Ezért kell

Egy koncertbeszámolóban nem feltétlenül helyénvaló dolog a szervező által nyomtatott műsorfüzetből idézni. Nem kizárólag azért, mert a közönségszervezés és a marketing aligha keveredhet az eseményre adott visszajelzésekkel, hanem azért is, mert ezek a szövegek, bármennyire hasznosak és informatívak legyenek is, azért mégsem a zenei élmény részei. Teodor Currentzis és az Utopia Zenekar november 17-i hangversenyének tájékoztatója azonban egy olyan kijelentéssel mutatta be az esemény fellépőit, amelyre a tájékozottak akár mindentudó mosollyal is reagálhattak volna. A szöveg a karmestert, Currentzist idézte, aki legújabb zenekara alapításának okáról és körülményeiről a következőket nyilatkozta: „Minden zenekarban találhatunk a lelkesedés hiányával küzdő embereket, de különleges egyéniségeket is, akik igazán tettre készek, és ők azok, akiktől minden más lesz. Az Utopiával különleges energiájú zenekart akartam életre hívni, amelyet csak ilyen emberek alkotnak, akik a világ legjobb zenekaraiból érkeznek, és magukkal hozzák a lelkesedésüket.” Akik követik a nemzetközi zenei élet eseményeit, azok, persze, tisztában lehetnek vele, hogy az Utopia megalapítása mögött egy ennél jóval profánabb ok is állt: Currentzis korábbi projektje, a MuiscAeterna ugyanis túlságosan is orosz állami pénzektől függött, és ez az ukrajnai háború kirobbanása után nehéz helyzetbe hozta a dirigenst. A mindentudóknak azonban nem feltétlenül lenne igazuk, ha Currentzis kijelentését pusztán jól hangzó mellébeszélésnek kívánnák tekinteni. A görög muzsikus ugyanis, akinek több nyilvános próbája is elérhető az interneten, alighanem csakugyan komolyan gondolja, amikor azt állítja, hogy egy zenekar célja nem más, mint az egyéni tökéletlenségek megosztása annak érdekében, hogy a tökéletesség elérhető legyen. A budapesti koncert legalábbis erről tanúskodott.

Nem kétséges egyébként, hogy az Utopia Zenekar tagjai kiváló muzsikusok, az embernek mégis az a benyomása támadt ezen az estén, hogy annak az együttes energiának, amelyről a karmester beszélt, nem más a forrása, mint ő maga. Persze Currentzis a klasszikus zenei élet egyik leghírhedtebb sztárjának számít manapság, akinek a felvételeit ínyencek éppúgy gyűjtik, mint azok, akik bíznak benne, hogy a felvételek birtoklása révén ínyencnek számíthatnak majd. Az igazság azonban az, hogy a dirigens csakugyan szokatlanul egyéni művészi látásmóddal rendelkezik, ráadásul olyan meggyőző erővel végzi a munkáját, hogy pusztán ezzel, mindenféle szóbeli kiegészítés nélkül is képes bizonyítani, miért van szüksége a társadalomnak zenére. Klasszikus zenére kiváltképpen – nem puszta szórakoztatásra vagy az idő bódító ritmizálására, hanem olyan zenére, amely speciális struktúrája révén egyedi, semmi mással el nem érhető és át nem élhető tapasztalatokat közvetít a világról.

Önmagában mindez, persze, még nem lenne okvetlenül különleges, végtére is a közönség rendszerint ennek az élménynek az eufóriáját keresi egy koncerten. Az azonban általában erősen változó, hogy a rutinszerűség elkerülhetetlen csapdái, a pillanatnyi indiszpozíciók buktatói mennyivel fogják vissza a benyomások elsöprő erejét, és mennyit kell az egészhez a hallgatónak hozott anyagból, a saját eszköztárából hozzátennie. Currentzis személyes gyakorlatában viszont mintha nem létezne a rutin, és nem volna elképzelhető a pillanatnyi indiszpozíció állapota sem (vagy ha igen, akkor lehetetlen tetten érni). A tökéletlenség tökéletessége az ő esetében, úgy tűnik, legfeljebb mások produkcióiból adódhat össze.

A Művészetek Palotájában rendezett hangverseny első műsorszáma például Brahms D-dúr hegedűversenye volt (op. 77), és a szólistáját, Kelemen Barnabást (aki egyébként utóbb a zenekar koncertmesteri pultjánál foglalt helyet) utol is érte időnként a teljesítmény óhatatlan egyenetlensége. Előadásmódjának minden látványos eleme, minden markáns gesztusa, kockázatvállaló virtuozitása és győzedelmeskedő lendülete, finomsága vagy nyers ereje ellenére is akadtak halványabb pillanatai, hangképzésének, intonációjának voltak homályosabb foltjai. És ami azt illeti, néha talán még a zenekar játékában is fel lehetett fedezni futó bizonytalanságokat, bár interpretációik fantasztikus csiszoltsága és pontossága, hangzásuk elképesztő tisztasága, tágassága és lenyűgöző kifejezőereje mellett ezek lényegtelenné fakultak.

A karmesternek viszont valóban mintha egyetlen óvatlanabb lélegzetvétele sem lett volna az este során: olyan kifogástalanul koordinált minden egyes ütemet, minden fordulatot, hogy lehetetlenség volt kikerülni zenei fantáziájának szuggesztivitása alól. Pedig sem Brahms-, sem Csajkovszkij-értelmezését (a program második műsorszáma Csajkovszkij 5., op. 64-es e-moll szimfóniája volt) nem lehetett volna szokványosnak nevezni. Mindkét kompozíció úgy épült fel a keze alatt, mintha egyáltalán nem érdekelték volna a zenei narratívák, a szokványosak éppúgy nem, mint a formabontók. Nem gesztusokat, egymással a struktúra kibontakozása során küzdelmes viszonyt kialakító, szinte megnevezhető karaktereket felidéző témákat szólaltatott meg, és nem valamiféle elbeszélést hozott létre szenvedélyes, érzelmes, intim vagy tragikus érzések hivatkozási alapjaiként használt motívumokból, hanem hangzó összefüggéseket, élesen kontrasztáló hangszíneket, lenyűgözően beosztott zenei időt tárt a közönség elé, amelyben ugyan mindig a zenei logika uralkodott, így sosem történhetett meg bármi, de ami mégis folytonosan azzal fenyegetett, hogy akármi megeshet. Hol a folyamatot megakasztó, időn kívüli pillanatként jelentkező líraiság ejtette rabul a hallgatót azzal a kényelmetlen tapasztalattal ellenpontozva, hogy ennyi szépségnek voltaképpen nincs is helye ott, ahol megszólal (különösen a Brahms-versenyműben adódtak efféle szituációk), hol meg nyersen egymásra torlasztott, kavargó szólamok temették maguk alá az embert, amelyek a Csajkovszkij-szimfóniában nem egyszer mahleri apokalipszist idéztek meghökkentően helyénvaló módon.

Currentzis egészen egyszerűen hagyta, hogy ahelyett, hogy ő használná a zenét, inkább a zenei elemek bontsák ki a saját narratívájukat, megfogalmazhatatlanul, mégis mindennél pontosabban. Olyan élmény volt ez, ami az ember bőre alá kúszott és beivódott a sejtjeibe. Talán a romantikusok akarhattak annak idején így zenét hallgatni, civilizált társasági formák helyett elemi erejű tapasztalásokat megélve. Az egész nem szólt semmi másról, csak arról, amit a világról a zene a saját eszközeivel el tud mondani. Szemléletformáló erejű este volt.

RÁKAI ZSUZSANNA

(Kelemen Barnabás, Teodor Currentzis, Utopia Zenekar – Művészetek Palotája, 2023. november 17.)