár. Zathureczkynek köszönhetem, hogy megismertem az egész hegedűirodalmat, beleértve a vonásnemeket, ujjrendeket, mindent a világon. Amikor a tanítvány Zathureczky óráján nem tudta a kívánt hangszínt megszólaltatni, a mester rám szólt: „Gyuri, mutassa meg neki!” Mármint zongorán. Ez rendkívül hasznos volt, túlmutatott a puszta hangszeres ismereteken. Játszani nem tudok vonós hangszeren, de, mi tagadás, tanítom. Gyakran jönnek hozzám ma is hegedűsök, csellisták technikai problémákkal. Starker is küldött már csellistát: “Nem tud staccatózni? Menjen a Sebőkhöz, majd az megtanítja rá.” Végső fokon a tanítás - legyen szó hegedűről, csellóról vagy pingpongról - alapvetően ugyanaz. És a zene is mindig ugyanaz.

Közben meghallottam, hogy Bécsből Pestre költözött Paul Weingarten, aki nyilván az Anschluss miatt települt át. Elmentem hozzá azzal, hogy szeretnék órákat venni tőle. Meghallgatott, megkérdezte, milyen körülmények között élek, és amikor meghallotta, hogy óraadásból és kísérésből tartom el magam (apám haldoklott Szegeden), azt mondta, nála a zongoraóra nem kerül semmibe. Elkezdtem tanulni tőle, és nagyon megszerettem; szinte mesebeli jelenségnek tűnt gyönyörű kék szemével és hosszú, ősz hajával. Azt hiszem, ő is kedvelt engem. Egy szép napon azt mesélte, hogy az előző órán a szomszéd szobában egy barátja hallotta a játékomat, s annyira megtetszett neki, hogy ezt küldi. És átadott egy borítékot száz pengővel (a havi kétszáz pengő fix idején). A mai napig meg vagyok győződve arról, hogy a küldemény Weingarten pénztárcájából érkezett, de ő megtalálta a módját, hogy ne háríthassam el az ajándékot. Tulajdonképpen máig is ezt fizetem vissza: pénzért nem adok magánórát.

Visszatérve nem zongorát tanító professzoraimra: sok magyar muzsikussal egybehangzóan állítom, nemzedékemre Weiner Leó gyakorolta a legnagyobb hatást. Kamarazenét tanított, bár én külön, a lakásán is játszottam neki zongoraműveket. Weiner volt az, aki megtanította az embert hallani. (Nem állítom persze, hogy a többiek süketek voltak.) Weiner, mintegy metafizikusan, annak a szellemében tanított, hogy a hang azért van, mert hallom. S minél jobban hallom, annál inkább van. Tulajdonképpen hangközöket hallok, s ezek fejlődnek tovább, úgy, ahogy a beszédhangokból létrejönnek a szavak és a mondatok. Mind e mögött meghúzódik egy gondolat, melyet közölni akarok, s az egyetlen egyenes út a között, amit gondolok, és amit hallok, az az előadás maga. Weiner ezt tanította, anélkül, hogy filozofikusan kifejtette volna. Ha leütött egy D-dúr akkordot, akkor az D-dúrabb volt, mint bárki más D-dúrja.

Amikor Weiner azt kérdezte: “Mondták már magának, hogy csúnyán muzsikál?”, akkor az ember alaposan elgondolkodott, és ha történetesen az volt a válasz: “Igen, a tanár úr említette a múlt héten”, arra Weiner így replikázott: “Akkor most megismétlem. Hát maga nem hallja, hogy összepedálozza a tonikát meg a dominánst?” - “Nem hallottam, tanár úr. Nem vettem észre.” - “Hogyan? Ha magának a fejére esik egy tégla, azt nem veszi észre??” Ha játszott nála egy vonósnégyes, ő bizony, ha kellett, leállította őket, és nem kesztyűs kézzel bánt velük, ahogy ma szokás, hanem rámutatott az egyik zenészre, és megkérdezte: “Mi volt ez a hamis hang?” Erre sohasem lehetett azt felelni, hogy “Jaj, még nem ismerem ezt a kvartettet”, mert ahhoz, hogy észrevegyünk egy gikszert, még nem kell ismerni az egész művet. Elvárta tőlünk, hogy halljunk.

A szigora nem zavart bennünket, mert számunkra Weiner volt a Zene. Szerettük - az biztos, hogy jobban szerettük, mint ő minket. Emellett a nemzedékem nem volt túlérzékeny. Meghallgattuk, amit mondott, a háta mögött megmosolyogtuk, néha kifiguráztuk, de minden esetben elgondolkoztunk a szavain. És ami a legfontosabb: egyre jobban hallottuk, hogy mi történik a zenében.

-  Budapest ostromát itthon élte át?

- Nem, az ostromot a Kárpátokban éltem át, követ törve. Amikor 21 éves lettem, behívtak katonának, és egy utászalakulathoz kerültem. Az volt a dolgunk, hogy a Kárpátokban építsünk egy utat, amelyet eredetileg arra terveztek, hogy rajta vonuljon be a német hadsereg a Szovjetunióba; később, mint ismeretes, ez fordítva történt. Nem hiszem, hogy az út, amit építettünk, nagyon sokat segített - mindenesetre egy kőbányában dolgoztunk, s miután felrobbantották a sziklát, jöttünk mi a nyolckilós kalapácsunkkal, és addig vertük, amíg kavics lett belőle. Szerencsémre apám bölcs ember volt, tudta, nem lehet előre látni, mit hoz az élet. Emiatt vívtam (apám, aki az első világháborúban főhadnagyként szolgált, maga tanított), bicikliztem, úsztam, eveztem, bokszoltam. Apám nagy gondot fordított arra, hogy rendszeresen gyakoroljak a hangszeren, ugyanakkor nem engedett olyan majommá válni, aki után a mama viszi a kottát, nehogy elfáradjon a gyerek keze. Szóval apám nevelésének köszönhetem, hogy kibírtam a testi megpróbáltatásokat, és a kezem se látta kárát. (Megjegyzem, szerintem a zongorázásban az egész kézkérdés csak babona. Kell egy normális kéz, és kész. Otthon, ha valami elromlik, mindig saját magam fogom a szerszámot, és egyedül javítom meg.)

-  Mihez kezdett a háborít után?

-  A háború után elmentem Szegedre, és megnősültem. A feleségemnek Déván élt a családja, ahová el is utazott, s én egy vonat tetején követtem. A papírjaim azonban nem voltak megfelelőek, és a román határon letartóztattak. Néhány napig az aradi utcát söpörtem, amíg rá nem jöttem: a korrupció elég erős ahhoz, hogy ezt a helyzetet meg lehessen oldani. Némi késéssel megérkeztem hát Dévára, ahol természetesen nem várt nagy jövő egy zongoristára. Inkább Bukarestbe mentem. Nem tudom, hogyan szerzett rólam tudomást Enescu, mindenesetre felkért, hogy adjak elő a zenekarával egy Mozart-zongoraversenyt. A koncertnek sikere volt, növendékekre tettem szert, turnéztam Erdélyben, fél év elteltével azonban úgy éreztem, ideje visszatérni Budapestre. Itt megtudtam, hogy nagyon jó barátaim, köztük Starker János, Párizsban tartózkodnak. Különféle engedélyek beszerzését követően utánuk indultam. Egy kis szálloda legfelső emeletén laktunk, a Bohéméletből ismert körülmények között, és vártuk a jó szerencsét. A jó szerencse azonban nem jelentkezett, úgyhogy hazautaztunk - Starkerből első csellista lett az Operában, engem kineveztek tanárnak a Bartók Konzervatóriumba. Starker hamarosan úgy érezte, hogy neki itt nem nő fű, és nemsokára Dallasba távozott - Dorátitól kapott meghívást -, én a következő tíz évet Budapesten töltöttem.

- Nem. Nem kellett reszketnem, hogy letartóztatnak - viszont jó néhány kollégámnak és barátomnak igen. Akadt nem egy ismerősöm, akit csak amiatt, hogy - mondjuk - azelőtt textilüzlete volt, deportáltak. Én megbecsült művész lettem, tanítottam, koncerteztem, megnyertem a berlini VIT-versenyt, és 1952-ben Liszt-díjat kaptam. A vasfüggönytől keletre turnézhattam is, Albániát kivéve minden országban felléptem. Azután elérkezett 1956. október 23. - a Rádióban készítettünk felvételt Mario Rossi karmesterrel, amikor odakint már lőttek. A felvétel után hazasétáltam, az emberek ölelkeztek az utcán, minden szépnek és reményteljesnek látszott. Azokban a napokban elhatároztuk a második feleségemmel, hogy... nehéz ezt kifejezni... szóval, hogy európaiak leszünk. Ahogy akkoriban sokan, mi is felkerekedtünk, és roppant bonyodalmak után eljutottunk Párizsba.

-  Másodszorra több szerencsével járt?

-  Hogyan cserélte fel a franciaországi karriert amerikaira?

Akkoriban a magyar bevándorlási kvóta megtelt, úgyhogy azzal a különleges vízummal érkeztem meg, amelyet tudósoknak és művészeknek rendszeresítettek: mivel az Egyesült Államokat a szellemi tőke bekebelezésével vádolták, ez a beutazási engedély négy évre szólt, és azzal a feltétellel adták ki, hogy négy év múltán az illetőt visszaküldik oda, ahonnan jött. A mi négy évünk is letelt, kellett volna szednünk a sátorfánkat. Azt mondtam a dékánnak: ha most elmegyünk, végleg Franciaországban maradunk. Ekkor hihetetlen mozgalom indult meg. Az egyetem elnöke elutazott Washingtonba, ahol meggyőzte Indiana állam egyik szenátorát arról, hogy pótolhatatlan vagyok, sőt rávette, hogy a Kongresszusban terjesszen be az érdekemben egy törvényjavaslatot - ez volt a Sebők Bill (pontosabban: Sebok Bill, mert a tengeren túl két vesszőt elveszítettem), azóta is őrzöm otthon. A Kongresszus megszavazta a javaslatot, s így én kivételesen a négy éven túl is Amerikában maradhattam. Mi több, egy másik javaslat eredményeképpen az állampolgárságot is rögtön megkaptam, nem kellett kivárnom az öt esztendőt.

-  Bloomington magyar fellegvárnak számított? Ott dolgozott a névrokona, Thomas A. Sebeok, aztán Sinor Dénes, ma is működik a magyar tanszék…

-   Ez ne tévesszen meg senkit. A zeneművészeti karon például mindössze ketten tanítottunk, Starker János és én. A mintegy háromezer tanár és a 31 ezer növendék között jelentéktelen hányadot képviseltünk. Igen nagy egyetemet kell elképzelni, a School of Music csupán szimfonikus zenekarból ötöt tart el. Ottlétem alatt az addig sem kicsiny zenei fakultás valóságos birodalommá fejlődött, a zenei könyvtár polcainak hossza tíz kilométer. A tantestület és a diákság nemzetközi, a kart pedig az ország dékánjai többször is az Egyesült Államok legjobb zenei felsőoktatási intézményének szavazták meg.

-  A megérkezés óta, gondolom, kibékült Bloomingtonnal.

-  A város rengeteget fejlődött. Megnőtt, mégis kertváros jellegű maradt, és folyamatosan vonzza az embereket: ezrével költöznek be a keleti és a nyugati partról egyaránt, hogy ott töltsék nyugdíjas éveiket. És elég hamar felfedeztük Bloomingtonnak azt az előnyét is, hogy el lehet onnan utazni. Hosszú-hosszú időn át évi hat-nyolc hónapot voltam úton - hangversenyeztem és kurzusokat tartottam. 14 évig dolgoztam a berlini Hochschule der Künste vendégtanáraként, de tanítottam a tokiói Toho Schoolban, a párizsi Conservatoire-on. Amszterdamban, és a finn Sibelius Akadémián is. Amerikában azt is könnyű megszokni, hogy ha egyszer már ott van az ember, rögtön belföldinek, amerikainak tekintik. Párizsban, a Conservatoire-on is kínáltak állást, de ott kötelező lett volna felvenni a francia állampolgárságot, míg Amerikában a kutya se kéri a személyi igazolványt, már csak azért sem, mert ilyen okmány ott nem létezik.

S természetesen nem csupán Bloomington változott, hanem én is. Összeszoktunk. Közben rájöttem még egy “előnyre”: bárhol éljen is az ember, ha egy kicsit mélyebben néz bele a helyi politikába, undor fogja el.

-  Ott is.

-  Hogyan született meg a máig tartó nagy szerelem, az Ernen Musikdorf?

-  Ernen egészen különleges. Ernen az életem csodája…

-  ... bocsánatot kérek, hogy közbevágok, de ez már a sokadik “csodás", “mesebeli " motívum az életében. Azt hiszem, a csodálatos eseményeknek és embereknek a megszokottnál sűrűbb előfordulása elsősorban az ön lelki alkatáról árulkodik. De folytassuk.

-  Ernen csodája más mint a többi. Mert ha nem én zongorázom Párizsban egy hangversenyen, és nem én készítek lemezt az Eratónál, hát megteszi más. De az Ernen Musikdorf azt hiszem, nélkülem nem jött volna létre. Ez a 400 lelket számláló kis svájci falu (Wallis kantonban, nem messze a Zermatt-tól) valamivel magasabban fekszik, mint Magyarország legmagasabb pontja, csakhogy a környező három-négyezres csúcsok miatt úgy érezni, mintha mély völgyben tartózkodnánk. Ernent közvetve Lisztnek köszönhetem, mert az ő tanítványa volt Thomán István, és Thomán lányai, akikkel nagyon jó, családias viszonyban voltunk, ebbe a faluba jártak nyaralni. Az ő jóvoltukból ismertük meg ezt a földi Paradicsomot: gleccser, kristálytiszta víz, nagyszerű levegő, éjszaka látszik a Tejút, és így tovább. Eleinte mi is csak nyaralni jártunk oda. Aztán egyszer odajött hozzám Herr Schmidt, a negyedik generációs postamester, és azt mondta: Ernen ősi fészek, valaha az itáliai-német kereskedelem központja volt. Goethe és Napóleon is megszállt itt, a chalet-k (a jellegzetes svájci faházak) a 15-16. században épültek. Sebők úr, maga híres ember, segítsen, hogy Ernen megint rákerüljön a térképre.

Az ötlet megtetszett, és kivitelezhetőnek is tűnt. A falunak három temploma van, s közülük a réges-régi katolikus Szent György-templom több embert tud befogadni, mint ahányan Ernent lakják, ráadásul az orgonáját hat évvel Bach születése előtt építették. Úgy gondoltam, egy kurzushoz 12 zongorára lesz szükség - a hangszereket saját költségemre kölcsönöztem, ebbe a pénzügyi megoldásba a falu rögtön bele is egyezett. Az első évben, negyedszázaddal ezelőtt, kilencen jelentkeztek a mesterkurzusra - így kezdődött. Propagandát alig fejtettünk ki: Bloomingtonban nyomattam néhány szórólapot, és a második évben már 42-en jöttek el. Rájöttem, hogy ebbe a létszámba én belepusztulok, később apránként kialakult, hogy harminc aktívan játszó növendéket fogadunk, és érkezik még harminc-negyven érdeklődő: zenetanárok, zenekedvelők. Kezdettől fogva több hangszer képviselői gyűltek össze, ennek eredményeképpen komoly kamarazenélés is folyt a faluban, sőt három hangversenyt is tartottunk.

Pár év elteltével feltűnt, hogy az esemény iránt a közönség is érdeklődik. Összeültem a falu bölcseivel megbeszélni, ne fejlesszük-e a kurzust fesztivállá. Megegyeztünk, és 1985-ben belevágtunk, szinte költségvetés nélkül - ma már szerencsére válogathatunk a támogatók között. Akiket először meghívtam - elsősorban régi, szép pályát befutott kamarazene-növendékeimet -, ingyen is szívesen jöttek volna. A résztvevők családostul érkeznek, és mindannyian egy-egy chalet-t kapnak használatra, tehát a munka mellett együtt élvezhetik a nyaralást is. Így töltünk el remek körülmények között két hetet - az egyik napon próba, a másikon koncert. (Az egyik zongoragyakorlónk az egykori börtön, amelyben utoljára a 17. században tartottak fogva rabot.) Mára nagyon felvitte az isten a dolgunkat, az idén vendégszerepeltünk Briggben és Martignyban is, jövőre Interlakenban várnak bennünket. Rendszeresen visszatér Ernenbe William Preusill, a Clevelandi Zenekar koncertmestere, Ada Pesch és Jean Piguet, a zürichi Opera, illetve a Suisse Romande Zenekar hangversenymesterei, Akiko Mikami, a nagyszerű japán fuvolásnő, aki épp Budapesten nyert versenyt, Lluis Claret, a remek csellista, és így tovább. Akad már olyan újság, amely a salzburginál jobbnak tartja a mi fesztiválunkat.

Nem csak én szeretem Ernent, a falubeliek is megbecsülnek engem: 800 év óta én vagyok a helység harmadik díszpolgára.

BARABÁS ANDRÁS

(A cikk a Muzsika 1999 januári számában jelent meg.)

További olvasásra ajánljuk: http://www.muzsika.org/varga-gabor-portre/