Távozás engedély nélkül

Kisebb-nagyobb közösségekben sokszor meséltem Zoliról - Kocsis Zoltánról -, mert abban a szerencsé­ben részesültem, hogy annak idején, fiatal tanárként, a Konzervatóriumban, egy évig a szolfézs-zeneelmélet-zeneirodalom tanára lehettem.

Abban az évben, 1963-64 táján, egy osztályba gyűj­tötték a kivételes tehetségű gyerekeket, és egy kézbe - az enyémbe - adták a melléktárgyakat. A gyerekek heten voltak, mind 11-12 évesek. Hogy Zoli más, mint a többiek, rövid idő alatt kiderült. Bármilyen feladatot ad­tam, elsőként teljesítette. A megoldás módja olykor rend­hagyó volt.

Egy ízben kezükbe adtam valamelyik Mozart-dal kottá­ját és kértem, énekeljék el. Ki vállalja, egyedül? Zoli föl­pattant, ráállt a székre, amin az előbb még ült, onnan fölmászott a padra, és rákezdett. De hogyan? Jobb kezé­ben a kotta, bal kézzel gesztikulálva, grimaszolva, torz hangon, de hibátlanul végigénekelte. „Zolikám - mond­tam neki -, ez elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan, mert stí­lustalan. Nem törődtél azzal, hogy Mozart írta. Hogyan nyúlhatsz ilyen hányavetien egy klasszikus dallamhoz?" Abban a pillanatban, mintha a csintalan srác helyett Botticelli egyik angyala nézett volna rám. Leheletfinom hangon, csodás dinamikai árnyalásokkal, mesterien ta­golva tárta elénk a hangokat. Talán sikerült a könnyei­met elfojtani...

Egyetlen egyszer pontosan jött az órára, sőt nem is pon­tosan, hanem jó 10-15 perccel korábban. Belépett a terem­be, és szép csendesen leült hátul, miközben egy utolsó éves csoportnak Bach-korált diktáltam. Még hetedszer­re sem jelentkezett senki azzal, hogy leírta. Nyolcadszor is eljátszottam. „Elkészült valaki?" - kérdeztem, de sen­ki nem jelentkezett, azaz mégis - Zoli rohant előre, és nyomta kezembe a kottásfüzetét, ahol ott állt a korál pontosan lejegyezve. Úgy hírlik, Mozart írta le Allegri Misereréjét egyszeri hallás után, ám - úgy hírlik - azért volt benne hiba.

Mondtam már, ha ismét késni fog, megkérem az édesap­ját,  jöjjön be, mert ez így nem mehet tovább. Találkoztunk. Kiderült, hogy az iskola mindig 1-kor fejeződik be, Zolinak ebédelni kellett, ezért nem ért 2-re a Nagymező utcai épületbe. „Mi lenne, ha iskola után nem menne haza ebédelni - vetettem föl, mi lenne, ha együtt ebédelnénk, mondjuk a büfében, a Majakovszkij utca és a Lenin kör­út (ma megint Király utca és Teréz körút - F. I.) sarkán?" így is lett. Ettünk, és közben erről-arról beszélgettünk. Az egyik alkalommal Zoli megszólalt: „írom a g-mollt!" Ez Mozart kis g-moll szimfóniáját jelentette, amivel a ze­neirodalom órán foglalkoztunk. Csak egy partitúránk volt, Zoli nem bírta elviselni, hogy neki nincs belőle, ezért ha­tározta el, hogy leírja a darabot. (Felvétel alapján, hallás után!) „Nagyszerű" - mondtam Zolinak. Meg se rezzent. „Az a baj, hogy nem hallom, hogy melyik szólamot játssza az első, és melyiket a második kürt..."

Különleges hallása volt. Leütöttem egy öt hangból álló tercakkordot, és arra kértem, hogy énekelje utána, felbontva a hangokat. A négy tercugrás után még egy ötödiket is odaénekelt. “Nem jó, mondtam, ez csak négy terc egymás fölött, te meg ötöt énekeltél.” Mire Zoli megvonta a vállát. “Belehallottam!” - mondta közönyösen.

Mikulás előtt meghívtam magamhoz az osztályt. Termé­szetesen kakaót kaptak kaláccsal, és ki emlékszik már arra, hogy még milyen édességet készített nekik édes­anyám. Öt órakor kezdődött a zsúr. Előre megmondtam, hogy fél hétig lehetünk együtt, mert fél nyolcra koncert­re megyek az Akadémiára, előtte még át kell öltöznöm. Elég szépen hullott a hó, mikor kiengedtem a társaságot az ajtón, de hozzátettem: „Nem ácsorgunk sehol, tessék szépen hazamenni, nem akarom, hogy a szülők telefonon keressenek benneteket." Még csak félig voltam felöltözve, mikor valaki csengetett. Nagyon bosszúsan mentem az aj­tóhoz. „Ki az?" - kérdeztem. „Én vagyok." A hangból sej­teni lehetett, hogy Bogi. Kinéztem az előszobaajtó abla­kán. „Mi van? Itt hagytál valamit?" - „Nem, nem, csak a Zolit elfogták!" - „Elfogták? Mi az, hogy elfogták?" Bogi reszkető hangon válaszolt: „Csak az történt, hogy a Zoli hógolyóval megdobott egy kocsist és a kocsis nekiron­tott a Zolinak, elfogta, és nem eresztette el. Tessék jönni, a Zolit kiszabadítani!" A nadrágom tényleg félig volt raj­tam, így menjek le az utcára? Mit volt mit tennem, meg­próbáltam rendbe szedni magam, és sebesen elindultam Bogival lefelé a negyedik emeletről. Leérve a földszintre, a lépcsőnél ott gubbasztott Zoli. Legszívesebben megpo­foztam volna, de hát ilyet sose tettem. „Mit hallok? Mit csináltál?" - „Semmit - mondta az én Zolikám - sem­mit.” Megint ugyanúgy vonta meg a vállát, ahogy szokta. „Mondd el, mi történt." - „Elfogtak." - „Ki fogott el?” - „A kocsis." (Kocsist a kocsis!) „Miért?” - „Megdobtam egy hógolyóval". - „Nna tessék! És aztán?" - „Megkérdezte a ne­vemet." - „És mit mondtál?" - „Megmondtam, hogy Kocsis Zoltán vagyok." - „És aztán?" - „Megkérdezte, hogy hol lakom." - „És megmondtad?" - „Megmondtam." - „És az­ tán...?" - „Aztán elengedett." Pulykavörös lettem. „Zoli! Hát nem megmondtam, hogy azonnal menjetek haza?" Kocsis Zoli sötét tekintettel rám nézett, elfordult, és se szó, se beszéd, ott hagyott.

Kocsis Zoltán most se kérdezte, hogy elmehet-e. }

FÖLDES IMRE

(A cikk a Muzsika 2016. decemberi számában jelent meg.)