Provokatív idealizmus

Két jeles férfiú, a zongoraművész-karmester Daniel Barenboim és az orientalista tudós-filozófus, Edward W. Said 1999-ben hozta létre a Nyugat-Keleti Díván projektet. Egy olyasféle németországi szemináriumot, zenei műhelyt képzeltek el, ahol fiatal izraeli zsidó és palesztin muzsikusok tanulnak, muzsikálnak együtt, majd a közös munka végeztével azzal a tapasztalattal térnek vissza otthonukba, hogy az együttműködésnek sokkal kevesebb akadálya van, mint a szembenállásnak. A projekt azután közel-keleti országokból (Libanon, Szíria, Jordánia) érkező diákokkal bővült, de jöttek Egyiptomból és Spanyolországból is. Azzal viszont talán az alapítók nem is számoltak, hogy mindez egy szimfonikus zenekar alapjait is megteremtheti – amint azt a karmester fia, a hegedűművész Michael Barenboim mesélte a budapesti koncert előtti beszélgetés során, Dénes-Worowski Marcell kérdésére válaszolva.

Az együttes tevékenysége igen jól dokumentált, koncertfelvételeivel sokféle platformon találkozhat az érdeklődő. A Barenboim-Said projekt története természetesen mind a mai napig nem mesélhető el a legnagyobb fordulatot jelentő 2005-ös ramallahi koncert említése nélkül, mely az izraeli belpolitikában éppúgy, mint a gázai övezet palesztin önkormányzatában komoly zavart okozott, leleplezve a sokak által amúgy is sejtett valóságot: politikai tőkét mindkét oldalon a szembenállásból lehet kovácsolni. S ha netán valaki idézné Goethe idevágó, a projektnek nevet adó gondolatát, az érintett felek részéről csak cinikus mosoly lenne a válasz: 

„Ki megismert másokat / s magát megismerte, / látja, Kelet és Nyugat / mint forrt itt egybe.” 

Az immár legendásnak nevezhető ramallahi koncert előtt Daniel Barenboim rövid beszédet mondott (a hangfelvétel elérhető a világhálón,  például itt: https://www.youtube.com/watch?v=CzruBBAzLdE), melyben arról is beszélt, hogy az igazi bátorság azoknak a szíriai, jordániai, libanoni, izraeli és palesztin muzsikusoknak sajátja, akik épp a színpadon ülnek, és azoknak a hallgatóknak, akik a nézőtéren. Tegyük hozzá, hogy nem a harctéri katonáké, s legkevésbé azon politikusoké, akik naphosszat a bátorságról szónokolnak. Nem tudom (sajnos Dénes-Worowski Marcell sem kérdezett rá), hogy a 2005-ben húszéves Michael Barenboim jelen volt-e Ramallahban, valószínűleg igen, mindenesetre a Barenboim-Said akadémián évek óta tanít hegedűt és kamarazenét, 2020-ban pedig hét társával együtt létrehozta a zenekar mellett működő kamaraformációt, hogy a tagok „nagyobb reflektorfényt élvezhessenek”. November 3-án ez a vonós kamaraegyüttes adott koncertet a Magyar Zene Házában kizárólag fiatalkori művekből, a 16 éves Mendelssohn, a 19-20 éves Schubert és a 30 éves, Franciaországban született Benjamin Attahir kompozícióiból. Valamennyi darab előadásában vezető szerepet játszott Michael Barenboim (1985), így az ő személyisége, muzsikusi habitusa, színpadi aurája messzemenően rányomta bélyegét a koncert összhatására. Spontán, természetes, magabiztosan szerény muzsikust ismerhettünk meg benne; mindenféle külsőségtől és handabandázástól tartózkodó zenélése tökéletesen illett az eljátszott darabokhoz, melyekben valóban túlzás lenne mélységet, grandiózus fenségességet vagy valamiféle reprezentatív és extrovertált hangszeres magatartásformára csábító elemet keresni és felmutatni.

Fotó: Dittrich Éva

Schubert mini-hegedűversenye, az A-dúr rondó (D 438) – melyben ezúttal a szólóhegedűshöz vonósnégyes kapcsolódott – a Magyar Zene Háza meglehetősen neutrális akusztikai terében inkább a mű gondos kivitelezésével, áttetsző és fényes tónusával, a darabértelmezés magától értődő természetességével hatott. A muzsikusok érezhetően nem akarták hangsúlyossá tenni sem a schuberti zene haydni, mozarti gyökereit, sem pedig azt, hogy mennyire messzire mutat előre. A kompozíció egyik különösen üdítő mozzanatát, az utolsó epizód előtti átvezetés mendelssohni ötletét sem „tukmálták rá” a hallgatóra, ha azonban valaki mégis észrevette, elgondolkodhatott azon a kronológiai tényen, hogy ez a mendelssohni ötlet (például a méltán népszerű Hegedűversenyben) valójában schubertiként is olvasható.

Nagyszerű volt a Balog Józseffel közösen előadott A-dúr (Grand Duo) szonáta (D. 574). Balog impulzívan, markáns ritmikai akcentusokkal játszott, ugyanakkor mégis volt ebben az előadásban puhaság, fátyolosság, simulékonyság. Tetszett Barenboim nagyvonalú és talán szabadosnak is mondható játéka, mert nem fölényesnek hatott, hanem a zenei anyag természetéből fakadt.

Fotó: Dittrich Éva

A kortárs darab, Attahir vonósoktettre írt JAWB című kompozíciója 2019-ben született a Barenboim Alapítvány felkérésre. Az a néhány szó, amivel a koncert előtt Michael Barenboim a művet jellemezte, kissé talán félrevezető volt, de messze nem annyira, mint maga a műsorlapon közölt rövid leírás. A kompozíció nagyon is tematikus gondolatok köré szerveződött, s bár valóban alapvetően a linearitás jellemezte, voltak benne hagyományos formastratégiára utaló, visszautaló mozzanatok – e munka nem hatott jelentőségteljesnek, de nem is lógott ki túlságosan a hangverseny alaptónusából.

A „nagy falatnak” Mendelssohn sokat hivatkozott, talán nem is annyira hamvas fiatalkori Esz-dúr oktettje (op. 20) számított, melyet az együttes (ahol ez indokoltnak tűnt) valóban nyolc szólamban adott elő. Barenboim koncertmesterként vezette az előadást, pragmatikusan, világos instrukciókkal. Hogy az experimentálisként beharangozott nevezetes scherzo nem volt rikítóan modern, azt magam mindenfajta csalódottság nélkül vettem tudomásul. Bárcsak minden hétköznapi kamaraest ilyen színvonalú lenne!

MOLNÁR SZABOLCS

(West-Eastern Divan Ensemble, Michael Barenboim, Balog József, Magyar Zene Háza, 2022. november 3.)