Tudás és személyesség

A „Haydneum fortepianoestek” keretében Hollandiában élő kitűnő fortepianistánk, Somlai Petra adott hangversenyt február 24-én a Zeneakadémia Solti termében. Műsorán három nagyszabású szonáta szerepelt, amelyek sajátos vonulatot alkotva adtak képet a korai kalapácszongora-idióma fejlődéséről a bécsi klasszikától a korai (bécsi) romantikáig. A három szonáta közül Leopold Kozeluch darabja 1790 táján keletkezett, tehát Haydn és Mozart utolsó billentyűs szonátáinak kortársa; Jan Ladislav Dussek kompozíciója 1810 körüli, tehát a Beethoven-szonáták többségének megírása után született, míg Schubert három posztumusz szonátájának egyike mintegy a zárókövét jelentette ennek az egész hallatlanul gazdag és izgalmas korszaknak.

A historikus irányzat képviselőjeként a művésznő korabeli hangszerek – kitűnő – másolatain játszott, mégpedig kettőn: egy 18. század végi bécsi Walter-fortepianóén, illetve egy 19. század eleji, jóval robusztusabb – bár ugyanannak a bécsi hangszerkészítő-iskolának a hagyományait továbbfejlesztő – Graf-féle korai zongoráén.

A koncert első felében, a Walter-féle fortepianón, két olyan komponista művei szólaltak meg, akiknek a neve mindannyiunk fülében ismerősen cseng, ám műveiket ritkán hallhatjuk hangversenyteremben. Haydn, Mozart és Beethoven kortársairól lévén szó, akik közül a valamivel idősebb Kozeluch egy városban is működött a nagy triász tagjaival, persze nem csodálkozhatunk azon a hátrányos helyzeten, amelyet a valóságos zenei terméshez képest szinte mindig szűkösnek bizonyuló koncertrepertoárban elfoglalnak. Pedig mindketten jelentékeny komponisták voltak. Kozeluch elsősorban a kalapácsos hangszernek a csembalótól való emancipációjában, önálló idiómájának kikovácsolásában töltött be úttörő szerepet; emellett eredeti harmóniai és formai megoldásaival, éneklő melódiáival már a korai romantika színeit csillantotta fel. Dussek pedig a korabeli zongoratechnika egyik megújítójaként, a Beethovenével vetekedő harmóniai fantáziájáért és Schubertet, Lisztet, sőt Brahmsot megelőlegező, merész gondolataiért is megérdemli az utókor megkülönböztetett megbecsülését.

A Somlai Petra által nyitószámként eljátszott, op. 38-as f-moll szonátának már a hangnemválasztása is ezt igazolja, hiszen Haydnnál ez kivételes, „Sturm und Drang”-hangnem, Mozart műveiben pedig csupán elszigetelt egzotikum; Kozeluch viszont két szonátát is komponált ebben a hangnemben. Az op. 38-as darab nyitótétele képekben és színekben gazdag, fantáziaszerű és egyben drámai alkotás szenvedélyes kitörésekkel és hosszabb párbeszédszerű szakaszokkal, melyek mintha egy férfi és egy nő dialógusát jelenítenék meg. Érdekesség, hogy a középső tétel is az f-moll alaphangnemben marad; ebben is sok a szeszélyes, rögtönzésszerű elem, de a dalszerű melódiák és az idilli pillanatok sem hiányoznak. A tömörebb zárótétel azután ismét a magas hőfokú érzelmek irányába fordul.

Az első mű elhangzása után Somlai Petra rövidre fogott, de vonzó és érdekes ismertetőszöveggel kalauzolta el a közönséget a szerzők, stílusok és műfajok útvesztőjében.

Dussek egy fokkal még Kozeluchnál is fajsúlyosabb szerző; op. 69 no. 3-as D-dúr szonátája (C 242) beethoveni elszántságú és szélsőségekkel teli tétellel („Allegro maestoso e brillante”) indul, pihenőként ringatózó Larghetto espressivóval folytatódik, majd a darabot egy vissza-visszatérő dudabasszussal színesített vadászat-zene vagy inkább mozgalmas vadászjelenetek sora zárja.

Somlai játéka igazolta széles körű megbecsültségét a korhű billentyűsjáték világában; biztosan és határozottan formálta meg a karaktereket, választékosan és logikusan tagolt; tudja, hogyan lehet beszédszerűen és hogyan éneklően zongorázni, jól ismeri hangszere korlátait és lehetőségeit, és technikailag is kifogástalanul uralkodott az anyag fölött. Emellett kifejezetten költői megnyilvánulásokat is hallhattunk tőle, például a Dussek-darab nyitótételének álmodozó, majd borzongató karakterű melléktéma-szakaszában. A vadászzenében pedig a játék muszkuláris öröme, az önfeledtség, a szabad tér tágassága is teret kapott.

A szünet után Schubert D 959-es A-dúr szonátáját játszotta el Somlai Petra, újabb rövid és rokonszenves bevezetést követően. Ez a mű bármely zongorista számára repertoárjának egyik kimagasló csúcsát jelenti, kivételes próbatételt, amilyenhez hasonló talán tucatnyi van az irodalomban. A művésznő vállalta ezt a rendkívüli kihívást, és szinte mindent, ami számon kérhető, dicséretesen teljesített. Meggyőzően bontakozott ki a nyitótétel személyessége és epikus hömpölygése, az indulatos kitöréseket és csapásokat nem simította ki az előadó; érzékeltette a II. tétel pokoljáró karakterét, és össze tudta fogni a zárótétel hatalmas szintézisét, még ha előfordult is, hogy a felszín alatt érezhettük az anyaggal folytatott küzdelmét.

Ha azonban a legmagasabb szintre helyezzük elvárásainkat – és a koncert egészének színvonala ezt indokolja – akkor be kell vallanunk, hogy itt-ott hiányzott az igazi monumentalitás és szuggesztivitás ebből az interpretációból. Egy-egy megállás, bár gondosan ki volt kalkulálva, nem sugárzott döbbenetet; egy-egy trilla, bár kifogástalan és egyenletes volt, valahogy nem vijjogott igazán; a Scherzo fel-alá röpködő staccato akkordjai egy kissé túl szabályosak voltak; s néha picit hideg, tanáros maradt az előadás. Ha tehát Somlai Petra, akinek bőven van még erre ideje, a tudáson túl a személyesség, a kitárulkozás mozzanatát is erősíteni tudja játékában, ha át tudja törni azokat a gátakat, amelyek ezt megnehezítik számára, akkor még inkább meg fogja győzni a közönségét, hogy a legmagasabb csúcsokat is érdemes megostromolnia.

MALINA JÁNOS

(Somlai Petra hangversenye, 2024. február 24., Zeneakadémia)