Klasszikus hang népi "díszítéssel" a magyar Ugaron

Szirtes Edina Mókus készülő kettősversenye

Szirtes Edina Mókus neve, Erkel-díjas szerzői és előadói tevékenysége sok komolyzeneszerző kollégájáénál szélesebb körben ismert, mégis e rovatban némi beavatásra van szükségünk: hogyan érkeztél kettősverseny írásához, szimfonikus debütáláshoz?

‒ Zenei neveltetésem klasszikus. A kecskeméti Kodály iskolába jártam, ötéves koromtól a Kodály-módszerben tanultam. Egyik legfontosabb mesterem Rozgonyi Éva, akinek kórusában a szegedi konzervatóriumban nyolc évig énekeltem. Ahogy a lélegzetvételt tanította a zenében, egész életemre kihat. Szecsődi Ferencnél diplomáztam Bartók Hegedűversenyével és Kocsár Szólószonátájával. Már akkor megkeresett a Szegedi Kortárs Balett, hogy A csodálatos mandarin elé egy a Bartók-zenétől független anyagot rögtönözzek két táncos lába alá. Megszerettem a népzenészeket, akik balkáni, bolgár, román, meg cigány és magyar zenét játszottak. E muzsikálás révén többet léphettem színpadra. Noha addig is folyton kezemben volt a hangszer, attól kezdve egészen másképpen játszottam rajta. A népzenészek díszítéseit csodáltam, de megtanulni reményem sem volt, csak elcsentem belőle egy-egy figurát. Tudtam: nem akarok népzenét feldolgozni, ahhoz csak géniusz foghat. Meggyőződésem, hogy a népzene nem halt meg, tovább kellene írni. Ezért kezdtem abban gyökerező dallamokat kitalálni, amelyeket nem tudtam magamban tartani. Így köszönt vissza saját zenémként a népzene. Immár két éve duózom Rohmann Dittával, aki jó barátom lett, ő csellózik, én hegedülök, és mindketten énekelünk. Ez is útkeresés. Van egy vonósötösöm is, akikkel akusztikusan játszunk, hangosítás nélkül. Visszatalálunk ahhoz a hanghoz, amelyben kezdettől éltem, mellőzve a hangzavart, a felkéréseket megkönnyítő populáris eszközöket. Játszom jazz-zenészekkel is, de azt a világot csak akcentussal tudom beszélni. Négy-öt éve voltak etno-szimfonikus próbálkozásaim, amelyekben már azt a hangszeres közeget kerestem, amelyben nevelkedtem. De nem a ma divatos módon tömegként, hanem olyasmit kutatva, hogy miként lehet egy parasztfurulyát fuvolával kiváltani. Egy népzenész egészen máshogyan díszít, amitől lúdbőrzök és örvendek. A kettősversenyben pedig a klarinét szóló helyett tárogatót alkalmazok. Nem az a célom, hogy népzenei szólistákat állítsak a szimfonikus zenekar elé, hanem hogy egységet teremtsek az előadók között. A kettősverseny, amiről egy évig álmodoztam, már komplexebb, összetettebb zenei anyag, és ezen az úton szeretnék tovább menni, fejlődni.

‒ A kettősversenynél volt nem zenei indíttatás is?

‒ Bizony. Ady verse, A magyar Ugaron. Már a kezdősor: „Elvadult tájon gázolok” olyan erős kép, amely munkára serkentett. Tudjuk, a határidő is hatékony múzsa, s most azt is megtudtam, hogy zenét írni fizikailag is fárasztó lehet, de éreztem, a lendületet ki kell használnom.

‒ A két szólóhangszer egyikét, a hegedűt nyilván magadnak írtad.

‒ Nem feltétlenül. Nem is én akarom bemutatni, mert a darab iránt bennem lévő izgalom megviselhetné a hangszeres teljesítményt.

‒ A fúvós szólóhangszer esetében a klarinét vált tárogatóra, vagy akár egyik, akár másik játszhatja a szólamot?

‒ Ez nyitott kérdés. A Zeneakadémia népzenei tanszékén egy tárogató szakos muzsikus barátommal konzultáltam, elvileg előadható tárogatón is. De a szegedi konziban fölöttem járt Varga Gábor klarinétművész megtisztelt azzal, hogy átnézte a szólamot, s azt mondja, mindkettőn megszólaltatható. A klarinét virtuózabb, a tárogató lomhább. Az, hogy a tárogatónak más az intonációja, nem annyira pontos, nekem kifejezetten tetszik. Azt majd az előadóval egyeztetjük, hogy hol melyik hangszeren kell szebben életre a dallamvilág. Eredeti ötletem az volt, hogy a concerto grossokhoz hasonlóan a kisebb együttes összekötné a tételeket. Ott tárogató szólna, s a szólamvezető vonósok, de köztük a bőgő és a brácsa népi hangszer volna. Nagyon szeretem a brácsa meleg hangszínét, nekem is van brácsám. De egy klasszikus brácsás nem tud úgy lüktetni, mint egy népi hangszeres. Mi, klasszikus zenészek nem tudjuk azt az erőt képviselni, mint a népiek, mert nem is azt tanuljuk gyerekkorunk óta. Úgy érzem, jobban kell takarékoskodnom a hangokkal, meg kell próbálnom csak azt leírni, amit muszáj. A zárótételben a „kacagó szél” szöveget még nem hallom eléggé, azon még dolgoznom kell. Az is lehet, hogy a jelenlegi 40 percet meg kell őriznem, ahogy van, s ezt az ötletemet egy másik műben külön kifejtenem. A magyar népzenei lüktetést nem lehet pontosan lekottázni, ugyanakkor meg kell próbálnom párosítani a klasszikus hangszeresek finom játékával.

‒ Rögtönző szerep nyilván csak a szólistákra vár. Milyen mértékű ez?

‒ Csak a díszítés. Nem is nagyon improvizatív, csak amennyire az a népzenét is jellemzi. Az még a jövő zenéje, hogy kialakítsam az arányt, hiszen a népzenészek klasszikus képzettsége nem mindig elegendő a feladathoz. Ahogy én nem tudok autentikus népzenész módján díszíteni, nekik nincs kezükben a klasszikus hagyomány szerinti futamrendszer, virtuozitás. Akadnak már olyan népzenész zeneakadémisták, akik őrzik a komolyzenében megtanultakat, de a megfelelő előadói park kialakítása még várat magára.

‒ A szólistáknak inkább népi, vagy inkább klasszikus hangszeresnek kell lenniük?

‒ Az egyeztetések nyomán egyértelműen úgy látom, klasszikusaknak. A népzenészeknek az átvezető tételekben lenne szerepük. Bírom népzenészek ígéretét, hogy segítenek leírni a népi díszítéseket. Varga Gábort izgatja a tárogatózás is.

‒ A közönségnek mennyire kell követnie, hogy az egyes tételek az Ady-vers melyik négy sorához kapcsolódnak? Elmondatod a tételek előtt, kiosztatod szórólapon, vagy elég hogy téged inspirált?

‒ Jólesik, ha irodalom és zene kapcsolódik. A versszakokat beírtam a partitúrába, s szeretném, ha valaki szép hangon elmondaná azokat. A papír azért nem jó, mert amikor már felcsendül a zene, nem az Ady-versen kell gondolkodni, hanem az embereknek menniük kell a zenével.

‒ Úgy veszem ki szavaidból, hogy ez a darab továbbiak írására ébresztett indíttatást benned.

‒ Érző muzsikusként arról ábrándozom, hogy ha ezt előadják, és a közönség nem utasítja el, ha azt érzi majd, hogy van ennek ereje, akkor bátrabb leszek. Szeretnék Rohmann Dittának írni és Szűcs Máté brácsaművésznek olyat, amit befogad a komolyzenei közönség. Operát terveznék írni A kis hercegből. És még egy elgondolás, aminek címe: Életre ítéltek. Dokumentumkoncertnek nevezem, nyolc vonós hangszerre és zongorára szánom. Szorult helyzetű emberek ébresztették bennem a gondolatot, akik olyasmivel küzdenek, amit én talán már feladtam volna, de nekik példát mutató erejük van. Velük készült beszélgetések nyomán filmet kellene forgatnunk főleg kezükről, szemükről, s az összevágott anyaghoz írnám meg a zenét, amely élőben csatlakozna. Három szoprán énekest vonnék be, akik szöveg nélkül, fantázianyelven énekelnének, mindig egyszerre három szólamban, sosem szólóban, nem emberi erőt képviselnének, hanem mintha Isten szólna.

HOLLÓS MÁTÉ