Álom, eksztázis, boldogság

A vártnál is nagyobb ajándékot, sőt kendőzetlen nyíltsággal megvallva: nem is remélt csodát jelentett a közönség számára Vashegyi György Werther-produkciója.

Aligha én voltam ugyanis az egyetlen, aki előzetesen nem csupán némi meglepetéssel konstatálta a Massenet-opera kiválasztását Vashegyi György részéről, de egyszersmind némi kis halvány kétellyel a lelkében várta a karmester és a kifinomultságában is tömény francia operai (késő)romantika találkozását. Csakhogy bármily megalapozottnak is tűnhetett netán az efféle megelőző fenntartás, február 22-e estéjén a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben legkésőbb úgy nyolc óra táján bizonyossá vált, hogy Vashegyinek határozottan jól áll Massenet zenéje – és viszont. Ámde ez az örvendetes tény végeredményben éppúgy csak a legfentebb emlegetett ajándék és csoda alapjául szolgált, mint a saját legjobb formájához visszataláló Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangzásának ápoltsága. Merthogy ez a meghirdetés szerint és színleg koncertszerű Werther teljes, gyönyörködtető és az elevenbe vágó operaélménnyé vált, méghozzá olyan operaélménnyé, amely kinek-kinek a nézőtéri életproblémájára is ráfelelhetett.

"Ha bármely korban jut is hozzánk, / Szerelmünk új világot hoz ránk..." Ez a sorpár ugyan Gremin áriájából, vagyis Blum Tamás Anyegin-fordításából való, de éppenséggel valami ilyesmiről mesélt most ez a Werther, ha mégannyira is tragikus végkifejlettel. Az opera ugyanis abban az utólagos szerzői változatban jutott elénk, amelyben a címszerep, pontosabban a címszólam az eredeti tenor fekvés helyett bariton hangra került át. Márpedig a bariton hangot eleve inkább az érett férfiúi életszakasszal szokás asszociálni, hát még akkor, ha a pódiumon egy ősz hajú és ősz szakállú énekest találunk Werther szerepében. Csakhogy ez még mindig lehetne mindössze egy ritkán játszott verzió és egy banális közhely (a szerelem nem korfüggő) találkozása, ha Tassis Christoyannis személyében nem akadt volna olyan címszereplő, aki egyszerre képes személyes sorsot és általános érvényességet fölmutatni.

„Rêve! Extase! Bonheur!”, azaz álom! eksztázis! boldogság! – ezt a hármas felkiáltást hallatja az első felvonásban az éppen megszerelmesedett Werther, s nagyjából itt észlelhető a szerep alapvető próbája. Werthernek ugyanis csak olyan énekes való, akinek el lehet hinni ezt a hatalmas felindulást: itt még a boldogság, majd aztán a halálra szánt boldogtalanság végletén. Nos, a Budapestre legalább 2010 óta időről időre visszalátogató görög bariton hitele teljes: panaszos árnyalatú hangja és pódiumlénye a tisztaságát és a naivitását megőszültében is érintetlenül őrző széplelket állít elénk. S Christoyannis mindeközben erőteljes színpadi pillanatokat teremt, például a második felvonás szólamindításakor, midőn szerelmi reményvesztettségének kifulladásos állapotát („Un autre est son époux!...”) a székéből a kottaállványához fölemelkedve is képes volt érzékeltetni. Vagy ahogyan még az első felvonásban a legelső pillantásra szemérmesen meg- és felismeri Véronique Gens Charlotte-jában „a” szerelmet. Olyan alakítás volt ez, amelynek kedvéért azt a kicsi, bár eltagadhatatlan veszteséget is könnyen elfogadhattuk, hogy e bariton verzióban az Osszián-dal bizony elveszíti operaslágeri támadóerejét.

E háromdimenziós Werther körül pár hasonlóan gazdag alakítást lelhettünk, nagyobbára szintén túl a koncertszerű jelző által sejtetett interpretációs térfogaton. Véronique Gens szintén a hamvas ifjúság állapotát immár maga mögött tudó Charlotte-ot keltett életre – s itt nyomatékosan nem a nagyszerű énekesnő civil életkorára kell gondolnunk. Ez a Charlotte ugyanis, a műben visszatérően emlegetett fordulat szellemében, már eleve inkább anya, mint leány, s ehhez az anyai szerephez pompásan illik az a szigorúan őrzött öntudat és önfegyelem, amely Gens szólamformálását és jelenlétét dominálta. Hélène Carpentier (Sophie) pedig szinte nem is játszik, annyira nyilvánvalónak tűnik már ültében is, hogy ő maga a francia operai szende. S végül a negyedik főbb szerepben Thomas Dolié, ha némiképp fenyegetően túlartikulált-túlgrimaszolt modorban is, de imponáló szólamformálással tette érzékletessé, hogy Albert jószerint eszményi férj lehetne Charlotte számára. Már amennyiben viszontszeretnék, és ha nem derülne ki róla a törésponton, hogy mégiscsak sötét gazember.

A teljes névsorolvasást elkerülve, jóllehet a további három szólista is remekül teljesített, már csupán a Wertherben mondhatni a csehovi (valójában Nyemirovics-Dancsenko-féle) lőfegyver dramaturgiai funkcióját betöltő karácsonyi gyermekkórus megszólaltatóit, vagyis a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Énekkarának tagjait illesse külön is dicséret. Bájosak és megejtően ártatlanok voltak – akárcsak az opera két érettebb korú szerelmese.

LÁSZLÓ FERENC

(Véronique Gens, Tassis Christoyannis, Hélène Carpentier, Thomas Dolié, Matthieu Lécroart, Artavazd Sargsyan, Laurent Deleuil, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola növendékei, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Vashegyi György – Művészetek Palotája, 2023. február 22.)