Szerdai örömnap

Fischer Iván épp müncheni koncertekre készül, de a Budapesti Fesztiválzenekar a vezetője távollétében sem ismer szürke hétköznapokat. Ahogyan Várjon Dénes sem.

A fenti mondatban éppen csak a február 28-i (egyúttal a február 29-i és március 2-i) hangverseny karmesterének a neve nem szerepelt, jóllehet jelentős részben okvetlenül Jaime Martín érdeme volt, hogy oly derűsen ünnepiesnek bizonyult a BFZ Ravel, Dohnányi és Mendelssohn műveiből összeállított programja. Nem mintha a spanyol muzsikus hírneve már jó előre felkészített volna minket a pirosbetűs élményre, hiszen Martín ez idáig csak fuvolistaként lépett fel Budapesten: 2003-ban Murray Perahia és az Academy of St. Martin in the Fields társaságában. Mi tagadás, korábban nemigen hallottunk itthon a 68 esztendős művész dirigensi diadalairól, de azóta már jól tudjuk, hogy ez csakis a mi hibánk és a mi veszteségünk lehetett. Merthogy most jószerint a pódiumra lépése pillanatában kiderült, hogy a joviálisan piknikus alkatú Martín – valaki. Méghozzá rendkívül muzikális valaki, ám e tény felismeréséhez persze már szükségünk volt az első szám, a Couperin sírja felhangzására.

Maurice Ravel többszörös emlékzenéje, amely egyszerre tiszteleg az I. világháborúban elesett barátok és a nagy barokk pályaelőd előtt, azzal a letisztult, áttekinthető, a kompozíció szerkezetét előzékenyen feltáró világossággal szólalt meg, amelyet vészes közhellyel franciás eleganciának szokás nevezni. A pálca nélkül vezénylő Martín szívderítően plasztikus mozdulatai nemcsak a zenekar, de a közönség számára is pontos irányítást kínáltak. Őt látva újra meggyőződhettünk arról, hogy a koncertélmény legalább annyira vizuális, mint auditív jellegű, hiszen a karmester egy-egy szeretetteljes, pregnáns voltában is lekerekített gesztusa rendre kiemelte azt a motívumot és belépést, amelyre indokolt volt felfigyelnünk. Mindebben pedig a négy tételes mű (Ravel a hat tételből álló zongorakompozíció kétharmadát hangszerelte meg és rendezte át zenekari darabbá) hangszeres előadói is kongeniális partnerei voltak, és így még a záró Rigaudon „assez vif”-lendülete közepette is külön megkülönböztetett örömünk telhetett például a fuvolás és a hárfa rövid, de oly szépséges közjátékában.

Martín és a zenekar érdemei mit sem csökkentek a következő szám előadása során, éppen csak indokoltan átengedték a főszerepet Várjon Dénesnek. A Változatok egy gyermekdalravolt ez a második, a program középpontját elfoglaló szám, a zenei humor eme ismeretes mintapéldánya, amely mindig sikert arat – ám amelyet korántsem sikerül mindenkor a maga helyén megszólaltatni. Részben mert a zenei humor eleve kényes jószág, részben mivel Dohnányi Ernő – mi tűrés-tagadás – az időt bőven mérve meséli a maga viccét, és csakis a mindenkori előadókon múlik, hogy a Hull a pelyhes… melódiájával virtuózan elbíbelődő 25 percet szubjektíve mennyire érezzük hosszúnak. Várjon Dénes azonban a legrokonszenvesebb fajta viccmesélő, és ennek (valamint ismeretes szerénységének) köszönhetően a variációsorozat hallgatása közben ezúttal úgy érezhettük, hogy mindenből épp annyit kapunk, amennyit kellemes befogadnunk: a kollegiális zeneszerzői iróniából csakúgy, mint a zongoristabravúrból.

Február 28-án este már Várjon Dénes Mendelssohn-ráadása is mintegy megelőlegezte a második részt, amelyben a német mester V. (D-dúr, „Reformáció”) szimfóniája hangzott fel. A választás korántsem kézenfekvő, hiszen Budapesten Mendelssohntól leginkább az „Olasz” és a „Skót” melléknevű zengemények szoktak megszólalni, no meg persze a Szentivánéji álom, persze abból is jobbára csak a nyitány. Ám most Martín és a BFZ muzsikusai szeretetteljesen beleverték az orrunkat ebbe a csodálatos remekműbe, amelyről rendszerint annyit szokás tudni és elmondani, amennyit már maga a szimfónia mellékneve is jó előre nyomatékosít. És valóban, felfigyelhettünk az eszményien előszüremlő „drezdai ámen”-re és a nevezetes lutheri korálidézetre, csakhogy Martínéknak hála a koncert második felét a legkevésbé sem a felemelt mutatóujjal előadott zenetörténeti prelegálás uralta. Így akár arra is ráébredhettünk, hogy a mű első tételéhez Carl Maria Webernek is volt némi hatástörténeti hozzájárulása. Vagy arra, hogy Mendelssohn nemcsak Wagner, de önmaga előfutárának is tekinthető. Vagy éppenséggel arra, hogy a humor a zenében ott is könnyen elénk bukkanhat, ahol a magasztos melléknév okán azt előre tán nem is sejtenénk.

LÁSZLÓ FERENC

(BFZ, Várjon Dénes, Jaime Martín, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 28.)