"...igényem volt arra, hogy minél többet hozzak ki magamból..."

Tavasszal kerek születésnapot ünnepelt hazánk egyik legjelentősebb operaénekese, Tokody Ilona, Kossuth- és Liszt-díjas művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Arra számítottam, talán suttogva beszél majd a hetedik X-ről, de az a tűz, lendület, és szenvedély, ahogyan jön-megy, mesél, nevet és elgondolkodik, ugyanazt a világszerte ünnepelt művésznőt juttatja eszembe, akit tizenévesen láttam először egy zeneiskolában adott koncerten, amelyet pontosan ugyanolyan felkészültséggel és fegyelmezettséggel énekelt végig, ahogyan a Metropolitan színpadán énekelhette, mondjuk Neddát, a Bajazzókban. Szeme csillogása, szakmája iránti mély szeretete mit sem változott. A világ felgyorsult körülötte, de belőle a régi nyugalom árad…

Énektanár édesanyám számára mindig te voltál az egyik példa, ha a tanítványainak felvételeket javasolt. Akkor még nem igazán értettem, mire gondol, amikor azt mondja, őt kell megismerni, ő tud vigyázni a hangjára. Most már tudom, ez azt jelentette, ha úgy érezted, nemet mondtál akár egy nagy felkérésre is. Lehet, hogy azt mondjuk, akkoriban könnyebb volt az énekesek élete, de nem hiszem, hogy csupán erről lenne szó. Miért vállaltad a megérzéseidet már a kezdetektől?

Azt hiszem, elég bátor lány vagyok. A bátorságomat és – ami talán ennél is fontosabb – az igazságérzetemet édesapámtól örököltem. Így aztán a pályámon is nagyon korán ki tudtam mondani, hogy egy szerepet még nem szeretnék megkapni. Még akkor is, ha ettől a kijelentéstől másnak égnek állt a haja. Mielőtt bekerültem az Operaházba, már voltak olyan koncertfelkéréseim is, amelyekre ugyancsak nemet mondtam. Vagy előfordult, hogy ragaszkodtam hozzá, bizonyos darabokat, szerepeket egymás után, estéről estére nem énekelek, mert rosszat tennék a hangomnak. De természetesen az ellenkezője is megtörtént, amikor azt mondtam valamire, hogy ezt most egyszerűen nem lehet kihagyni. Vagyis mindig mérlegeltem.

A főiskola végén, illetve miután bekerültem az Operaházba, az első két évben – az akkor igazgatóságnak, Mikó Andrásnak, Lukács Miklósnak hála - csak kis- és középszerepeket énekeltem. Mikó mondta is, hogy azért nem nyomnak el szerepekkel, mert maguknak, az Operaháznak akarnak kinevelni. Így aztán hagyták, hogy fejlődjek, és engedték, hogy a nagyoktól lessek el olyasmiket, amiket nem lehet megtanulni sem az iskolákban, sem a külön próbákon. Ezeket a dolgokat csak úgy lehet a saját művészetembe építeni, ha látom a nagyokat, és átveszek tőlük mindent, amit csak tudok. Csodálatos emlék és nagy büszkeség számomra, hogy már főiskolásként Melis György, Radnai György, Sólyom-Nagy Sándor, László Margit, Sudlik Mária, Házy Erzsébet, és a többiek közelében lehettem. Persze, rengeteg nevet sorolhatnék még. Azt szoktam mondani, én még elcsíptem „az istenek alkonyát”…

Ugye, van az a megfogalmazás, hogy a fiatalok a titkokat tanulják meg az idősebbektől, de ez nem így van, mert a titkokat nem lehet „ellesni”. Inkább az aura, a kisugárzás, ami körülvette őket, valamint erős egyéniségük volt hatással rám, és megszilárdította, hogy mindazt, ami én vagyok, ami bennem erős, még tovább kell fejlesztenem. Azt a pályám legelején is tudtam, hogy van egyéniségem. Sőt, ezt már gyerekként tudtam, noha kicsit megszenvedtem, hogy valószínűleg emiatt volt kevés barátom. Nevezzük ezt irigységnek, féltékenységnek? Nem is tudom. Mindenesetre apám mondta később, hogy édes lányom, jobb, ha irigyelnek, mint ha sajnálnak. És ebben tökéletesen igaza volt.

De, hogy visszatérjek az Operába, itt két év után kaptam meg az első nagyobb szerepemet, Liut a Turandotban. Éppen jókor jött, hiszen lendületben voltam, mert az előző két évben gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoztam a nagyokkal. Ezzel a feladattal pedig megérkezett az első, voltaképpen főszerep. Ezután következtek sorban az egyre nagyobb kihívások: A lombardok, az Aida, majd Bécsben a Pillangókisasszony. Akkor behívott a főigazgatói irodába Mikó András és Mihály András, és feltették a nagy kérdést: mit szólnék Puccini Manon Lescaut-jának címszerepéhez. Én meg azonnal nemet intettem.

Érdekes, hogy épp egy évvel azelőtt már feltették nekem a Manon-kérdést külföldön, és akkor is elutasítottam. Tehát számomra sem a pénz, sem a hírnév lehetősége nem számított, mert úgy éreztem, hogy erre a szerepre még nem vagyok elég érett. Ugyanakkor furcsa talán, hogy nem csak énekesként találtam korainak, hiszen a Verdi-szerepek legalább olyan nehezek, vagy időnként nehezebbek is, mint a Puccini-hősnők. Mégis, a hangszerelés miatt voltam óvatos, mert nagyon jó karmester segítsége kell hozzá, hogy egy énekesnő „át tudja énekelni” a zenekart. Majdnem wagneri hangszerelésről van itt szó. Puccini a fiatalság lobogó szenvedélyét akarta megjeleníteni, tegyük hozzá, jogosan, de ehhez kell egy Turandot-hang. Ez volt tehát az egyik félelmem, a másik pedig maga a hősnő, Manon. Ez a figura rettentően távol állt tőlem. Önmagában a flörtölés nem okoz gondot egy szopránnak, hiszen szinte minden szerepnek van ilyen oldala. De Manon kihívó frivolságával még nem tudtam mit kezdeni. Ebben a szerepben gonoszkodni kell, mert amit Manon csinál a kitartójával az opera 2. felvonásában, az bizony nem szép. Elképesztő kihívás végigvinni ennek a karakternek a fejlődését egészen a végéig, amikor már fel tud kiáltani: most kell meghalnom, amikor szerelmes lettem…

Ez egy szenvedéllyel és szenvedéssel teli szerep, de akkoriban az érettségét még nem éreztem közel magamhoz. De amint úgy éreztem, már eljött az ideje, jeleztem Mikó Andrásnak, és meg is kaptam a lehetőséget. Ahogy itthon elénekeltem, kis túlzással másnap jelentkeztek a bécsi Staatsoper-ből, és ott is színpadra léphettem Manonként. Mirella Freni volt a váltótársam, így utaztunk két hetes japán turnéra. Csodálatos emlék, sosem feledem!

Érdekes, amit mondasz, mert ugye, egy operaénekes esetében inkább a hangról beszélünk, pedig valójában te is a szerep megformálására, az énekes egyéniségének erősségére utalsz, vagyis a színészetre, ami valóban nagyon fontos egy operaénekes művészetében is…

Ezt most messzebbről kezdem. Engem mindig a tudás, és mindig a minél többet tudás érdekelt. A mai napig nem állok le, és nem mondom azt, hogy én már mindent tudok és nyugodtan hátradőlök a fotelban. Most éppen Schubert- és Brahms-dalokat tanulok, vagy éppen visszamegyek a preklasszikusokhoz, meg a gyönyörű barokk áriákhoz. Ugye, mindig adott a szöveg. És egy énekes számára ez az első. Színészként pedig úgy tudok megközelíteni egy dalt, vagy egy áriát, ha először függetlenítem a zenétől, és megvizsgálom a szövegét. Annak idején csak magyarul énekeltük az operákat, de amikor megkaptam egy szerepet, én mindig az eredeti nyelven kezdtem tanulni. Először lefordítottam magamnak, és ezzel valóban megértettem, miről szól, és szép lassan a véremmé vált. De nem csak a saját szerepemmel foglalkozom így, hanem a teljes darabbal. Ennek köszönhetően megtörtént az is, hogy súgtam José Carreras-nak, vagy Placido Domingónak, mert a súgó épp nem volt éber, én meg láttam, hogy nem jut eszükbe a szöveg.

Ezért mondtam mindig, amikor megkaptam egy szerepet, hogy idő kell hozzá. Ma már sajnos, nincs ilyen, ma nincs elegendő idő a felkészülésre. De nekem még volt lehetőségem fokozatosan tanulni. Először a szöveget, aztán a ritmust, a dallamot. Aztán ha éppen nem ismertem a darabot, akkor a teljes művet tanulmányoztam. Ilyen volt Respighi: A láng, vagy Richard Strauss: Guntram című operája. Addig egyiket sem játszották nálunk, így aztán vettem a fáradtságot, és az egyiket olaszból, a másikat németből fordítottam le magamnak. Aztán elolvastam, a zeneszerző éppen milyen körülmények között élt, és alkotott, amikor a darabot írta.

Mindig is az énekes műfajokat tartottam legtökéletesebbnek. De tényleg mindet, az opera mellett a dalokat, oratóriumokat éppúgy. Ugyanis nekünk eggyel több lehetőségünk van, mint a színészeknek, mert mi zenében is el tudjuk mondani azokat a csodálatos érzelmeket, amiket a zeneszerző a szöveggel zenébe álmodott. A zene segít nekem, hogy minél tökéletesebben játsszam a szerepemet. De ha nem tudom, hogy valóban miről énekelek, vagy a partnereim miről énekelnek, vagy miről szól a nyitány, akkor az egész nem ér semmit.

Amikor tanítottam, és a növendékek hozták az áriákat, gyakran megkérdeztem, szerinted itt most milyen harmónia van. Általában nem kaptam választ. Mondom, te hogyan tanulod a darabokat? És a felelet rendszerint ugyanaz volt: hát, megtanulom a szólamomat. Ez a nagy baj, mondtam én. Tessék megtanulni az egészet, elemezni kell a művet, akár a korrepetítor segítségével. Ez a zenészség. Az igény pedig az, amit nem lehet tanítani. Nekem mindig volt igényem arra, hogy minél többet hozzak ki magamból. Mi híd vagyunk a zeneszerző és a közönség között. Azzal, hogy tökéletesen tudom a szerepem, szeretném felemelni a közönséget, hogy elgondolkodjon, sírjon vagy nevessen. De ehhez nekem nagyon sokat kell tanulnom.

Azt mondod, mindig a közönség felemelése volt a célod. Ezt te a világ legnagyobb színpadain énekelve tehetted. De más-más országok közönsége nagyon eltérő, és nagyon más hatással lehet az énekesre…

Bizony, különböző vérmérsékletű közönséggel találkoztam egyes színházakban. A Magyar Állami Operaház persze, mindig első helyen állt, mert csodálatos társulatunk volt. Úgy működtünk együtt, mint egy család. Összeszoktunk, éreztük egymás legapróbb jelzéseit is. Két csodálatos kolléga - Kelen Péter, Molnár András - szinte állandó partnerem volt, rengeteg darabban énekeltünk együtt. Olyasmi volt ez, mint annak idején Házy Erzsébet és Ilosfalvy Róbert kettőse. És azt hiszem, a közönségnek kellenek is ezek a nagy párosok. A magyar publikum nagyon igényelte és meg is becsülte, ha felkészült, összeszokott társulat előadását láthatta.

De mesélek egy másik színházról is. Bár gyakran felléptem a bécsi Staatsoper-ben, ám sokkal intenzívebb próbaidőszakokat éltem meg a londoni Covent Garden-ben. Azt pedig nem szabad elfelejteni, hogy ez a közönség Shakespeare-en nevelkedett. Ebbe a színházba José Carreras ajánlott, a Bohéméletbe. Ő nem készített fel engem erre a publikumra, amiért aztán később elnézést is kért, mert számomra valódi döbbenet volt az élmény. Az első felvonásban Carreras gyönyörűen elénekelte a szólóját, majd következett Mimi áriája. Képzeld el azt a – számomra - megfagyott légkört, amikor Carreras Rodolphe-áriája után egyetlen tenyér sem csapódott össze. Én meg gondoltam, most akkor mit akarok én ezzel a Mimi-áriával, ami ráadásul nem is ária, Mimi inkább beszél magáról. Valamifajta elbeszélés, monológ, aminek az a vége, hogy bocsánat, hogy itt voltam, pukedli és kész. Nincs is igazi befejezése, mert Puccini nem azt akarta, hogy egy primadonna lezárja, hanem egy egyszerű varrólány csupán elmeséli az életét. És megint semmi. Aztán, noha szép tapsot kaptunk az első felvonás végén, amikor ketten kimentünk a függöny elé, de ahogy meghajlás után visszafordultunk, már el is halt az egész. Carreras látta, milyen sápadt vagyok, és kérdezte, mi a baj. Mondtam, az, hogy érzésem szerint mindketten jól énekeltünk, de a közönség nem reagált szinte semmit. Ő meg legyintett, és azt mondta, nyugalom. Ez Shakespeare közönsége. Majd figyeld meg a legvégén. Igaza lett, a végén olyan ovációval ünnepeltek bennünket, mint akik nem is akarják abbahagyni. Ez egy furcsa vérmérsékletű, és nagyon értő közönség, amelynek fontos a karakter, fontos a színpad. Nem elég, hogy szépen énekelsz, azt természetesnek veszi.

Aztán az olasz közönség. Elénekelsz egy áriát, meg se várják a végét, már üvöltve tapsolnak. A Metropolitan látogatói hűvösebbek, de a darab végén ők is lelkesen tapsolnak.

De ami személyes kedvencem, az a sevillai közönség, amelynek van egy nagyon sajátos tapsa. Juan Pons-szal adtunk ott Verdi-gálákat egy csodálatos akusztikájú teremben. Mennyei boldogság öntött el az egyik koncerten, mert minden úgy sikerült, ahogy terveztem. Egy művész nagyon ritkán elégedett, de akkor valahogy minden kijött, és úgy éreztem a közönség reakciójából, hogy pontosan ugyanazt érzik, rám hangolódtak az est folyamán.

Hadd térjek vissza a Covent Gardenbe, ahova másodszor Domingo hívott, ugyancsak a Bohéméletbe. Négy előadást játszottunk, és az utolsó kettőt ki is vetítették az utcára. Másnap úgy írtak róla, hogy ez volt az ének az esőben, mert a szakadó eső ellenére rengetegen álltak a vászon előtt, és végignézték a darabot. Előadás után őrök kísértek ki minket a színházból, én meg nem értettem, miért van erre szükség. Gyorsan rájöttem, amikor a rajongó közönség a ruhám darabjait tépkedte le emlékbe. A másnapi előadásra új felsőt kellett varrni nekem. Egyszerre volt felemelő és ijesztő ez az élmény.

Forrás: Youtube

Szóval nagyon más a közönség mindenütt. De azt rögtön érezni lehet a színpadról, hogy milyen az aznapi publikum.

Nagyon nagy neveket említettél ezekben a történetekben. Egy szegedi kislányból a világ legnagyobb operaházainak ünnepelt művésze lesz – ez a folyamat, és talán a partnerek elismerése nyilván erősítette az önbizalmadat. Még akkor is, ha – amint beszélgetésünk elején említetted – alapvetően erős egyéniség vagy. De mégis, hogyan változott az önértékelésed sikerről sikerre?

Megint visszamegyek abba az időbe, amikor bekerültem az Operaházba. Az, hogy bennem olyan emberek bíztak, mint Ferencsik János, Kórodi András, Mihály András, Mikó András, Lukács Miklós, Lukács Ervin - sorolhatnám a jobbnál jobb rendezőket és karmestereket -, olyan önbizalmat és olyan erőt adott, ami egész pályámon elkísért. Már legelső alkalommal ezzel a bátorsággal felvértezve mehettem ki a bécsi Staatsoperbe. Itt még egy nevet meg kell említenem, a legendás Giuseppe Patanè, karmestert. Éppen Budapesten volt, és bement az akkori igazgatóhoz, Mihály Andráshoz. Azt mondta, ennek a kislánynak adnunk kell Budapesten egy Bohémélet-előadást, mert nem engedhetjük ki enélkül Bécsbe. András nem is értette, miről beszél, mert én persze, nem mertem elmondani itthon a bécsi felkérést. Nem a reakciótól féltem, hanem magam sem hittem el, hogy tényleg engem hívtak. Nos, Patanè elmondta, látta a plakátot, hogy Franco Bonisolli mellett debütálok Mimiként, Bécsben. Hozzátette, egyetlen fillér honoráriumot sem kér, sem a próbákért, sem az előadásért, de megtanítja nekem a szerepet. Meg is kaptam ezt a lehetőséget. Az előadás után odajött hozzám Seregi László, koreográfus, és azt mondta, kislány, maga miatt egy hétre én jobb ember lettem… Ezt a magasztos pillanatot sem felejtem el soha.

Aztán Bécsben ért a következő meglepetés, amikor a premier napján, a szállodában megszólalt a szobában a telefon, a vonal végén Patanè. Azt mondta, eljöttem, és az első felvonás végéig tudok maradni, hogy erőt adjak neked. És most azonnal gyere le, mert elviszlek ebédelni. Egy hamisítatlan nápolyi étterembe vitt, ahol egymás felé fordították a magyar és az olasz színű zászlócskákat. Ilyen nemzeti érzésekkel és szeretettel mutatkozhattam be a világ egyik legnagyobb operaházában.

Sokszor elgondolkodom, hogy a Jóisten engem bizony a tenyerén hordozott. Hogyan is fogalmazzak… nem dőlt rám a bécsi Staatsoper nagysága, mert előtte már túl voltam sok olyan feladaton, ami önbizalmat és boldogságot adott. Azt is tudtam, hogy ha újra hazamegyek, akkor ott engem sokan szeretnek. Ez a szeretet, és a zene iránti rajongó alázat vitt talán előre.

Van még egy nagyon meghatározó része az életednek, amelyből a szeretet – nekem úgy tűnik – nem múlik, sőt, mintha egyre erősödne. Ez pedig a magánéleted. Pedig két operaénekes egy házasságban, akár vetélkedés is lehetne. De minthogy találkozónkra is elkísért a férjed, Muskát András, és látom, ahogy mosolyog a történeteidet hallgatva, azt hiszem, igazán boldogok vagytok. De mi történik, ha együtt léptek színpadra? Akkor a házaspár, vagy két kolléga énekel együtt?

Is… Mi, Andrással, két test egy lélek vagyunk, és húsz év után ugyanúgy ezt mondom, mint mondtam a kapcsolatunk elején. Nagyon szerencsés vagyok, hogy otthon van egy nagyszerű tenoristám. Ráadásul ő valamikor hegedült, és egy hegedűs nagyon nagy tudású muzsikus, mert ő tudja a legtökéletesebben azt, amit olyan borzasztó nehéz megtanulni az éneklésben: a legatót. Ezt csak egy hangszerestől lehet megtanulni. Nekem Jascha Heifetz volt a példa.

Sokat meséltél pályád elejéről, meghatározó élményekről, együttműködésekről. Mindezek fényében mit tanácsolnál a mai pályakezdő énekeseknek?

A mai világ nem kedvez nekik, az biztos. Ez egy nagyon nehéz pálya, mert rendkívül komplex. Zenésznek kell lenni, akinek igénye van az állandó tanulásra. És a tanulást sosem szabad abbahagyni. Járj nyitott szemmel, nyitott füllel, és sose felejtsd el, hogy van hangszeres zene is! Mert a hangszeresek az énekesektől, az énekesek a hangszeresektől tanulnak, és ez a jó. Nincs külön műfaj, hanem csakis egyetlen, és csak így lehet kiemelkedőt létrehozni.

Amellett nagyon ajánlom a régi énekesek felvételeit. Azt a fajta igényességet, pályára való komoly felkészültséget, ami nélkül nincs igazi karrier, a régiektől kell megtanulni. Ha Déry Gabriella, Szecsődi Irén, Takács Paula vagy László Margit Olaszországban születik, akkor ő a Renata Tebaldi vagy a Renata Scotto, és világsztár lesz.

Ma az a legnagyobb probléma, hogy semmire nincs idő. Az énekesek valahogy megtanulnak énekelni, megtanulnak színpadon mozogni, és máris egymást érik a súlyosabbnál súlyosabb feladatok. Ezzel szemben én azt akartam, hogy időm legyen tanulni, készülni, a feladatokat tökéletesíteni. Ha nehezebb dolguk is van ma, mégis erre érdemes törekedni. Ezzel pedig visszatérünk az igényességhez és a szorgalomhoz. Ennél többet nem is tudok javasolni…